Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-06-01 / 22. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 1, 1961 8 BÁCSIK PAPA LAOSZBAN — Ismerkedjenek meg. Egykori vivőm esterem •— mondotta a kapitány. Ha Kong Le szavait nem kisérte volna ravasz­din mosolygó szemvillanás — úgy nem készülök fel semmiféle meglepetésre. Mert az előttem álló egyenruhás öregember mindössze annyit mon­dott: “Bonjour, Monsieur!” A kiejtése volt furcsa csupán. Valahogy paló- cosan ejtette ki a francia szavakat. Azután kis hatásszünetet tartott, és ig.v szólt: “Ugye, ezt mágá se gondoltá volna?” (így. Pálócosán.) Valóban nem. Mert ha valaki egy nappal előbb azt mondja nekem: Laoszban, érkezésed másnap­jának reggelén első úti kalauzod közvetlenül a front mögött egy Kong Le-egyenruhába öltözött nógrádi bácsika lesz, kezében a “Távol Moszkvá­tól” francia kiadásával — bizonyára szemébe ne­vettem volna. — Bácsik János a nevem — mondta a hatvan év ráncaival felszerelt ember, megvárva, mig ma­gamhoz térek. Kong Le ajkán nevetés harsant: “Nem várta ugye, hogy egy honfitársával találkozik itt a vi­lág háta mögött? S most rábízom magát. Majd mondja el, nem felejtett-e el Bácsik papa ma­gyarul ?” Mielőtt válaszolhattam volna “mutatóba” egy olyan jóízűen kacsakringós magyar káromkodás­tól visszhangzott a Kam Khai főhadiszállás udva­ra, hogy kérdésére a kapitány feltétlenül megbíz­ható választ kaphatott. Mintha Bácsik papa hu­szonöt éven keresztül — mondjuk — Jutáson, s nem az idegenlégió marokkói és indokinai me­netszázadaiban gyakorolta volna a rossebet. — Pedig nem tegnap jöttem el hazulról. S ha hajlandó végighallgatni egy egykori idegenlégiós szakaszvezetőt, akkor elmondom, hogyan jutot­tam el Kong Le-vel a Köcsög síkságig. Hosszú volt az ut idáig. Salgótarján mellől indultam. Ott szöktem meg ’24-ben a kényszertoborzás elől. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: “Megszökött Horthvék toborzása elől, hogy beáll­jon a légióba?” — Igen. Ha hiszi, ha nem. Először kimentem Hollandiába. Olyan munkát nem kaptam, ahol jól fizettek. Franciaországban sem. Vagány gye­rek voltam, hát beálltam. Tudtam én akkoriban, mit takar a légió? Fenét. Aztán megszöktem vol­na nemegyszer, se kétszer. De ahhoz nem volt merszsm. Végigcsináltam Marokkót, Szíriát. 1940-ben vezényeltek bennünket először Laoszba. Kissé kétes tisztaságú büszkeséggel tette hoz­zá: — Ezeket a kőházakat itt, a Kam Khai tá­maszpontot mi építettük. Nem gondoltam volna, hogy húsz év múltán Kong Lévai térek ide visz- sza. De erről majd még beszélek. Akkor, 1941 decemberében szégyellem magam először, hogy légiós vagyok. Jöttek a japánok és mi harc nél­kül feladtuk, átadtuk nekik Laoszt. Csak 1946- ban jöttünk vissza újra. S akkor azért jöttünk vissza, hogy a laosziaktól foglaljuk vissza Laoszt. A vörös hercegtől, aki kiverte a japánokat. Lépkedtünk az ut porában, vissza Phong Savan felé. Szemben teherautó jön. Katonák ülnek ben­ne, szorosan egymás mellett. Fakózöld egyenru­hájukat kiszitta a nap. Legömbölyített slides sap­kájuk alatt fiatal tekintetük valahogy szigorúbb, tartásuk, mintha fegyelmezettebb lenne, mint Kong Le piros sálas ejtőernyőseié. — Szufanuvong katonái — mondja Bácsik. — Igen, a vörös hercegé. A Patet Laósok.. Mennek a Sala Phoukoun-i frontra. — Harcoltam ellenük. Vagy inkább apáik ellen. Ott a Mekong partján 46 márciusában. Takhek- nél. Egységünk a Kuomintang Kínából jött lefe­lé, azután, hogy IIo Si Minh megkötötte a fran­ciákkal a fegyverszünetet. Mi persze tudtuk, hogy ez a fegyverszünet a franciák részéről humbug. Csak arra volt jó, hogy Laoszt újra elfoglalva, felvonulási területként használhassák Észak-Viet- nam ellen. Zászlóaljunk megállt a város előtt. Megvártuk, mig a bombázók elvégzik a dolgukat. Az első bombák a piactérre estek. Mikor bevonul­tunk, alig tudtunk lépkedni a hulláktól. És válo­gatás nélkül dobáltak asszonyokat és gyerekeket a Mekongba. Akkor szégyeltem magam másod­szor és utoljára. Mert mikor záazlóaljunkát 46 őszén Saigonba vezényelték — kiléptem a légió­ból. — Persze — szakítottam félbe letelt a húsz év. Kapta a nyugdijat. — Ez igaz. De higgye el, az undor szereltetett le inkább, mint a nyugdíj. Visszamentem V'ien­tianeba. Mindig szerettem a könyveket, ők voltak a legjobb barátaim a légióban is. Könyvtáros let­tem a líceumban. Nem éltem rosszul. A könyvtá­rosság mellett vívni tanitottam a tiszteket. így ismerkedtem meg 57-ben Kong Lévai is. Még a kapitány zászlóaljának amerikai tanácsadója is nálam tanulta a kardforgatást. És 58 nyarán pon­tosan ugyan nem tudtam még semmit, de azt sej­tettem, hogy Kong Le készül valamire. A politi­ka sose érdekelt különösebben. De amikor tavaly augusztus 9-én Kong Le — akinek zászlóalját a Patet Lao ellen küldték — visszajött Vientianeba és elfoglalta a várost, akkor felébredt bennem is valami. — Mert a Kong Le fiú becsületességével, haza­szeretetével nagy hatással volt rám. És amikor az amerikaiak ágyutüzének nyomására el kellett hagyni a fővárost, én is felkapaszkodtam a kapi­tány egyik dzsipjére. A család ugyan ottmaradt Vientianeban. Mert ha nem tudná, elvettem egy laoszi asszonykát s van két nagy lányom is. De még visszamegyünk. — Tudja mi az, ötszázötven kilométert megten­ni a hegyeken keresztül, harcolva átvágni a dzsun gélén Vientianetól a Köcsög-sikságig? Akkor be­csültem meg igazán ezeket a Kong Le-gyerekeket. Igaz, még nem olyan fegyelmezettek, nem olyan harcedzett katonák, mint a Patet Laósok. De ne felejtsen el valamit. Laoszban a katonáskodás — s most nem a Patet Lao önkénteseiről beszélek — nemcsak a tiszteknél, hanem a bakáknál is, mesterség, foglalkozás. Ha nem volt a városban munka, a gyerek elment katonának. Ehetett, Tisztelt Szerkesztőség! Napjaink küzdelmeinek eredménye szoros össze­függésben van embertársaink magatartásával. Ezt a magatartást sok minden befolyásolja: el­sősorban is a környezet, amelyben az ember él, másodsorban az események feletti gondolkozási készség az öntudatra ébredés, valamint nem utol­sósorban az ember görcsös ragaszkodása az anyagi javakhoz. Ma a nagy átalakulások időszakát éljük, ami­kor tömegek szabadulnak fel a maradiság bék­lyói alól és vívják ki maguknak a jogot saját sorsuk feletti rendelkezéshez. Ez a folyamat 1917 óta állandóan fejlődik és ma már mint láncreak­ció mutatkozik meg a világ minden részében. Nem lehetünk közömbösek ma az iránt, hogy hová tartozunk. A környezet, amelyben élek, ma­gán viseli az imperializmus bélyegét. Barátaim közül meg csak kevesen látják, hogyan reszelik az imperializmus láncait. Egy pár kivételével nem érdeklik őket a világesemények, csak saját egyéni problémáik helytelen magyarázata. A ka­pitalizmus vívmányai ködösitően hatottak reá­juk. Azt mondják, nem értenek a politikához, intézzék azt az okosok, a politikusok. Nem tanul­nak, újságot nem olvasnak, s legtöbbjüket csak az érdekli, hogyan lövöldöznek a televízió cow- bovai. Csodálkoznak azon. hogy engem az ilyesmi nem érdekel, és hogy már négy éve itt vagyok, s még ma sem tudom megmondani, hogy melyik kocsiban van jobb motor, milyen gyártmányú autó volt az, amelyik elsuhant mellettem, stb. Az én válaszom ilyesmire csak az, hogy az egész kocsi-historiábol engem csak az érdekel, hogy mennyi eladatlan kocsi van a raktáron és ebből kifolyólag hány ezer munkást bocsátottak el munkájából. Ezek az igazi problémák, ha a ko­csikról beszélünk, ezeknek az okaira és megoldá­séira kell rámutatnunk. De az ilyen emberek között való forgolódás nem lehet hatástalan, mert ha nem is veszik tu­domásul a nekik mondottakat, mégis emlékezni fognak azokra, nem lesz az közömbös számukra, amennyit akart és nem zsoldot kapott, hanem fizetést. Vegye számításba, hogy egy ejtőernyős katona, mig az amerikaiak alatt szolgált — és közkatonáról beszélek —, kapott havonta 2,000 kipet. Ez, ha jól számolok, 25—30 dollár, plusz a majdnem teljes ellátás. Most itt a Kong Le-kato- na a felét se kapja. S mikor tegnap este a tisztek­kel vacsorázott — láthatta: ők se esznek nagyon mást, mint rizst, jó esetben sózott halat és isz­nak rá egy csésze teát. És nemcsak keveset esz­nek. Ha megy a katona a dzsipjével, és nincs előt­te meg mögötte komoly biztosítás — nagyon könnyen kaphat a hátába — még itt a Köcsögön is — a meo-gerilláktól egy mérgezett nyilat vagy géppisztolysorozatot. Látja, ezt vállalták ezek a fiuk. Beérünk Phong Savanba. Az öreg megáll, ki­szuszogja magát. Bácsik papa, a salgótarjáni katonaszökevény, a légió szakaszvezetője, Kong Le vivómestere, a vientianei könyvtáros életútja egy kiöregedett s talán jobb belátásra jutott kalandor jó néhány jellemvonását mindenbizonnyal tartalmazza. De nem vagyok illetékes, hogy szavai nyomán meg­állapítsam: milyen célok vezették Kong Le tábo­rába. Még kevésbé tudom, milyen gondolatok tár­saságában olvasta végig a kezében tartott szovjet regényt, amit egy Patet Lao-katonától kapott köl­csön. Mert mire idáig jutottunk, Bácsik János egy, a többinél valamivel tágasabb faház előtt állt meg. A homlokzaton ide-oda lóbálta a szél a csám­pára álló, hallatlanul nagyképü felirásu táblát: Bar-Hotel-Restaurant. — Itt lakom pillanatnyilag — húzta szét az aj­tó függönyét az öreg. Majd ne ijedjen meg, ha belép. Róbert László ha helyzetük másképen alakul. Ha állandóan ta­nulunk, és ha mi politizálunk, és nem a politiku­sok, akkor nemcsak a kocsikról tudunk beszélni, hanem helyesen rá tudunk mutatni más felme­rülő kérdésekre is és azok megoldásának lehető­ségeire. Önmagunkat képezve, barátainknak he­lyes xálaszokat adva küzdelmünk is könnyebb lesz és eí nem marad közömbös embertársaink ma­gatartására sem. Életünk megtelik tartalommal, mert gondolkodó lények leszünk. Anti Qsak vigyázzunk az egészségre Tisztelt Szerkesztőség! Végre élet jelt adhatok magamról. Hosszú hall­gatásom oka, hogy próbát csináltam április vé­gén abból, hogyan lehet kissé meghalni. Fiunk idehaza volt családjával, éppen ebédeltünk, és mikor a levest megettem, hirtelen lebuktam az asztal mellet^ a padlóra, és még most sem em­lékszem arra, hogy mi is történt velem. Lefek­tettek, azonnal hívták az orvost, aki azt mondta, hogy “fiúm” van, csak pihenésre és könnyű éte­lekre van szükségem. (Az a jó, hogy a bort nem tiltotta el.) Tehát pár hétig olyan voltam, mint a beteg csirke, de akármilyen keservesen is, a munkát nem hagytam teljesen abba, már csak azért sem, mert a következő héten a jó párom lett beteg, ugyanabban a betegségben. Jelenleg ugylátszik, hogy kimásztunk a betegségből, de sajnos seho­vá sem mehetünk, mert még nem nagyon akaró­zik botorkálni. így a kedves tagtársaimmal tele­fonon beszélem meg, hogy mit tehetnénk a lap érdekében, tehát nem feledkezünk meg lapunk­ról és remélem, hogy a következő levélben már küldhetek címeket, uj olvasót, stb. Varga, Wise. California olajtermelése SACRAMENTO. — California állam olajkut- jai az elmúlt félévben naponként átlagosan 836 ezer 491 hordó olajat termeltek ki. A havonkén­ti olajtermelés 25,094,734 hordót tölt meg. Levelek a Szerkesztőhöz Az ebben a rovatban kifejtett néze­tek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával Ami öt érdekli llháiHII V,n"l"l'TTT’B ■ rvril 9 sj | Olvasóink hozzászólnak j a közügyekhez j ■ jmuiiiuMAUJiminmu.

Next

/
Thumbnails
Contents