Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-07-28 / 30. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, July 28, 1960 i Munkásmozgalom A rövidebb munkahét sürgőssége Az állandóan fejlődő termelési módszerek, mondhatni minden iparág keretén belül, rákényszerítik a szakszervezeti vezetőkre a rövidebb munkahét sürgős és fontos rendezésének problémáját. A lerövidített munkahét egyelőre a legcél- hozvezetőbb lépés arra, hogy megvédje a munkások állását és kereseti lehetőségét az automáció és a termelékenyebb munkamódszerek következményeitől. Ez a kérdés már ezelőtt is felmerült, de egyes AFL-CIO vezetők elhanyagolták a szorgalmazását. Walter Reuther az autómunkások három kon venciós határozatát mellőzte eddig, de a tagság körében, különösen a Ford lokálban ez a kérdés az eddiginél határozottabb formában jelentkezik. Két évvel ezelőtt az AFL-CIO központi vezetősége elhatározta, hogy a törvényhozáson keresztül harcol rövidebb munkahétért, de a határozat eddig csak papíron maradt. Az acélszakszervezet is határozott, hogy a fizetés-levágás nélküli rövidebb munkahét lesz az uj munkaszerződés egy követelménye, de a tavalyi hosszú sztrájk alatt ezt a követelést elejtette. Megindult a mozgalom Újabban számos szakszervezet napirendi ponttá emelte a rövidebb munkahét kérdését. Az AFL Húsvágók országos konvenciója “tömör erőfeszítés” kifejtésére adta ki a jelszót, hogy az iparban rövidebb munkahetet létesítsen. 1956 óta 30 ezerrel kevesebb húsvágó végzi el ugyanazt a munkát. New York államban a Long Island Railroad munkásai jelenleg fizetéscsökkentés nélküli rövidebb munkahétért sztrájkolnak. Az építőiparban, a nyomdász iparban úgy látják a rövidebb munkahét problémáját, hogy azért nemcsak a kongi-esszuson keresztül, hanem ugyanakkor a munkásmozgalom minden szintjén harcolni kell. McDonald a 32 órás munkahétért Az acéliparban krízis arányú pangás van és David McDonald szakszervezeti elnök szövetségi törvényt sürget a 32 órás munkahét megteremtésére. Ajánlatát a Massachusettsben megtartott Kormányzók Konferenciáján tette meg, amely az automációt tárgyalta. “Az iparban fellépett irányzat arra enged következtetni, hogy az acélipar egy 9 hónapig tartó iparrá fog alakulni”, jósolja McDonald. Az átlagos acéltermelés a képesség 50 százalékára esett, Youngstownban azonban 11 százalékra szállt és 11,000 munkást tett munkánál külivé, mig sokan mások részidőt dolgoznak. “27 évvel ezelőtt vezették be a 40 órás munkahetet”, mondotta McDonald, “1960-ban a törvény megváltoztatására van szükség, alkalmazkodni kell az automációhoz és a kifejlett munka- módszerekhez”. A 40 órás munkahét hosszú harcok eredményeként jött létre. A munkásság hasonló összefogása szükséges a 32 órás munkahét kivívásához is. A United Electrical, Radio and Machine Workers tárgyaló bizottsága a General Electric és a Westinghouse cégeknél dolgozó tagjai részére a bérlevágás nélküli 35 órás munkahét megállapítását követelte. Leszögezi, hogy a munkások nagyobb termelékenysége és a társulatok profitjának hatalmas emelkedése lehetővé teszi e követelés haladéktalan teljesítését. 22 bányászhalál májusban Május hónapban szénbányákban történt szerencsétlenségek 22 bányász halálát okozták. Ez az év első 5 hónapjában 145-re emelte a haláleseteket a bányákban. A 22 haláleset közül 13-at tető beomlás okozott. West Virginiában 10 haláleset történt. A U. S. Bureau of Mines azt is közli, hogy csak január és február hónapokban 2,280 bányász sérült meg a bányákban. A munkáslétszám az iparban, a kemény- és a puhaszén bányákban, jelenleg 192,500-at tesz ki. Tavaly ilyenkor még 210,000 bányász volt alkalmazva. A NAGYIPAR HITVALLÁSA A General Electric Co. az üzemvezetőségnek szánt kiadványának julius 1-i számában a következőket irta: “. . .az üzlet nem létezhet csupán a teljesítménye állandósításával, csak úgy, ha növeli a termelékenységét. Egy ilyen üzletnek növelnie kell befektetését uj felszerelésekre és olyan eszközökre, amelyekkel javíthatja a termelés eredményességét és a minőségét. Ezzel általában azt éri el, hogy évről-évre kevesebb és kevesebb alkalmazott ra van szüksége. Röviden: ha a cég nem emeli jelentékenyen a termelt cikkek üzleti forgalmát minden évben, elkerülhetetlenül csak apadó számú alkalmazottat láthat el munkával. Az üzletnek okosan kell előrehaladnia, hogy megtarthassa a jelen, vagy a múltban elért munkáslétszámát és hogy elláthassa alkalmazottait a termelés növeléséhez szükséges felszereléssel”. “...Minden egyes meglevő munkaalkalmat csak állandóan emelkedő teljesítménnyel lehet megvédeni... Vagyis, minden állás állandóan emelkedő teljesítményt kell nyújtson, állandóan emelkedő befektetéssel és profittal”. Egyszerűbben, a munkáltatók álláspontja állandóan csökkenő munkaalkalmat nyújt a munkásságnak és állandóan emelkedő profitlehetőséget a társulatoknak. A gyakorlatban a GE-nél ez úgy valósult meg, hogy az 1955 évben 387 millió dollárt kitevő profitja 1959-ben 555 millió dollárra emelkedett kevesebb munkással. 1955-ben minden egyes munkás termelése 2,443 dollár profitot eredményezett, mig 1959-ben ez több volt mint 3,900 dollár egyénenként. TIME, LIFE, FORTUNE ÉS WALL STREET JOURNAL HÁBORÚS PROPAGANDÁJA Vannak idők, amikor szint kell vallani és le kell venni a demokratikus álarcot, amelynek leple alatt oly kényelmesen lehet háborús propagandát űzni. Ilyen idő pl. a költségvetési tételek megszavazásának ideje, amikor szenátusi bizottságok kihallgatásokat tartanak, hogy “szakértők” véleményére támaszkodva utalhassák ki a sok billió dollárt “hazánk érdekeinek megvédésére”. Vajon mit találnak bölcseink e pillanatban “hazánk legnagyobb érdekének” ? Talán iskolák, vagy lakóházak építését? Az 5 millió munkanélküli munkával való ellátását? Az utca porában játszó gyerekek nyaraltatását ? A szegények és az öregek egészségügyi ellátását? Az egyenlőség elvének gyakorlati megvalósítását? A béke és leszerelés célkitűzését? A válasz: — nem! Az utóbbit különösen nem. A választ olyan fórumok adják meg, amelyeknek széleskörű hatalmuk van a közvélemény alakítására. Az egyik ilyen fórum Henry R. Luce, szerkesztő és kiadó, aki a Time, Life és Fortune — hetenként milliószámra megjelenő — közlönyein keresztül árasztja félrevezető véleményét az amerikai olvasóközönség soraiban. Mr. Luce szerint a hidegháború megnyerése a nemzet legsürgősebb célkitűzése. Ezt vallotta a Senate Subcommittee on National Policy Machinery kihallgatásán. Azt is leszögezte, hogy ő nem tartja lehetségesnek a Szovjetunióval és Kínával való koegzisztenciát. Mondhatta volna azt is, hogy ő “nem akarja” a koegzisztenciát. Ezzel szemben a “hidegháborút” ajánlotta eszköznek egy igazi, forró háborús helyzet megteremtésére. Ha nem is mondta ezt ilyen nyíltan, a továbbiakban azonban félreérthetetlenül erre utalt. Mit is ajánlott? A hidegháború felforrósitása Minél előbb határozatot kell hozni a “hidegháború” megnyerésére, mondotta a szenátoroknak, annak teljes felismerésével, hogy ez “előreláthatólag a legnagyobb kockázattal, a teljes háború kitörésével” járhat. Arról nem nyilatkozott Mr. Luce, hogy mikor lehet a “hidegháborút” nyert háborúnak nyilvánítani. A hidegháborút teljes erővel kell szorgalmazni. “Amig csak félszivvel űzzük, a Szovjetnek semmi oka sincs a háborúhoz folyamodni. De ha azt látják, hogy elvesztik a hidegháborút, akkor nem marad más választás számukra, mint a háború, vagy a megsemmisülés”. Mr. Luce ugylátszik, a botnak csak egyik végét látja. Arra a kérdésre, hogy helyesli-e a szenátus eljárását, hogy a védelemre szánt összeget egybillió dollárral felemelte, Luce azt felelte: “Azt kívánom, hogy bár két billióval emelte volna”. Mert pénz kell a hidegháborúhoz, sok pénz. A szövetségi kormánynak nagyszabású óvórendszert kell létesítenie és diplomáciai tevékenységét is jobban ki kell terjesztenie, hogy nemzetközi téren a törvény szava lehessen az ur. Vajon milyen törvényre gondolt Mr. Luce, a fentemlitett közlönyök és más óriási vagyon tulajdonosa? Olyanra, amely a kémrepüléseket törvényesíti? Amely a gyarmatosítás modern formáira iiti a “jog” bélyegét? Amely az emberiség atomháborus elpusztítását készíti elő? Mr. Luce az amerikai érdekeltségek s monopóliumok azon csoportjához tartozik, amelynek nevében a Wall Street Journal is hasonló véleményeket nyilvánított. Egyik vezércikkében (jun. 6) határozottan visszautasítja Adlai Stevenson kijelentését, amely szerint “az amerikai népnek tisztáznia kell, hogy külpolitikánk célkitűzése mindenekfelett a béke és a leszerelés”. Ezt az ajánlatot nagyon zavarónak találja a WSJ. Ezt nem lehet külpolitikánk legelső célkitűzésévé tenni, jelenti ki. “Az amerikai nép ezt sohasem tette; sem 1776-ban, sem 1861-ben, sem 1917-ben, sem 1941-ben, sem 1950-ben. Szeretnénk Mr. Stevensonnak kinyilvánítani, hogy az amerikai nép ezt soha nem is fogja tenni”. A W. St. Journal itt többszöri fogalomzavart követ el. Először is nem tartjuk jogosnak arra, hogy az egész amerikai nép nevében beszéljen, különösen ilyen kérdésben, amelyek terén éles érdekellentétek állanak fenn. Ami jó a Wall St.- nek, az határozottan nem jó az amerikai népnek. Továbbá egy kalap alá venni a fent felsorolt háborúkat: az 1776-os forradalmat az 1950-es koreai háborúval és kihagyni egy néhány — szerinte talán említésre sem méltó — délamerikai fegyveres kiruccanást, ez a tudatos félrevezetés egyik klasz- szikus formája. A félrevezetést tovább folytatja. Azt állítja, hogy amely nép a békét helyezi mindenek fölé, az megadja magát; hogy ezzel lemond a szabadságáról; hogy el kell készülnie “minden árat megadni” a békéért; hogy ezzel “gyengeségéről” tesz bizonyságot. Mi ezt nem igy látjuk. És meg vagyunk győződ ve, hogy “ez a háborús-kimerült, megfélemlített világ, amely hangosan és tisztán békéért kiált” (Stevenson) szintén nem igy látja. Csak azok a kizsákmányoláshoz szokott elmék látják a békét igy, akik az ellenállás minden lehetőségétől megfosztott népekkel létesített “békéhez” vannak szokva. Akik nem tudják felfogni az igazi barátság, az igazi egyenlőség és testvéri egyetértés értelmét és az ezekben rejlő erőt. Akiknek szájából üresen hangzanak ezek a szavak, bár gyakran élnek velük, de csak azért, hogy e szavakkal ellentétes tevékenységüket álcázzák. A béke kiáltása egyre hangosabb. A Wall Street szemében a béke “veszélye” egyre nagyobb. Ez a veszély naponta nő, minden újabb gyarmati ország felszabadulásával és újonnan szerzett függetlenségének gyakorlásával. Emeli a “veszélyt” az is, hogy az elnyomóiktól felszabadult országok gyorsan javítják népük életszínvonalát, s ez élesen leleplezi az imperializmus roppant kizsákmányoló jellegét, amely e népeket nyomorban és rabszolgaságban tartotta hosszú ideig. Olyan “veszély” ez, amely képes háború nélkül megsemmisíteni egy idejétmúlt rendszert. Mr. Luce és társai még egy utolsó erőfeszítést tesznek elhárítani magukról ezt a “veszélyt”. És néha kénytelenek őszintén nyilatkozni és elárulni, hogy a fegyverkezés és a háborús hangulat szitása az az erő, amire támaszkodnak, amiben bíznak, amit segítőtársul választanak. Mert a háborúskodásba belefáradt népek a “békéért kiáltanak” és hangjuk máris erősebb Mr. Luce és a Wall Street hangjánál.
