Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-16 / 7. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, February 16, 1961 12. m KEZBŐBÜTT AZ EMBERVÁSÁR A XV. század derekán Portugália és a többi nyugati tengeri hatalom teológusai, tudósai élénkén vitatkoztak arról, vajon azok a fékétebőrii különös lények, akiket Tengerész Henrik Afrika- járó kapitányai hoztak ma«™’ v,'! aTn1--'",í'' ° *>- vagy állatok. Az akkori vitairatokban, “tudományos” megnyilatkozásokban sűrűn ie.ou^am az a nézet, hogy a négerek, bár két läh^ mint a “normális” emberek, bőrük színe, ajkuk duzzadtsága, hajuk göndörsége, aj kuk es erme- tetlen nyelvük, továbbá “visszataszító szokásaik” miatt valójában roppant nagy majmok, viszont annyira ügyesek, hogy ha kellőképp idomítják őket, szolgának jól felhasználhatók. Akadtak olyanok is, akik emberi mivoltukat ugyan nem vitatták el, de kinyilatkoztatták, hogy nem tűrnötök meg a keresztény népek között. A vita nagy szenvedéllyel viharzott, az egyház pedig, amely akkoriban minden tudományos vita eldöntője volt, ez alkalommal nem hallatta hivatalosan hangját. Egyes nagy tekintélyű képviselői a teológia kiváló magisterei azonban határozottan azok mellé álltak, akik tagadták, hogy a négerek emberek. (Az egyházatyák néhány évszázaddal ezelőtt hasonlóképpen vitatták el a nőktől is. hogy lelkes lények.) Pedig ekkor már akadt egy elfogulatlan, sokat tapasztalt férfiú, aki a gyakorlatban is eldöntötte a vitát. Ez a férfi d’Ysalguier (dizalgié) francia orvos és természetkutatő volt. ő 1405— 1414 között járt Nigériában, tehát jóval a portugálok felfedező utjai előtt megismerte a Guineai- öböltől északra elterülő vidéket. Minthogy útjáról Írásban nem számolt be, tapasztalatai elvesztek az utókor számára. Goában. a Niger menti nagy néger kereskedővárosban feleségül vett egy csinos fiatal néger nőt, és vele tért vissza Toulou- se-ba. A házasságból három “szép és jóformája” leány született, akik kitűnő nevelésben részesültek. Egyikük fia Maurou de Foudoas (moró dö fodoá), a kitűnő hadvezér volt. Az iszlám világgal vaió Kapcsolat révén is találkoztak az európaiak — már 1441 előtt — négerekkel és keverék négerekkel. Ám sötét bőrű “móroknak”, kissé szokatlan tipusu araboknak vélték őket. Amit pedig az antik világ geográfiája a négerekről feltárt, az a tudomány Jtöbbi örökbecsű forrásával együtt eltemetődött a ko- íostori könyvtárak poros polcain. Ezért keltettek olyan óriási érdeklődést azok a sötét bőrű, göndör hajú “lények”, akiket Nuno Tristao hajós- kapitány 1441-ben Lisszabonban partra szállított. Ez a pillanat végzetesen sorsdöntő hatású volt egy egész kontinens népére, sőt az emberiség történetére is. 165 “darab” néger Három évvel később, abban az esztendőben a- melyben Ulászló magyar király a keresztény világ védelmében a várnai csatatéren elesett, a török veszedelemtől megkímélt Potugáliában Gomes Eannes de Azurara udvari krónikás ezeket jegyezte fel: “Tetszett az Istennek, hogy Nuno Tristaót az ő szolgálatában végzett fáradozásaiért különösen megjutalmazza. Mert összesen 165 darab négert, férfiakat, asszonyokat és gyermekeket fogott el.” Egy évvel rá Lancarote kapitány fölfedezte Szenegált, mélyen behatolt Afrika területére, és néger foglyokkal tért vissza hazájába. Diogo Gomes felfedező utazó ezek után hamisnak jelentette ki azt a középkori földrajzi dogmát, amely szerint az egyenlítő környéke a hőség miatt lakhatatlan. “Az egyenlítő körül négerek laknak, s annyi fekete bőrű nép van, hogy az ember el sem hinné” — Írja beszámolóiábon. Nuno Tristao négereivel kezdődött meg a “con- quista” (hódítás), az európai gyarmatosítás, a fehérek világuralmának korszaka. A portugál felfedező utak nem csupán tudományos, gazdasági és politikai szempontból jelentenek fordulatot, hanem azzal is, hogy ekkor indult meg a négy évszázadra terjedő embervadászat, amely Afrikát a vér és könny kontinensévé változtatta. A XV. század végéig a portugálok körülhajózták Afrikát és föltárták az Indiába vezető tengeri utat. Fölfedező utazóik a kontinens belsejébe is behatoltak, és partvonal több pontján kereskedőtelepeket alapítottak. Eközben egészen uj világgal ismerkedtek meg. De mindebből a tudománynak vajmi kevés haszna volt. A fölfedezések krónikásai alig néhány szóban emlékeznek meg a négerek életéről, ősi kultúrájáról, őket csak rabszolgavadászat érdekelte, annak részleteit ismertetik. Dinis Fernandes, a Verde-fok vidékéről csupán ennyit mond: “Néhány négerre bukkantunk halászás közben. Négyet közülük elfogtunk. pedig szaladtak előlünk, mint a nyu- lak.” A négerekről, mint vad. erkölcstelen, emberevő barbárokról emlékeznek meg. Az 1704-ben megjelent német ,.Real-lexikon” igy foglalta ösz- sze a négerekkel való ismereteket: “Az afrikaiak többnyire feketék, akár négereknek, akár móroknak nevezzük őket. Bűnökkel terhelt, vad, elrettentő, erős testalaku nép, és ezért évenként tömegesen rabszolgának adják el őket.” Igen, ilyen hiedelmet kellett kelteni a négerekről, hogy valamiképpen erkölcsileg igazolják az embervásárt. Leo Frobenius, a nagy Afrika-ku- tató állapítja meg, hogy “a barbár néger képzete Európa alkotása, amely aztán napjainking visszahat Európára.” Évi 350.000 elhurcolt néger A rabszolgavadászatot a portugálok — Afrika keleti felén pedig az arabok — kezdeményezték de hamarosan csatlakozott hozzájuk a többi gyar- ma ositó: spanyolok, hollandok, angolok, franciák, németek, dánok és észak-amerikaiak. Living- stone-nak, a nagy emberbarátnak és fölfedező utazónak becslése szerint még a múlt század elején is évenként legalább 350.000 embert raboltak el Afrikából, de közülük csupán minden ötödik vagy tizedik jutói t el élve rendeltetési helyére. A rabszolgarendszer a gyarmatosítás nélkülözhetetlen elemévé vált: a cukornád-, gyapot-, dohány- és kávéültetvényeket rabszolgamunkával tartották fenn. Ültetvényesek és kereskedők, hajózási vállalatok, ipari üzemek és manufaktúrák tulajdonosai, részvényesei: jelentős társadalmi rétegek és egész gazdasági rendszerek a rabszolgák munkáján élősködtek. Rabszolgakereskedelem és a gyarmatokon a négerek munkája nélkül az európai kapitalizmus sem fejlődhetett volna oly páratlanul gyorsan, s enélkül a gyarmatosító hatalmaknak aligha sikerült volna kezükbe kaparintaniuk a világ politikai és gazdasági vezetését. A portugálok a XV. század második felében több piacot létesítettek Ny ugat-Afrikában. Azt, hogy ott milyen árut cseréltek selejtes holmijaik ellenében, elárulják a földrajzi nevek: Aranypart, Borspart, Elefántcsontpart, Rabszolgapart. A szá zad végén II. Joao király néhány erődöt építtetett Guineában, és azok védelme alatt gyűjtötték össze és szállít ották el a rabszolgákat. Nyolcvan év múltán, amikor Amerika gyarmatosításával hihetetlenül megnőtt a szükséglet a néger munkaerő iránt, Portugália Lagosban és Angolában szervezte meg a nagyarányú rabszolga-exportot. Az afrikai törzsfők cinkossága A szervezők és a haszonélvezők a portugálok voltak ugyan, de a vadászattal nem sokáig kellett bajlódniuk, maguk az afrikaiak vágtak eret önmagákon. Joao de Barros, Guinea kormányzója 1550-ben ezeket jegyezte fel: “Az afrikai part négerei kezdetben ellenszegültek a portugáloknak, később békés kereskedésbe kezdtek az európaiakkal. Valahányszor hajó kötött ki, tömegesen tódultak a partra, hogy áruért rabszolgát cseréljenek. A király nem akart személyesen részt venni ezekben az üzelmekben, de nem is engedte át őket szívesen magánkézbe. Ezért királyi monopóliumnak minősitette a rabszolgavásárt, és 1469- ben öt évre bérbe adta Fernao Gomesnak, 200.000 reális ellenében.” A koncessziós rendszerrel kezdődött Afrika korrumpálása, az afrikai törzsfőnökök s királyok tevékeny részvétele a törzsbeliek rabszolgasorsra juttatásában. Miután Gomes szerződése lejárt, Lisszabonban és később Európa más fővárosaiban és kikötőiben is “eml>errészvényekker’ házaltak, koncessziókat adtak, vettek. A rabszolgakereskedelemről irt “klasszikus” müvekből tudjuk, hogy mi volt az ára akkoriban egy-egy afrikainak. 1460-ban Gambiában 12 rabszolga járt egy kivénhedt lóért, 1446-ban Szenegálban egy törzsfő ugyancsak egy lóért már 25 rabszolgát adott. Kongóban 22 rabszolga volt egyenértékű egy kövér kutyával. A portugál piacon kezdetben 100 dukát járt egy négerért, a kínálat, növekedésével azonban 30, sőt 10 dukátra szállt le az áruk. Még később is, amikor a kereskedők már nem jutottak oly olcsón az “áruhoz”, mint kezdetben, többnyire betartották a rabszolgák szerzésére és szállítására vonatkozó királyi előírásokat, és megfizették a portugál koronának járó haszsonrészesedést (ötödrészt), az ember- kufárok még akkor is, igy is gyorsan meggazdagodtak. A külföldi konkurrencia hamarosan háttérbe szorította a lisszaboni piacot. Amerika fölfedezésével és gyarmatosításával kezdetét vette az ültetvényes rabszolgagazdálkodás. Az első időszakban indiánokra vadásztak. Az Újvilág őslakossága az európaiakkal való első találkozáskor ugyan azt szenvedte át, amit Afrika népe egy félszázaddal előtte. Indiánok helyett négerek Ám a XVI. század elején hatalmas szószólójuk akadt az indiánoknak. Bartolomé de las Casas szerzetes, a spanyol hódítás történetírója. Élőszóban és írásban szenvedélyesen harcolt az indiánokkal való kíméletes bánásmódért. De mindhiába. Az indiánok kényszermunkája az ültetvényes gazdálkodás alapja volt, a rabszolgamunkát viszont az indiánok nem bírták, és tömegesen elpusztultak. Ekkor Las Casasnak szerencsétlen gondolata támadt: “Az indián rabszolgát négerrel kell helyettesíteni ... A négerek többet elbírnak, mint az indiánok, akik uton-utfélen elpusztulnak . . . Kisebb szenvedéssel kell kiküszöbölnünk a nagyobbat !” — irta. Las Casas kiérdemelte ugyan “az indiánok atyja” elnevezést, de egyben az amerikai néger rabszolgatartás szülőatyjává vált. Hiába látta be később nagy tévedését, megkezdődött a négerek tömeges behurcolása Amerikába. Most már a spanyolok számára kínálkozott a nagy üzlet. Ám V. Károly, aki a kereszténység védelmezőjének szerepében tetszelgett, s nem akarta, hogy a spanyolok közvetlenül húzzanak hasznot az emberkereskedésből. E “jámbor” uralkodó tehát idegen államok polgárainak adta el azt a jogot, hogy néger rabszolgákat szállítsanak az amerikai spanyol gyarmatokra. Ezzel kezdetét vette az un. assiento-kereskedelem. 1517- ben a németalföldi La Bresa nevű kereskedő vásárolta meg azt a kiváltságot, hogy évi 5000 rabszolgát szállíthasson Amerikába. II. Fülöp 1580- ban a genovaiaknak, Bourbon V. Fülöp a franciáknak juttatta a szégyenletes nyereséget. A kereskedelmi érdekeikre féltékeny és a nagy üzletből részesülni akaró angolok hamarosan az első helyet foglalták el a rabszolgakereskedelemben. John Hawkins 1563—1570 között afrikai falvakat néptelenitett el, s a nyilt tengeren ragadta el a portugál hajókat, hogy emberszállitmányu- kat maga adja tovább. Ilyen üzelmek révén lett korának leggazdagabb embere, lovag és a királyi hajóhad kincstárosa. A spanyol örökösödési háborút lezáró előzetes békeszerződésben az angolok kikötötték, hogy a rabszolgakereskedelem monopóliumát 30 évre nekik engedjék át. Az “African Company“ és a “Company of Barbary Merchants” társaságok ez idő alatt három és fél millió négert szállítottak át az assiento-kereskedéssel és embercsempészéssel. A leggvalázatosabb üzlet Megrendítő jelenetek játszódtak le a négerek összefogása és szállítása közben. A már említett Azurara portugál krónikás, aki egy-egy sikerült vadászatot isteni jutalomnak tekintett, szemtanúként igy irja le a behajózást: “Egyesek a föld felé csüggesztették könny áztatta arcukat. Mások az égnek emelték szemüket, és hangosan jajve- székeltek. Ismét mások ököllel csapkodtak arcukba, és teljes hosszukban elvágódtak a földön. Némelyek panaszos dallamokat énekeltek. A szavukat ugyan nem értettük, de a fájdalmas dallam megragadta szivünket. Fájdalmukat az is fokozta, hogy a családokat szétszakították. Alig állították össze a csoportokat, a fiuk visszaszaladtak atyjukhoz, az anyák kétségbeesetten szorították magukhoz kicsinyeiket. Elterültek a földön. Nem jajongtak, amikor korbácscsapások zuhantak meztelen testükre. De hiába reménykedtek, hogy gyermeküket megtarthatják.” Nem volt enyhébb a sorsuk három évszázad múltán sem, az angol rabszolgakereskedelem virágkorában. A kereskedők a törzsfőnököknek pálinkát, színes kendőt, kést, kézi tükröt, csillogó üveggyöngyöt ajándékoztak, s cserébe rabszolgát kaptak. Amikor a partmenti területek már szinte elnéptelenedtek, a lekenyerezet.t törzsfőnökök a belső vidékekre terjesztették ki az embervadá- szatot. Minden egyes fogolynak a nyakába két- három méter hosszú favillát illesztettek, és ezeket vasláncokkal egybekapcsolva, libasorban indították útnak a menetet. A szállitóhajón úgy bántak velük, mint a barmokkal. A hajó legmélyebb kamráiban zsúfolták össze őket. A holttesteket, félholtakat és betegeket mint romlott árut a tengerbe hajították. A tengeren túli rabszolga(Folytatás a 15-ik oldalon)
