Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-11 / 19. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 11, 1961 LÉVAI JENŐ: Milliók gyilkosa MEGTÖRIK A HALLGATÁS BŰNÖS CSENDJE A kihallgató-csoport egyik tagja igy jellemzi Eichmannt: — Meglehetősen primitiv ember benyomását kelti. Nem beszéli a német irodalmi nyelvet, kifejezésmódja egyáltalán nem vall olvasott, tanult emberre. Meglátszik rajta, hogy csak négy középiskolája van, s amikor dühbe lovallja magát — erre általában akkor kerül sor, ha ismertetik vele valamelyik bűntársának vallomását — egészen közönségessé válik, szitkozódik, káromkodik. Eichmann most nem káromkodik, mert úgy érzi hogy a. magyarországi deportálások kérdésében felhozhat egy érvet, ami mellette szól: — Jómagam évekig elleneztem a magyarországi deportálást, igy 1942-ben is, amikor a magyar kormány a deportálások kérdésében Ribbentrop- hoz fordult. Ekkor az én javaslatomra visszautasítottuk ezt az ajánlatot... E meglepő közlés után kiderítette a vizsgáló- bizottság, hogy valóban létezik egy okmány, melyben Eichmann elutasító javaslatot tett. A 3433/ 42g/1446. számú átiratában (fotókópiája a birtokunkban van) ellenzi a Magyarországról történő részdeportálásokat, mert “ez ugyanakkora erőfeszítést (Kraftaufwand) kiván, mint az egész magyar zsidóság kiszállítása”. Javasolja, hogy uta sitsák el ezt a kérést mindaddig, amíg a magyar kormány nem egyezik bele az ország teljes zsi- dótlanitásába... Kellemetlen reggel a Rózsadombon Eichmann nem szívesen emlékszik 1944 június 9-ének reggelére, amikor arra ébredt a Rózsadombon, hogy valósággal kihúzták alóla a talajt. Előző nap még sikerült vagonokba gyömö- szöltetnie a budakalászi téglagyárban összegyűjtött pestkörnyéki csillagosokat, de az éjszaka folyamán váratlan eseményre került sor. Hoi'thy elparancsolta a fővárosból a deportálás lebonyolítására érkezett csendőröket, természetesen nem valamiféle humanizmusból, hanem részben azért, mert az évekig hallgató nyugati szövetséges és semleges sajtó váratlanul hatalmas kampányt indított a magyarországi deportálások ellen. Nem mindennapi e sajtókampány története. Salvador, e kis középamerikai állami genfi főkonzulátusa bejelentette, hogy díjmentesen “állampolgárságot” adományoz mindenkinek, aki csak hozzá fordul, s postán megküldi az erről szóló okiratot. A főkonzulátus ezenkívül Salvador elnökének hozzájárulásával kieszközölte, hogy a budapesti svájci követség vállalja az uj salvadori állampolgárok védelmét. Az “állampolgársági okiratokat”, e nemes gesztus kézzelfogható jeleit diplomáciai futárokkal küldték Magyarországra. E. F. Manoilu, román követségi tanácsos, az egyik futár, május közepén magával vitte Genfbe a budapesti svájci követség egy tisztviselőjének levelét a magyarországi deportálásról, valamint egy Auschwitzból szökött fogoly hiteles beszámolóját az átélt borzalmakról. . . A konzulátus a levél vétele után érintkezésbe lépett Churchill egyik vejével, William Garrett főszerkesztővel, az “Exchange Telegraph” cimü hírközlő szerv svájci kirendeltségének vezetőjével. Garrett szenzációt szimatolva világgá kürtölte az auschwitzi jegyzőkönyvet és a kísérőlevél tartalmát. Svájc, amely a háború alatt, egyrészt a náci megszállástól tartva, másrészt nem tévesztve szem elől a német hadimegrendelések hasznát, kínosan ügyelt a “semlegességre” — először elrendelte a hírzárlatot. Az angol és amerikai lapok, majd a semleges országok újságjai azonban átvették az Exchange táviratait, s százával jelentek meg világszerte a deportálások borzalmairól szóló tudósítások. A svájci cenzúra kénytelen-kelletlen beadta a derekát. A félelmetes sajtókampány megdöbbente!te a német fasisztába!, de talán m'g jobban Horthyt, akit e cikkek ugyancsak felelőssé tettek. A semleges államfők egymás után tiltakoztak Horthv- nál a deportálások miatt, s megtört a hallgatás évekig tartó bűnös csöndje, amiben természetesen nem kis szerepet játszott a felismerés; a hitler- izmus végleges veresége a küszöbön áll. . . Horthyval elhitetik, hogy puccs fenyegeti Ribbentrop és Gőring fühöz-fához kapkodtak, s ílimmlert különösen kínosan érintette a sajtókampány, hiszen már megindította a különbékét előkészítő tárgyalásokat. Veesenmayer és Eichmann súlyos szemrehányá sokat kaptak gazdáiktól, mivel tévesen Ítélték meg a helyzetet és “elkéstek” a budapesti deportálással. Már késő volt. Horthyval — akit csak pozíciója és “dinasztiájának” sorsa érdekelt — elhitették, hogy Baky és Endre a csendőrök segítségével puccsot szervez ellene. A puccstól rettegve cselekedett: az Esztergomból felrendelt honvédcsapatokkal valósággal hazatoloncoltatta a csendőröket. Endrétől és Bakytól megvonta a de- portálási megbízást, bár még hónapokig nem merte elmozdítani őket állásukból. így bukott meg Eichmannak és Veesenmavérnék az a terve, hogy “csendben” deportáltatják a budapesti zsidókat... Időközben előkerült több fontos okmány, igy az a keményhangu ultimátum, amelyet — Eichmann segítségére sietve — Ribbentrop intéztetett néhány nappal később Horthyhoz. Veesenmayer fenyegetése erőteljesen különbözött a szokásos diplomáciai formáktól, hiszen a kormányzó elmozdítására, sőt elfogatására is célzott. Horthy, aki a németekkel szemben mindig engedékeny volt, most mégsem engedett. A magyarázat egyszerű: a nyugati szövetségesek franciaországi sikerei, a szovjet hadseregnek a Kárpátokat fenyegető előrenyomulása, a Hitler elleni merénylet okozta zűrzavar, elvette a náci diplomáciai fenyegetés erejét. Eichmannt kiutasítják Magyarországról Eichmann csatát vesztett. Baky titkos segédletével sikerült még 2500 embei't deportáltatnia Kis tárcsáról és Sárvárról, de azután tehetetlenségében kénytelen volt feladni a harcot. Amikor végső kétségbeesésében rá akarta bírni Sztójayt, hogy lépjen fel erélyesebben Horthyval szemben — a miniszterelnök ijedtében beteget jelentett, kórházba vonult s boldogan vette tudomásul a le- mondatásáról szóló közlést. Lakatos Géza vezérezredes, az uj miniszterelnök azzal a kéréssel fordult Himmlerhez — aki mindjobban magához ragadta a hatalmat— hogy hivassa vissza Eichmannt és kommandóját. Himmler szorult helyzetében eleget tett ennek a kérésnek. Hallgassuk csak, mit mond Eichmann a kihallgatást vezető “Liska 06” vezetőinek: — Ilyesmi még sohasem történt velem! Ekkor már láttam, hogy befellegzett a tekintélyünknek, s közeledik a vég. Kishiján magam is orosz hadifogságba kerültem. Magyarországot el kellett hagynom, erre fogtam magam és leutaztam Romániába. Aradról és Temesvárról szerettem volna deportáltatni, de az oroszok előretörtek, Románia váratlanul kapitulált, bukaresti nagykövetünk, Killinger öngyilkos lett! Csak nagy nehézségek árán tudtam visszamenekülni Budapestre, kedves barátom, Endre László birtokára. . . A HEGYESHALMI HALÁLUT Eichmann barátjánál, Endre Lászlónál vendégeskedett és nem tudta, mit hoz a holnap. A holnap azonban váratlanul kedvezőnek bizonyult számára, mivel a náci stratégák elhatározták, hogy hídfőállássá építik ki Budapestet. Ez a döntés megkívánta, hogy a magyar vezetés mindenben hűségesen kiszolgálja a Birodalmat, még akkor is, ha saját nyakára kell tennie a hurkot. Ismerjük a nyilas hatalomátvétel körülményeit, a gyászos október 15 bekövetkezését. Az addig lapitó Eichmann október 17-én, szokása szerint, kezét dörzsölgetve vidáman fogadta a nála megjelent összekötőket: — Újra itt vagyok! Már azt hitték, hogy győztek? A Birodalom még áll, s mindenkit elér a kezem... Most elölről kezdhetjük a munkát... Újra őröl a malom. .. Kezdődik elölről Budapesten ekkor még kevesen tudták, mi történt azokkal, akiket deportáltak Magyarországról. A borzalmas igazság csak akkor derült ki, amikor az auschwitzi akciót irányitó Höss megtette vallomását a deportált magyarok végnapjairól : — Előbb Kassán, majd Budapesten beszéltük meg Eichmannal a magyarországi deportáltak tömeges megsemmisítésével járó nagy feladatokat. Külön vágányokat kellett lefektetnünk, hogy meg gyorsítsuk a tempót. Mégsem tudtuk betartani az ütemet, mert Eichmann pokoli gyorsasággal küldte a magyar transzportokat. Volt olyan nap, amikor a vonattorlódások következtében tizenötezren érkeztek, mi pedig naponta legfeljebb kilencezer embert tudtunk elgázositani. Eichmann ragaszkodott ahhoz, hogy az elgázositás idejét csökkentsük egyharmadára, vagyis tiz percre. Richard Bäer, az uj auschwitzi táborparancsnok és Josef Kramer, Auschwitz II. (Birkenau) parancsnoka, azonnal eleget tettek ennek a követelésnek. Ez azzal a következménnyel járt, hogy sokan félig megfulladva kerültek a krematórium tüzébe, a gyerekek és az idős nők pedig a máglyákra, mert csak igy tudtuk valahogy győzni ezt a pokoli tempót. Az életben maradt szemtanuk elmondották, hogy az Eichmann-transzportok tagjai néha egész éjszakán át vártak a birkenaui kis erdőben, amig társaikat elgázositották vagy elégették. Az égő hús és csont füstje és borzalmas szaga elárasztotta az egész környéket. Auschwitz végnapjai Eichmann október 17-én mindezt elölről akarta kezdeni Budapesten, de nem volt már ideje hozzá. Himmler félt az auschwitzi haláltábor további “üzemeltetésétől”, nem akarta, hogy épségben kerüljön a szövetségesek kezére. November 17-én kiadta a parancsot: be kell szüntetni az elgázosi- tásokat, le kell rombolni a kemencéket. A fegyelem már különben is erősen meglazult a táborban: a 12. Sonderkommando fellázadt, s noha ez a merész tett a kommandó mind a 853 foglyának az életébe került, sikerült megsemmisíteniük 70 SS- legényt. Az utolsó, a 13. Sonderkommando csak rövid ideig működött, a himmleri parancs vétele után lángszórókkal semmisítették meg őket... Eichmann utolsó transzportja — “Auschwitz- üdülőtábor” cinikus jelzéssel — Theresienstadt- ból érkezett egyenesen a gázkamrához, de már nem tudták elgázositani őket. A transzport “feladója” tombolt a dühtől Budapesten. Nincs már Auschwitz, de vannak még csillagosok a városban! El velük, el innen bárhova, ahol ki lehet irtani őket! Nem kap egyetlen vasúti szerelvényt sem, hiszen egyre hatalmasabb arányokban bontakozik ki a szovjet offenziva, és a Wehrmacht- nak szüksége van minden kocsira. Egyik zsebében kézigránát, másik zsebében gyujtókupak Nov. 3-án már Budapest határában jár egy szovjet páncélos előőrs. Eichmann rózsadombi vil Iájában sem érzi magát biztonságban. Különben is gyáva s cinkosa, Wislicenv igy ir erről az utolsó időszakról: — Eichmann az összeomlás évében minden este leitta magát, könnyű prédája lett a nőknek. 1944- ben megismerkedett Budapesten egy Ingrid Echa- mer nevű nővel, aki teljesen a befolyása alá kerítette. Egyre többet ivott, s állandóan attól rettegett, hogy az életére törnek. Csak saját autóján volt hajlandó utazni, nem mert repülőgépre ülni. Kocsijában fegyvereket tartott, revolvert és kézigránátot. Az egyik zsebében mindig kézigránát lapult, a másik zsebében gyujtókupak. — Prágai villáját őriztette, civilruhás rendőr volt a házmester. Budapesten attól félt, hogy felrobbantják a házát, s ezért rózsadombi kertjében kis erődöt építtetett magának. . . Eichmann már alig ura az idegeinek. Ajka, bal arca állandóan rángatózik, dührohamai sűrűn követik egymást, akárcsak most, amikor a hírhedt halálutról kell vallania. Irány: Hegyeshalom Eichmann tehát nem kapott vagonokat, mire elrendelte a gyalogmarsot: irány Hegyeshalom! A halálut rémségeinek hire Himmlerig is eljutott, aki már biztos volt a bukásban, s előre envhiteni szerette volna a felelősségrevonást. Ezért külön SS-bizottságot küldött a helyszínre, amelynek egyik tagja, Franz Höss — maga fs hétpróbás tömeggyilkos — már akkor megállapította: — A Eudapest felé vezető utón jobbára asszonyokkal találkoztunk, akik közt akadtak hatvanévesek is. A 200 kilométeres utat megfelelő pihenés nélkül kellett megtenniük, élelmezésükről nem gondoskodtak. A gyaloglók nagy része betegen érkezett a határra, sokan elpusztultak, vagy a kísérők lelőtték őket... — Folytatjuk —
