Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-30 / 13. szám
Thursday, March 30, 1-961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Hogy születik a népmese? Irta: PIKAY ISTVÁN Ne lapozzon tovább az olvasó! Nem valami tudományos fejtegetés következik itt a népmese keletkezésének misztériumából, hanem szerény beszámoló egy különös beszélgetésről. Lehet, hogy a tudomány, jelesen a hadtörténelem még botlásokat is találhat abban, amit előadok. Én mégis úgy hiszem el, ahogy hallottam, mivel rajta van az egyszerű emberek meggyőződésének pecsétje. És a rege himpora. A vasúton beszélte el, hogy legutóbb vidéken jártam, egy hetykén kipödrött ősz bajuszu, jó hetvenes bácsika, akivel úgy kerültem ismeretségbe, hogy mikor átfutottam az újságomat, nagy pironkodva elkérte olvasni. Én pedig a tájat bámultam, mig egyszercsak utitársam nagy megindulásról árulkodó szava rebbentett fel. — Lámcsak, meghalt!... Nem is tudtam, hogy még élt... Hangos megrendülése kicsalta belőlem az udvarias kérdést: — Ki halt meg, bácsi? — Hát a Stromfeld Ajurélné, a Stromfeld óbester felesége... Itt olvasom, ni! Felfigyeltem: ebből érdekes valami sülhet ki. A magyar ember csak arról beszél ilyen familiáris közvetlenséggel, akit nagyon becsül. — Talán ismerte ? — tudakoltam. Az öreg félretette az újságot, csalhatatlan jeléül, hogy szívesen ereszkedik diskurzusba a témáról. — Az asszonyt nem ösmertem, de a Stromfeld óbestert, azt igen — pergette lassan a választ. — Hogyne ösmertem volna! A keze alatt curukkol- tunk haza makaróni-országból a taljánok közül, tudja, még az első háborúban. Hogy nyelte volna el a föld azt is, aki odavitt! Helyeslőén bólintottam, majd tovább firtattam. — Akkor jól ismerhette. .. Aztán, milyen embernek találta ? Látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Közben pipára gyújtott. — Kemény katonaember vót — mondta. — Kemény, de igazságos. Nem szekérozta a legénységet, de mástól se tűrte. Olyan igazi magyar vezér vót, ahogy a nagyapám mesélte a Klapka Györgyrül, meg az aradi tizenharmakrul, a Dam- janichrul és a többirül. Nem is lehetett más, mivelhogy ösmerte a szegény ember sorsát, maga is árvagyerek vót. Csak kegyelembül taníttatták ki a katonaoskolában, merthát nagyon nagy ész szorult belé. Áskálódtak is rá a többi urak, ezért maradt csak óbester, és nem ő lett a fővezér. A királ tanácsába, ahol a csatákrul döntöttek,- mégis bevették, mert szükségük vót a tudományára. De ott is megmondta az igazságot, nem félt a kiváltul se. Ámulattal néztem rá: mily megragadóan öltözteti a valóságot a mese színes ruháiba. Nem is mertem megszólalni, nehogy kizökkentsem a textusból. — Akkor is úgy vót — folytatta, erőt gyűjtve pipájából az emlékezéshez — mikor ott rekedtünk Taljánországban. Előbb iszonyú pusztítást végeztek bennünk a Pijávénál, százezer hótt magyar gyerek úszott a vizen, infanterista, huszár, szapőr, tüzér, trén, még szanitéc is, hogy olyan sürü vót, mint a Tisza, mikor virágzik. Akik megmaradtunk, addig mentünk visszafelé, mig- csak olyan hegyek előtt találtuk magunkat, hogy istenkisértés vót rájuk nézni is. A taljánok meg már majdnem bekerítettek bennünket. Akkor jött értünk a Stromfeld óbester, hogy hazavisz. — Később beszélték, még a királlal is összeveszett miattunk a tanácsban, mivel az ott akart hagyni sorsunkra. A tanácsosok legtöbbje nimet vót, hát haragudtak ránk. Azt mondták, úgyse lehet minket onnan hazahozni; különben is megérdemeljük, amit kapunk, mert hagytuk magunkat megverni. Mintha mi akartuk volna, hogy szétapritsanak bennünket. A királ meg, tudja, az a Káról, amilyen nyámnyila vót, belenyugodott. De a Stromfeld óbester szembeszállt vele. “Nem úgy van az, fölség! — mondta vitézül. — Azokat a magyar fiukat várja otthon a családjuk, anya, asszony, gyerek. Meg aztán derekasan is tartották magukat, nem tehetnek róla, hogy az ellenség erősebb vót. Azért hát haza kell vinni őket. S ha meg is tiltja, fölséged, én akkor is hazaviszem őket”. így a királ nem tehetett mást, beadta a derekát, megengedte neki, hogy hazahozzon minket. — De, mondom, ezt csak később hallottuk, mikor már ott vólt közöttünk. Addig nem ösmertük, azt gondoltuk, csak olyan ur, mint a többi. Még zúgolódtunk is, mikor kiadta a parancsot, hogy minden bagázsiával, ágyukkal, municióval, trénnel együtt kell nekivágni azoknak a mennykő hegyeknek, ahol addig legföljebb csak a sátánfiókák szánkázhattak. “Mi az istennek ez a sok cókmók, káromkodtunk, úgyse lesz erre már szükség!” De a Strómfeld óbester közénk jött: “Fiuk! — szólott. — Az igaz, hogy nagyon nehéz lesz az ut, de muszáj mindent hazavinni, mert szegény Magyarországot minden oldalrul fenyegeti az ellenség. Ki fogja megvédeni, ha nektek nem lesz fegyveretek?” Ez világos beszéd vót, megértettük. Azontúl nem hangzott egy mukk se. Mert láttuk ám, hogy az óbester lábáról is lerongyol- lott a csizma, s falevelet szitt, akár mi. Haza is hoztunk mindent. Csak itthon jöttünk rá, hogy bizony ezzel az ördögnek tartoztunk. Utóbbi megjegyzése főbekólintott. Nem értettem a dolgot. — Hogyhogy az ördögnek tartoztak vele, bácsikéin ? — Úgy, hogy mikor a határra értünk, mind elszedték, és azt mondták, mehetünk, amerre látunk. Én is hazajöttem a falumba. Most adtam előtte a tudatlant. — És mit csinált aztán a Strómfeld óbester, nem tudja? — Hogyne tudnám! De azt én már nem láttam, egyik komám beszélte később, aki Pesten dógozott gyárban. Akkor már fóradalom vót: a Károli Mihál elkergette a királt, oszt ő kormányzott. Az is derék egy ember vót. Igaz, gróf vót. de másfajta gróf. Nagyon pártolta a szegény embert, még a fődjét is kiosztotta nekik, hogy legyen miből élniük. Ezért aztán megorroltak rá a többi urak, mivel nekik is igy kellett volna csinálni. Azt meg ők nem akarták. Csak áskálódtak rá, meg nem teljesítették a parancsait, úgyhogy végül teljesen tehetetlen lett. Az ántánt meg mindenfelől megindult az ország ellen. Ekkor Károli elment a komenistákhoz és azt mondta: “Nekem nem fogadnak szót. Átadom nektek a kormányzóságot, hátha ti birtok velők”. — Node, bácsika, mi lett a Stromfeld óbesterrel? — Várjon csak — intett türelemre a pipaszárral —mindjárt jön az is. A Strómfeld óbester látta, hogy az országot csak a komenisták menthetik meg, igy hát egyszeriben melléjük állott. Azok meg azt mondták neki, hiába minden, mig a Várban az urak tanyáznak csapat jukkái, mert onnan halomra lőhetik ágyúval a várost meg a népet. Csináljon velők valamit, füstölje ki őket onnan! Aztán szedje össze a komenista hadsereget és védje meg az országot. Strómfeld óbester erre kapta magát, minden kiséret nélkül fölment a Várba, s ott riadót fuvatott. Glédában álltak az udvaron mind, még a tiszt urak is, mert nem tudták, hogy a komenisták pártján van. Akkor az óbester jó harsányan megkérdezte: “Kik azok, akik nem akarják, hogy Magyarország komenista ország legyen? Lépjenek előre hármat!” Mondom, azok azt hitték, hogy az óbester az ő emberük és vagy a fele előlépett. Mire Strómfeld óbester odament a többihez, és azt parancsolta: “Fegverez- zétek le őket! Árestomba velük, mind!” Persze egy füttyre^ végrehajtották a parancsot, mert már nagyon elegük vót az urakból. Belőlük lett a komenista hadsereg, mikor a munkások is csatlakoztak hozzájuk. Aztán Strómfeld óbester megindult velők, hogy fölszabadítsa az országot. Úgy akarta, hogy előbb az egyik ellenséggel végez, aztán a másikkal, harmadikkal, mig csak egészen ki nem veri őket mind. Elindult hát először a felföldre. Győzött is mindig, és már úgy vót, hogy a cseh proletárok is hozzá állnak, ők is kikiáltják a komenista kormányt. De erre az ántánt nagyon megijedt és ráparancsolt a mi kormányunkra, hogy azonnal tegyék le a vezérségről Strómfeld óbestert, különben ők mindenfelől egyszerre rátámadnak az országra. De ezt már a Strómfeld óbester se akarta, inkább letette a ve- zérséget. El is veszett aztán a fóradalom min- gyárt. Az öreg elhallgatott, mint aki befejezte előadását. Ám én úgy éreztem, nem hagyhatom benne, ami esetleg még benne van. — És, mondja csak, bácsikám, mi volt azután? — Aztán? Aztán visszajöttek az urak. A Strómfeld óbestert agyon akarták lőni, mert nagyon haragudtak rá, hogy a szegény emberek pártjára állott. Pedig helyesen cselekedett, mivel mint mondtam, maga is árvagyerek vót. Aztán mégse lőtték agyon, hanem börtönbe csukták. Amikor meg hazajutott,' úgy olvastam az újságban, nemsokára meghótt. Persze, ki vót csinálva a dolog, a börtönben megégették, de hogy ne fogságban haljon meg, hát elengedték. Szinte megnémultam bámulatomban. Mily csodálatos is az egyszerű ember fantáziájának a játéka! Milyen megrendítő történetet kerekít annak az alakja köré, akit befogadott a szivébe. Pedig az öreg ezután tette fel csak igazán elbeszélésére a koronát. — Biztosan a Horthy tétette el az utjából —* mondta mély meggyőződéssel. — Mert nagy ellensége vót. Attul félt, hogy a szegény emberek egyszercsak elcsapják őt a kórmányzóságrul, és a Strómfeld óbestert teszik a helyébe.. . Ekkor azonban a bácsi már szedelőzködött. Búcsúzóul szívélyesen kezet ráztunk, és további jó egészséget kívántunk egymásnak. Csak később jutott eszembe, mégis illet volna megköszönnöm, hogy ilyen élvezetesen vezetett a titok nyitjára, amihez semmiféle tudományos könyv nem segített eddig: hogyan is születik a népmese ? Hát igy.---------------^ -ii-■ Amerikai szobrok és magyar művészek A világ legismertebb műalkotásainak egyike a newyorki kikötőben felállított Statue of Liberty, amely nemcsak a bevándorlónak, hanem az egészi világnak hirdeti az amerikai nép vendégszeretetét és a szabadság eszméjének diadalát. Ezt a szobrot a francia nép adományozta az amerikai népnek és az elszászi Bartholdi szobrász munkája, Amikor a szobor megérkezett New Yorkba, hogy 1884-ben az akkori Bedloe Islandon felállítsák, talapzatról is kellett gondoskodni, amelynek költsége többre rúgott annál, amibe maga a szobor került. Az amerikai kormány húzódozott attól, hogy a kincstárt ilyen tétellel megterhelje, mire Pulitzer József, a magyar származású újságíró, “The World” cimü lapja utján, közadakozásból több, mint 120.000 kispolgár hozzájárulásával, három hónap alatt szerezte meg a még hiányzó 100.000 dollárt. “Nem milliomosokhoz fordulok segítségért” — irta Pulitzer — “hanem a munkások millióihoz, akiknek Amerika érvényesülési lehetőséget nyújtott”. Pulitzer maga 17 éves korában érkezett New Yorkba Makóról, hogy a világ legtekintélyesebb újságírójává váljon. Hasonlóképpen dramatikus az összefüggés az Amerikában diszlő Kossuth szobrok és a budapesti Városliget legszebb helyén felállított Washington szobor között. Egy amerikai-magyar újságíró szavaival élve: “A szobrok láthatatlan, de le- rombolhatatlan hidat jelentenek a két nemzet között.” A három munkából az első a clevelandi, a- hol az első Kossuth szobor felállítását az ottani pánszláv szövetség mindenképpen igyekezett meg akadályozni, azt állítva, hogy Kossuth “elnyomta a nemzetiségeket”. Végül is győzött az igazság és Cleveland-nak talán legszebb terén áll a Kossuth szobor, amelyhez később az ugyancsak kisemberek pénzéből emelt newyorki Riverside-i szobor is csatlakozott. Finta Sándor, a magyar fajtáját lángolóan szerető és nemrég elhunyt szobrász munkája New Yorkban a Kováts Mihály ezredes hősi küzdelmét ábrázoló relief, szintén emlékezteti az amerikai népet arra, hogy a magyar bevándorló életét áldozta fel az amerikai szabadságért. Hűvös László, akinek szobrai nemcsak Budapesten, hanem sok európai fővárosban díszítik a köztereket, már New Yorkban is szabad téren hirdeti a magyar tehetség diadalát. Vértes Marcel, a világhírű művész, aki kerámiát is tervezett, amit a szobrászat egy ágának tekinthetünk, számtalan, Amerikában elhelyezett munkájával tette a maga nevét halhatatlanná éa az amerikai-magyar nevet a művészetek terén is elsőrangúvá. De sok más szobrászunk is van, aki Amerikában dicsőséget szerzett a magyar névnek. Néhány a legnagyobbak között, betürendi sorban: Bossányi Ervin, a washingtoni Woodrow Wilson kápolna díszítője, Fried Tivadar, a Modern Festők és Szobrászok Szövetségének alelnöke New Yorkban, Gách György Hajmássy Ilona gyönyörű profiljának megörökitője, Kóni Miklós, amerikai kormányzók megmintázója, Nagy Tibor, a newyorki képkiállitási csarnok vezetője, Polonyi Gabriella, a Tiffany Foundation kitüntetettje, Schönbauer Henrik, sok amerikai muzeum gyüjte ményének büszkesége, Vincze Pál, Truman elnök és Aga Kán megörökitője, stb. American Council ,
