Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-22 / 51. szám
Thursday, December 22, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ ml.« . 7 Ahogyan én látom... írja: EHN Cím nélküli cikk Nem emlékszem pontosan, hogy országos, vagy kerületi lapkonferencián történt-e, hogy Geréb kollégám szóvá tette és saját nyomozása alapján bizonyította: a Magyar Szó olvasói között számosán vannak olyanok, akik — nem olvassák a lapot. Eörsi Béla kollégám egy másik konferencia alkalmával igy vélekedett: “EHN nagyon meg lehet elégedve, mert őt aránylag gyakran éri támadás az olvasók részéről. Ez azt bizonyítja, hogy az ő cikkeit legalább elolvassák.” Mindkét külmunkatárs véleménye oda szűkül, hogy az iró szempontjából elsősorban az a fontos, hogy a cikkeit elolvassák. Harmadiknak csatolom a saját véleményemet: szívesebben veszem, ha támadják cikkeimet, mint azt venném, hogy oiva- satlanul maradjanak. Ezt a bevezető okoskodást folytatom azzal, hogy különböző összejövetelek és lapkonferenciák alkalmával szó esett egy másik jelenségről is. Na gyón ritkán fordul elő, hogy az olvasók köréből valaki venné a fáradságot és megírná a szerkesztőségnek, hogy egyik vagy másik munkatárs különösen jól sikerült cikke, megnyerte a tetszését. Mert — ha ritkán is —, előfordul, hogy egy-egv cikk a megszokottnál jobban sikerül. Emlékszem, hogy Bódog András egyik cikkét nagy élvezettel olvastam és azt rögtön meg is Írtam a szerkesztőségnek. Emlékszem, hogy Geréb és Deák külön pár sorban fejezték ki elismerésüket “Magyarnak lenni...” cimü cikkem megírásáért. Ilyesmi különösen jól esik olyan íróknak, akik fizetés nélkül, tisztán.lelkesedésből Írnák, abban a hitben, h</gv munkájukkal az olvasók kedvében járnak és a lap nívóját emelik. Mondom: az még előfordul, hogy egy-egv kivételesen jó cikkért némelyik olvasó megkockáztat egy telefonhivást, de levélírás már túl sok lenne. Bezzeg akad mindig valaki (lehetőleg akadnak többen is), aki buzgó levélíró lesz, amint valami valódi, vagy képzelt okot fedez fel a támadásra. Amikor a? ellenforradalmi kísérlet összeomlása után a magyar vezetőség a múltbeli hibák leleplezése és korrigálása után szülőhazánkban uj és egészségesebb légkört teremtett, az események amerikai-magyar körökben is fontos megbeszélések tárgyát képezték. Többek között szóba került az, hogy lapunk a múltban nem gyakorolt elég kritikát a szülőfölddel szemben, amikor az heA lap, a külmunkatársai és az Messze földről, hosszú levéllel keresett fel bennünket EHN munkástársunk, melyben panaszt emel amiatt, hogy a lap nem veszi védelmébe a külmunkatársait, amikor azoknak írásait támadás, éri. A levéllel egvidőben cikket is küldött, amit olvasóink bizonyára figyelemmel fognak olvasni. EHN munkástárs panasza abból ered, hogy égy előző cikkét Horváth E. munkástársunk talán a kelletténél erősebb hangon megkritizált. Ilyenkor a lap szerkesztősége dilemma előtt áll, még pedig azért, mert elsősorban nem akarjuk megbántani a külmunkatársainkat, másodsorban nem akar- . juk megsérteni a munkáslevelezőt. A szerkesztőség az ilyen vitákban a középen áll, mindaddig, amig elvi ellentétről nincsen szó. Tulajdonképpen miről van szó? Lapunknak szüksége van a külmunkatársak Írásaira, hogy színesebb és nivósabb legyen. Voltak idők, amikor nagyon nehéz volt egy-egy cikket kapni a külmunkatársaktól, mert a szerkesztőség ragaszkodott ahhoz, hogy minden cikk száz százalékosan megfeleljen a szerkesztőség szempontjainak. A beérkezett cikkekbe belejavítottunk, bizonyos részeket kihagytunk, vagy átirtunk és a külmunkatársak sértve érezték magukat emiatt. Az eredmény az volt, hogy teljesen abbahagyták az írást. Amikor lapunk szerkesztősége annvira leszűkült, hogy az 1957-es los-angelesi konferenciának komolyan kellett foglalkoznia a kérdéssel, a külmunkatársak megfogadták, hogy ismét rendszeresen hozzájárulnak lapunkhoz. Az ott felmerült lyénvaló és szükséges lett volna. Természetes és józan elhatározás volt tehát, hogy a jövőben helyre kell hozni ezt a hibát és jóakarattal rámutatni olyan íerdeségekre, vagy mulasztásokra, amelyek az uj népköztársaság tekintélyét, vagy hírnevét csorbítanák. Ez különben is a munkássajtónak mindig kötelessége volt és marad. Akik visszajöttek magyarországi látogatásukról és a sok dicsérnivaló mellett elmondják, hogy ott még mindig tul-zsirosan főznek, olyannyira, hogy az ételek legnagyobb részét amerikai és általában külföldi magyarok ehetetlennek találták — akkor az illetők nem “Magyarországot támadják”, hanem Magyarország vezető köreit helyes megfigyelésekre alapított jó tanáccsal látják el azzal, hogy a főzési módszer megváltoztatását és korszerűsítését javasolják. Éppen igy, amikor egyik barátunk a Szovjetben történt látogatása folyamán egy vacsorái összejövetelen kifogásolta a túlságosan el vaj azott ételeket, a mellette ülő orvosnő ebben neki teljesen igazat adott és senki sem vágott vissza azzal, hogy “régente nem vajjal főttünk, hát legyünk büszkék a tulvajazott ételekre.” Ott belátták, hogy ahogyan régen volt, rossz volt és kár lenne azt egy MÁSIK ROSSZAL helyettesíteni, amikor jóval is lehet. Amikor én ezt a témát a legjobb akarattal és a visszaérkezett barátok tolmácsa szerepében feldolgoztam, a cikkem és személyem támadás központja lett és engem, azokkal együtt, akiktől az információt kaptam, súlyos vádak értek. Ehhez hasonlóan, amikor az “Ország-Világ” hetilapot a hasábjain közölt sületlenségekről értesítem, akkor “nem volt helyes a cikkem közlése” és engem “önhittség, tapintatlanság, politikátlanság” vádja ér Nem áll az, hogy cikkemben “otromba, durva szavakat” használtam? mert ily szavak közlését a szerkesztőség nem tűrné és a szerkesztőség helyesnek tartotta cikkem változatlan formában való közlését. Azt, hogy “Magyarországon az újságírók már csak zagyvaságokat Írnak”, NEM ÉN ÍRTAM, hanem — alaptalanul és helytelenül — a cikkem támadója. Ugyancsak ő volt az, aki nevetséges magyarázatot próbált adni a “traffic jam” ama fordításának, hogy “forgalmi lekvár”, holott annak van jó, elfogadott magyarázata és cikkemben megmondottam, hogy ez esetben a “jam” semmiféle lekvárt nem jelent. Könnyű lenne már most a múlt tapasztalatai alapján arra az elhatározásra jutni, hogy ahogyan szülőföldünkkel kapcsolatban a múltban nem volt szabad hibákra rámutatni, úgy ezentúl se mutassunk rá, mert ilyesmiért az iró támadásnak teszi ki magát. Ilyen elhatározás talán előnyös lenne, de ugyanakkor hibás és gerinctelen. Az a meggyőződésem, hogy Gross László a jövő évi naptárban olvasók között nincs ellentét I vitában az is szerepet játszott, hogy a szerkesztőség milyen eszközöket használjon a beérkezett cikkek elbírálásánál. Igen egyszerű megoldást találtunk erre. 1. Mivel úgy sem tudjpk megválasztani azt a témát, amit a külmunkatársak feldolgozhatnak (távolság, időbeni különbség, stb. miatt), rábíztuk azt a külmunkatársakra. így pl. ha Geréb munkástárs egy gazdasági kérdéssel foglalkozó cikket küld be, akkor azon a héten mi elkerüljük, ezt a témát, hogy kiküszöböljük az ismétléseket. 2., Ugyancsak ne m“c enzuráz unk” mindaddig, amig nagyobb politikai, vagy elvi eltérés nem mutatkozik valamelyik cikkben. Néhányszor már megesett, hogy egyik, vagy másik külmunkatárs valamilyen témát szerintünk helytelen felfogásban dolgozott fel; ilyenkor a szerkesztőség személyes levélben, vagy esetleg mérsékelt hozzászólással igyekezett kifejteni álláspontját, amit a külmunkatársak nem vettek rossznéven. (Ilyen volt pl. Geréb munkástársnak néhány hónappal ezelőtt a népszaporulatról irt cikke.) így azután összetartottuk az együttest, melynek segítségével lapunkat javítottuk, jelenlegi nívójára emeltük. Nem vettük el az iráskedvet egyik külmunkatársunktól sem. De le kell szögezni, hogy a szerkesztőségnek megvan a joga ahhoz, hogy a “piros ceruzát” használja alkalom- adtán. Mi ezt a jogot alig gyakoroljuk, még pedig azon elv alapján, hogy inkább legyen a lapban néha egy elírás, minthogy leszűkítsük lapunk tartalmát. Mert ha elvesszük a külmunkatársak kedvét az. Írástól; akkor ez könnyen bekömagyarországi látogatásáról irt cikke nagyon érdekes, tanulságos és értékes lesz ÉPPEN AZÉRT, mert a nagyszerű vívmányok és óriási haladás leírása mellett rá fog mutatni hibákra is. És meggyőződésem, hogy ezt az óhazai vezetőség köszönettel fogja venni és nem fogja ezért a cikk Íróját Magyarország “támadásával” vádolni. Itt van előttem a “Világ Ifjúsága” 1960, júniusi számának egy hirdetése, amely Simone Signorét képével, a művésznő díjnyertes angol filmjét ajánlja. A hirdetés e mondatát: “Széles változatban is 14 éven alul nem ajánlott” — én nem egészen értem, de lehet, hogy ennek nem a hirdetés szövegezője, hanem én vagyok az oka, aki immár 46 esztendeje élek távol onnan, ahol tőzs- gyökeres magyar nyelvet beszélnek és Írnak. De nem hagyhatom szó nélkül, hogy a film eredeti címét: “Room on the Top”, igy fordították: “Hely a Tetőn.” Igaz az, hogy “room” jelent “helyet” Í3, de amikor “6-roorii house”-ról beszélünk, akkor nem “6-helyes házat”, hanem “6-szobás házat” értünk alatta. Amikor kiakasztják a “Room for Rent” táblát, akkor nem azt hirdetik, hogy “Hely Kiadó”, hanem azt, hogy “Szoba Kiadó”. A “Room on the Top” tehát semmi körülmények között nem jelenti azt, hogy “Hely a Tetőn”, — aminek különben sincs semmi értelme, — hanem jelenti a legfelsőbb emeleti szobát, amire van kitűnő magyar szó: “PADLÁS-SZOBA”. Biztos vagyok, hogy Magyarországon vannak kitűnő angol tolmácsok és az angol nyelvnek elsőrangú ismerői. Ahol szükség van rá, ezeknek a segítségét kellene igénybe venni ahelyett, hogy nevetséges “fordításokkal” zavarják össze az olvasókat? Az ilyen “Hely a Tetőn” és “forgalmi lekvár” értelmetlenségek és helytelenségek azok, amelyek támadási fegyvert adnak az ellenség kezébe, nem pedig a helyénvaló kritika, amely a hibák kiküszöbölését sürgeti. És elvégre kik legyenek azok, akik a hibák helyrehozására buzdítsák otthoni véreinket: a munkás-sajtó, avagy a “Kát. Magyarok Vasárnapja” írói ?! Jelenleg Európát járom, ahol későbbi cikkeimre adatokat gyűjtök és ahol úgyszólván minden nap szembe kell fordulnom Magyarország rágalmazóival és felvilágosítással szolgálnom ott, ahol a rágalmazók mérgező munkája eredménnyel járt. Akik cikkeimet félremagyarázzák, ám támadjanak. ha szükségét érzik, de nagyon kérem: NE VELEM SZEMBEN “védjék” a szülőhazát, mert arra sem nekem, sem annak szüksége nincsen, hanem nézzenek körül és öltsenek harci köntöst ott, ahol arra valóban szükség van. 1 Cikkeimet továbbra is őszinte meggyőződésem fogja diktálni'abban a reményben, hogy az olvasók többsége — ha szótlanul Is —, ezt helyesléssel veszi tudomásul. vetkezhet. Viszont igy azután egyik-másik külmunkatár- sunk néha kissé “erősen” fejezi ki magát, vagyis “elveti a sulykot”. Ez történt EHN okt. 20-i cikke: Üzenet az Ország-Világnak esetében, melyet Horváth E. megkritizált. Ha ebben az esetben használtuk volna a “piros ceruzát”, akkor pl. a következő kitételt kihúztuk volna a cikkből, mert az miszerintiink személyeskedés: “Ha Rajk András és Kertész Erzsébet Angliáról akar írni s félrevezető s alapot nélkülöző irka-firkák helyett a hibákra rámutatni. . .” stb. (fekete szedés a szerkesztőé.) Ezenkívül még több ilyen kilengés volt a cikkben, mint pl. “zagyvaság helyett”, vagy “félrevezeti az olvasókat”, “alaptalan bárgyusá- gok”, stb. Az is lehetséges, hogy a szerkesztőség az előbb említett elvet néha túlzásba is vísjí, mert feltételezhető, hogy ha egy-egy kifogás alá eső cikket visszaküldenénk az Írójának ezzel őt még seri bántanánk meg. , De az érem másik oldalát is meg kell vizsgái n. A “Levelek a szerkesztőhöz” c. oldal legszebb kincse lapunknak. Volt idő, amikor alig 1 'tevett ilves- mi, s egyidőben sok kri;ika érte lapunkat, mert nem volt levelező gárdánk. A szer es Hőség evedig az olvasókat hibáztatta emiatt, holott amikor komolyan megvizsgál*--' a kérdést, ’'lie4-*-. nem is munkáslevelezőkben van a hiba, hanem a szerkesztőségben. Amikor ez az önkritika megtörtént, a munkáslevelezők lassanként ismét irM kezdtek. Miben rejlett a hiba? Elvártuk, hogy a munkáslevelezőktől tökéletes cikkeket kapjunk és ha ez nem történt meg, a a leveleket nem közöltük. Flvártu'" a“* is, h<y~ t ha már ir valaki, akkor mély gondolatodat ve - sen papírra. Szóval kialakult a mn1*,-'n -V az el- (i'oiytatás a kilencedik oldalon) 1 ' g ———— Hozzászólás egy vitához
