Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-04 / 18. szám
Thursday May 4 1 96 1 AMERIKAI MAGYAR SZÓ MB£SZ£L£S •v1 ■'■r-TT'-r*r w t'v t1 t ALEkS.AND^K N\LVLLOV: ÉLIS AKAROK Jk-4. A, .A. A. ,4!., Á. A, ■■*. -A. i. A. -A. „é. A. A. A Etyeppi falucskában pihentünk. Kis parasztház eresbe mait, a földhányáson ülök, s egy nagy, iompos kutya hátát simogatom. Gubancos a árnya, csöppet se szép, de a hátát boritó hosszú szórt atnieieguette a nap, s nekem most kellemes igy, kónn>e^en rátámaszkodva üldögélni. A háztetőről időnként vizcseppek hullanak a vállamra, a hátsó udvarban lármásan el-elgágog- ják magukat a libák. Vékony hangon nyerít egy csikó, tyúkok kárál- nak. Az ablakok előtt fogatolatlan ágyuk állnak, hideg acélnyakukat előrenyujtják. Az izzadt, felszerszámozott lovak szénát ropogtatnak. Ülök s arcomat az áprilisi nap felé emelve, nézem a felhők kékes fátyolfoszlányait, amint a nedvességtől sötét föld felett úsznak. Az ágyu- dörgés nem tett süketté: hallom, hogy a libák lármásan el-elgágogják magukat, vidáman kotko- dácolnak a tyúkok, és a vizcseppek óvatoson, halkan, lágyan huikiak a vállamra.. . Ez az én háborús tavaszom. Talán az utolsó. Hallgatom a kora tavaszi, áprilisi neszeket, rikoltásokat, és elérzékenyiilök. Odahaza a feleségem és két gyerekem. A kis alagsori szobácskábán fülüket hegyezve hallgatóznak, feszülten figyelnek, nem közeledik-e már valaki a lépcsőn. Engem várnak. Lehet, hogy gondolatban már régen eltemettek. A lábam előtt csörgedező kis patakot s az ágyu- talpak körül ugrándozó verebeket nézem ugyan, de Szerjozska fiamat látom, a sápadt, vérszegény, arcú Szerjozskát, meg a hároméves Nyuskát, aranyszőke, kusza hajában kék szalagocskával. Ülnek benn, az ablakdeszkán, jól egymáshoz simulva, és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várják, mikor érkezem meg végre, hogy térdemre ültessem őket. S ha magam elé képzelem a két elszontyorodott arcocskát apai szivem megtelik bánattal. Zsebemből előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam. Feleségem vigasztal: “Én nem sirok. Légy te is erős.” Pedig, mikor bevonultam, igy beszélt: — Miért mész önszántadból? Tán meguntad az életedet ? 1 • Féltem, hogy nem érti meg, mennyire szeretem az életet, hát óvatosan igy feleltem neki: — Mennem kell, és megyek is... ezekért teszem a gyerekekért. Feleségem arcán könnyek gördültek végig. A bánat, a szerelem, a kin könnyei voltak, de az én lábam mégsem torpant meg. Aztán bátorít a feleségem: “Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírok.” Lejjebb Szerjozska sorai. Ő még nem tud betűket Írni, hát pálcikákat, farkincákat, kampócskákat, kacskaringókat rajzolt nekem, meg egy levelek nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai: “Értsd, ahogy akarod. . .” És én értem Szerjozska betűit. Az első alkalommal menetelés közben olvastam a levelet, mikor éppen támadásra készültünk, és ezek a farkincás pálcikák okos, bátorító tekintette! néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a bajtársak kinevessenek, aztán megtapogattam puskámat, s igy szóltam magamhoz: — Menj, családapa! Most is igy gondolkozom. Megyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok, és nem azért, mert meguntam az életet. Nagyon szeretek élni.. Meg- dit ez a mindent beragyogó tavasz is, a darvak ivoli röpte, a kis patakok csobogása a keskeny ^ fkokban. Szerelmes tekintettel nézek minden ryes kis felhőt, minden egyes bokrocskát — és .^jégis megyek a halálba. . . Nyugodtan és elszán- " m nézek szembe vele. A halál röpül felém a ne- •mézágyuk lövedékeiben, amelyek felszakitják a tavaszi nedvektől" feketéllő földet, meg a sürii puskalövésekben, amelyek kicsiny, kék füstfel- hőket ioooantanak. Látom a halált, minden egyes, esthonulyba burkolt halmocska alól les rám — mégis megyek tovább, rendületlenül. Azért megyek a halálba, mert élni akarok. Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal: körülöttem hahotázik a halál, de én nem érzem, hogy hideg kezével megragad. Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget. Gyermekeim tekintete sem tart vissza. Gondolatban nem kisirt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog, és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket olyan bánatosnak elképzelnem, mint amilyenek az enyéim voltak valamikor, régen tovatűnt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem emlékszem, kinek a keze ráncigálta, cibálta hosszú hajamat. Csak azt tudom, és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreges kifeje- zésü volt. Nem tudott mosolyogni, nem lobbant fel benne gyermeki vidámság, nem látta meg a napfényt, amely most úgy megörvendeztet. Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták el, a “szerencsések”, nekünk peT dig, anyámnak és nekem, csak nyirkos pinceodu jutott. Anyám mosónő volt. Mikor értelmem már nyladozni kezdett, odúnkban köteleket aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam meg legelőször. A napot ritkán láttam. Keskeny, tört- fényű sugarai ritkán kandikáltak be hozzánk a két ablakunkat boritó sürii vasrácson keresztül. Apámat egyáltalán nem ismertem. Lehet, hogy a pincemtihelvbeli cipész volt. Lehet, hogy a csendes, istenfélő öregeeske boltos, aki esténként lámpát gyújtott a szentkép előtt. Vagy talán a részeges, mogorva hivatalnok.. . Anyám ivott. Éjszakánként katonák jártak hozzá az odúba, meg rongyos ingii teherfuvarosok, csavargók, zsebtolvajok. Olykor verték, mint ahogy az agyon hajszolt, elcsigázott lovat szokták verni, néha meg eszméletlenségig leitatták, és fásultan, otrombán az ágyra döntötték, előttem se feszélyezve magukat. .. Mi “szerencsétlenek” voltunk. Mondta is nekem anyám: — Szerencsétlenek vagyunk mi ketten, Vaszka! Jobb lenne, ha meghalnál. . s fiacskám! De nem haltam meg. Felnőttem. Nem volt részem se szeretetben, se kedveskedésben, se gyöngédségben. Úgy nőttem fel, akár a kutyakölyök: ha megütöttek, sírva fakadtam, ha simogattak, elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, miért vagyunk mi szerencsétlenek, mások pedig szerencsések, gyakran bámultam öreges, szomorú tekintettel a magas, kék égre. Azt mondták nekem, hogy ott lakik a jóistenke, aki az emberek életét kormányozza. Csak kérni kell — és ő segít. Nagyon szerettem volna, ha valaki rendbehozza a mi életünket, és könyörgő tekintettel néztem a magas, kék égre. Az istenke nem felelt. Az istenke nem látta az én kisirt szemeimet. Engem maga az élet tanított meg látni. Olyan cáfolhatatlan igazságokat tárt fel előttem, hogy mikor már felfogtaríi értelmüket, többé nem imádkoztam. Világossá vált előttem, hogy anyám és én nem ok nélkül sínylődünk egy pinceodu- ban, és nem egyvalaki akaratából, hanem mind- azokéből, akik a fölöttünk levő fényes, tágas, napsugárral és villanyégőkkel megvilágitqtt szobákban laknak. Egy egész osztály akaratából, azokéból, akiknek kényelme kedvéért más emberek ezrei kénytelenek állati módra, nyirkos, mocskos pinceodukban tengetni életüket. . . Megértettem anyámat is, aki tűrte, hogy pofozzák, és rádöbbentem arra a végzetes okra is, amely arra késztette, hogy jelenlétemben lefeküdjék a “barátaival”. Közönyös tekintetében néha olyan bánatot, olyan jóságos anyai mosolyt láttam, hogy szivemben túláradt a szeretet s szánalom. De mivel szép és fiatal volt, védtelen helyzete és nyomora az utcára kergette, a hidegfényű lámpák alá. Később aztán a “barátaitól” porig alázva, sokszor megátkozta önmagát is, az életet is, fiatalságát is. Már sok mindent megértettem. Legfőképpen a következőt: én ezen a szépségben, kincsekben, pompában bővelkedő világon ____7$ nem mint gazda élek, hanem mint cseléd, mint hasznos szolgálatokat végző, erős kutya, a’mely valamiképpen összeszedegeti magának a betevő falatot. Hétéves koromban kezdtem dolgozni, azóta is folyvást dolgozom, hajnaltól napestig, mégis koldusszegény vagyok, semmiházi, söpredék. Életemet keserves és megalázó törvények szabályozzák: ha két karom elgyengül, ha a tulerőlte- téstöl megszakadok, akkor használhatatlan leszek és kihajítanak, mint a házból a szemetet. Nekem — aki munkámmal annyi értéket teremtetem — mint embernek egyáltalán semmi értékem nincsen, ha pedig ágynak dőlök, akkor a gazdák, akik két dolgos kezemmel rendelkeznek, megaláznak engem, a beteget is, meg az utcára szívtelenül kikergetett gyerekeimet is. . . És most, amikor mosolyogva nézem Szerjozska farkincás pálcikáit, iránta érzett szeretetem ad erőt, hogy habozás nélkül fegyvert fogjak. Megalázott anyám iránti szeretetem önt erőt fáradt lábamba. Borzalmas elképzelnem Szerjozskát ugyanolyan kutyakölyköknek, mint amilyen én voltam, ugyanolyan cselédnek, aki kénytelen eladni izmos karjának erejét. És rémület fog el akkor is, ha a kis Nyuszkára gondolok, kusza, arany szőke hajában a kék szalagocskával. A puszta gondolatra, hogy leánykám mosoly helyett vékony, elfehéredő ajkába harap, és szemét illedelmesen lesütve, bizonytalan léptekkel kimegy este a hidegfényű utcai lámpák alá, arra a puszta gondolatra, hogy őt, aki pincelakásban született, egy unatkozó senkiházi parázna tekintetével magához inthetá — már csak a puszta gondolatra is megszakad a szivem.*. . Nem látom én a felém meredező puskákat, nem hallom a lövedékek robbanását. Összeszoritom a fogam, levetem magamat a földre, hason csúszom, majd felugróm, és rohanok előre. Nincs halál! Nincs simogató tavaszi- napfény!. . . Bár minden porci- kám telve az ifjúság túláradó érzéseivel — nem a természet hagját hallom, hanem anyámét: — Rajta, fiacskám, menj! Csak egyet érzek: élni akarok! Ezért kell lövöldöznöm e verőfényes tavaszi napokon — magamért, Szerjozskáért, meg Nyuszkáért, és mindazokért, akik már nem látják e napokat öreg, kisirt szemükkel. Fél karomat átlőtték, de nem ez az utolsó áldozat. Vagy végképp leteritve maradok itt, a lassan felszikkadó mezőn, vagy győztesként érkezem haza. Más ut nincs. De én élni akarok. Azt akarom, hogy éljen és örvendezzen Szerjozska meg Nyuszka, éljen és örvendezzen egész szomszédságunk, valamennyien, akiket az “emeletiek” kikergettek a szemétdombra. . . És mert élni akarok, s mert a célt egyszerűbben, rövidebb és simább utón nem érhetem el, az élet iránti szeretetem arra bir, hogy csatába induljak. Hosszú az én utóm. Még sok rázsás hajnalt és alkonyt fogok megérni a sztyeppen, s megyek feléjük bánatommal, az én fényes, az én erőt adó bánatommal. . . Ez az én utam. Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása I Hanyag szállítótartályok a repülőforgalomban A United Air Lines járatain az áru-, a posta- és a poggyászszállításra könnyű, a repülőgép alak jához tökéletesen idomuló műanyag tartályokat használnak. Egy-egy ilyen tartályba. 25 bőrönd vagy 500 kg posta-, illetve darabáru fér. A konténereket villamos targoncák rakják a gépbe, meghatározott sorrendben. Az ötletes újítás révén a gép 105 utasa 3 perccel a leszállás után kezébe kapja poggyászát. | AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th Street, New York 3, N. Y. I Tisztelt Kiadóhivatal! I Én is terjeszteni kívánom Rev. Gross A. László: “Otthon jártam” c. füzetét. Küldjenek részemre ................ példányt. Mellékelek érte I $......................-t. (Egyes példányszám ára 20 | cent, csomagos rendelésnél 10 cent) ■ Név: .................................................. I Cim: ................................................................... J Város:.............................................Állam:....
