Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-07-21 / 29. szám
4 AMERIKÁT MAGYAR SZÓ Thursday, July 21, I960 Galamb — szögesdrót között A párizsi Liberation Lorjou rajzát közli: a béke galambja felröppenne, de egyik lába szögesdrót tüskéi közé szorult... Ez a rajz minden szónál többet mond arról & helyzetről, amelybe az algériai—francia tárgyalások kerültek. A hatodik éve öldöklő algériai háború békés rendezésének lehetőségét megcsillantó tárgyalások örömet és reményt keltettek mind a francia, mind az algériai népben, hiszen első Ízben került sor hivatalosan is az ellenfelek tárgyalására. A tárgyalások előkészítését szolgáló megbeszélések pár napos vita után lényegében kudarcba fulladtak: a fegyverszünetről még nem lehet tárgyalni, az algériai békegalamb röptét még megakadályozzák a gyarmatosító politika szögesdrótjai. Valami mégis megváltozott. Az első kapcsolat létrejött. Senki sem gondolhatta, hogy ez tüstént és minden további nélkül békét jelent: de igenis jelentheti annak a folyamatnak a kezdetét, amely mindkét nép érdekében végül is — előbb-utóbb — eloltja a háború lángját. Amíg egyáltalán sor kerülhetett a meluni tárgyalásokra, a gaulleista politikának hármas kudarcot kellett elszenvednie. A monopóliumok, elsősorban a Szahara,i olajforrásokban érdekelt nagy olajtársaságok, úgy szerették volna De Gaulle segítségével megoldani az algériai problémát, hogy Algériában — ha szükséges, uj formában —, de mindenképpen megmaradjon a ko- lonialista befolyás. Ennek a politikának az elmúlt időszakban három fő irányvonala rajzolódott ki. Elsősorban is megpróbálták, hogy a harcoló Algéria mellett kialakítsanak valamilyen megalkuvó Algériát, ezt szolgálta a különféle választási komédiák sorozata abban a reményben, hogy létrejön valamilyen algériai “harmadik erő” — De Gaulle jövendő algériai tárgyalófele. Másodsorban megpróbálták demoralizálni az algériai nemzeti felszabadító frontot, elszigetelni a felszabadító hadsereget a lakosságtól: kísérleteztek a “bátrak békéjével”, amelyen a kapitulációt értették — ugyanakkor mintegy kétmillió algériait deportáltak és koncentrációs övezetekbe zsúfoltak össze, hogy megfosszák a szabadságharcosokat az őket tápláló lételemtől. Harmadsorban e “békekereső” manőverekkel együtt példátlan erejű katonai hadműveletekbe kezdtek (Challe-hadmüvelet), hogy katonai csapást mérjenek az algériai hadseregre. E hármas kísérlet minden vonalon megbukott: jele sem volt látható valamiféle “harmadik erőnek”, a gyarmatosítók nem találtak elég renegá- tot arra sem, hogy “választási listáikon” muzulmán jelöltként szerepeltessék — ellenkezőleg, az algériai nép egysége megszilárdult az ideiglenes köztársasági kormány körül. A “fehér zászlós fegyverletétel” javaslatát iaz algériai hadsereg sértésnek tekintette, és kemény csapásokkal válaszolt. A “Plan Challe” hatalmas tengerészeti és légierőket is felvonultató hadműveletével szemben az algériaiak megtalálták az ellenszert: hadseregük olyan apró, mozgékony egységekre oszlott, amelyeket a hatalmas francia hadigépezet egyszerűen nem talált meg, de amelyek eredményesen le-lecsaptak rá. Ennek a hármas fiaskónak fontos szerepe volt De Gaulle tábornok julius 14-i beszédének “megfogalmazásában”. Az elnök ismét megújította a múlt év szeptemberében bejelentett önrendelkezési politikáját, amelytől a gyakorlatban az ultrák januári lázadása után eltért: elismerte az algériai népnek azt a jogát, hogy ne “Francia-Algériá- ban”, hanem “algériai Algériában” éljen. Bár De Gaulle ezt az “algériai Algériát” csak azután mondta megvalósíthatónak, miután elhallgattak a fegyverek és miután Algéria lakossága népszavazáson döntött jövendő sorsáról, az Algériai Nemzeti Felszabadító Front, ereje és igaza tudatában, késznek nyilatkozott ezen az alapon is a tárgyalásokra: vagyis az algériai hadsereg kész volt a harc beszüntetésére, ha biztosítékokat kap az önrendelkezési jog lojális alkalmazására, vagyis ha az algériai nép valóban élhet önrendelkezési jogával, amely megilleti. Az előzetes megbeszélések azonban bebizonyították: a francia kormány éppen ezt nem akarja, éppen ettől a szabad döntéstől fél. Miután Ferhat Abbasz, az algériai kormány elnöke kijelentette, hogy kész Párizsba menni, az ő tárgyalásainak előkészítésére utazott Franciaországba a kormány két megbízottja. Ezek a megbízottak a meluni prefektura befüggönyözött tárgyalótermében konkrét kérdéseket tettek fel, hogy megtudják: vajon a francia kormány már kész-e a lojális tárgyalásokra, vagy sem. A kérdések technikai és jogi jellegűek voltak, de ezektől nagyon sok függött: lényegében politikai problémákat vetettek fel. Megkérdezték pl., kik lennének Ferhat Abbasz tárgyalófelei francia részről? Fogadja-e De Gaulle a Ferhat Abbasz vezette küldöttséget? Mi lesz az algériai küldöttség jogállása? Adnak-e lehetőséget az algériai küldöttségnek, hogy érintkezésbe lépjen a francia börtönökben fogva tartott algériai miniszterekkel, a többi között Ben Bella miniszterelnökhelyettessel? Szabadon találkozhatnak-e a küldöttség tagjai a közélet és a sajtó képviselőivel? Ezekre a kérdésekre a franciák elutasító vagy kitérő választ adtak. A küldöttséget “a lázadás külső szervének képviseleteként” jellemezték. Közölték, hogy a francia köz- társasági elnök nem tárgyalhat “lázadókkal” — csak akkor fogadhatja őket, ha letették a fegyvert. Az algériai küldöttséget el akarták zárni a külvilágtól, megtiltották volna, hogy a sajtóval érintkezzék és hogy a nyilvánosságot tájékoztassa. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen megalázó feltételeket az algériai ideiglenes köztársasági kormány nem fogadhat el. Az algériai fél nem ka- pituláns, nem megvert fél: természetes, hogy csak egyenlő alapon hajlandó tárgyalni. Az algériai kormány válasznyilatkozata hangsúlyozta, hogy iái francia kormány az előzetes megbeszéléseken még a legbékülékenyebb javaslatokat is mereven elutasította és a tűzszünet feltételeit önkényesen akarta megszabni. Ezek a feltételek az egyenjogú tárgyalófélhez méltó szabadságától fosztották volna meg a szabadságharcosok delegációját. Ez a francia álláspont tehát lényegében a tárgyalások csalárd elutasítása: ha a francia kormány valóban óhajtja a tárgyalásokat, módosítania kell álláspontját — ebben az esetben az algériai küldöttség hajlandó Francia- országba utazni. Az amerikai törvényhozás Az amerikai kongresszust az alkotmány teremtette meg, a következő szavakkal határozva meg a rendeltetését: Az amerikai kormány alkotmány adta hatalmának érvényesítésére szükséges törvények megalkotására a Kongresszus hivatott. — Ugyancsak az alkotmány Írja elő, hogy a Kongresszus két Házból álljon: a Szenátusból (Senate) amelybe minden állam két-két tagot választ és a Képviselőházból (House of Representatives), amelybe az egyes államok népességük arányában választanak kiküldötteket. Ez a rendelkezés a nagyobb és kisebb államok érdekeinek összeegyeztetésén alapszik. Az alkot- mányozó nemzetgyűlésen a kisebb államok ugyanolyan képviseletet követeltek, mint a nagyobbak, még a Képviselőházban is. A nagyobb államok pedig a Szenátusra nézve is a népesség számarányát kívánták érvényesíteni. Az összeegyeztetésbe mindnyájan belenyugodtak. A Szenátusnak ma 100 tagja van, az 50 állam két-két kiküldöttjével, a Képviselőházban 437 képviselő foglal helyet — ( kettővel több mint amennyit a törvény előír, hogy az uj államok, Alaska és Hawaii is szóhoz juthassanak.) A 435 képviselő államonkénti beosztását az 1960-i nép- számlálás adatai alapján újra meg fogják állapítani. A két Háznak majdnem egyforma joga van törvények hozatala terén, de vannak jogok, amelyeket csak egy-egy Ház gyakorolhat. így csak a Képviselőház kezdeményezhet adótörvényeket, bár a Szenátus is javasolhatja azok módosítását. Viszont csak a Szenátus hagyhat jóvá nemzetközi szerződéseket és elnöki kinevezéseket. Az amerikai törvényalkotás munkájának leg- nagyobbrészét nem a teljes üléseken, hanem a kongresszusi bizottságok üléstermeiben bonyolítják le. A kongresszus elé ugyanis a törvényjavaslatok ezreit terjesztik be, miért is szükséges, hogy azokat előzőleg szakéi’tő bizottságok bírálják felül. Van pl. külügyi, földművelésügyi, pénzügyi bizottság, stb., melyeknek elnöke mindig a többségi pártból kerül ki. Ha az egyik Ház elfogadta a javaslatot, a másik Házba kerül az, amely vagy elfogadja, elveti vagy módosítja azt, Ez utóbbi esetben a módosítás a másik Házba visszakerül jóváhagyás végett. Ha még mindig nézeteltérés forogna fenn, a törvényjavaslatot a “conference committee” (összeegyeztető bizottság) vizsgálja felül, amelyben mindkét Ház egyenlő larányban van képviselve. Végleges formájában a törvényjavaslat ismét A tekintélyes polgári Le. .Monde is megállapította: “Az FLN szerint a francia kormány arra akarja kényszeriteni az algériai kormányt, mondjon le a tárgyalásokról; rá akarják hárítani egy esetleges kudarc felelősségét; Ferhat Abbasz útipoggyásza készen áll, de kötéllel a nyakán nem megy Párizsba, hogy fogolyként tárgyaljon.” Ferhat Abbasz rádióbeszédében hangsúlyozta, hogy a francia kormány gyarmatosítóként viselkedett és nem volt hajlandó egyenlő alapon tárgyalni. Ki a felelős ezért a helyzetért? Kétségtelen, hogy nem az a Ferhat Abbasz, aki ismételten kifejezi tárgyalási készségét és aki szaván akarja fogni az algériai nép önrendelkezési jogái’ól beszélő francia köztársasági elnököt. Kétségtelen viszont annak a politikának a felelőssége, amely a fegyverszünetet fegyverletétellel akarja helyettesíteni, amely szavakban elismeri az algériai nép önrendelkezési jogát, csak éppen nem hajlandó tárgyalni e nép képviselőjével. Úgy szeretne “szabad” népszavazást, hogy azt a francia hadsereg “ellenőrizze”, miközben az algériai függetlenség legnagyobb biztositéka, az algériai felszabadító hadsereg kolonialista Ígéretekben bízva leteszi a fegyvert... Nem fér kétség hozzá, hogy az utóbbi elképzelés nem reális. Az algériai kormány már véget vetett a kétértelműségnek, amikor igent mondott a tárgyalásokra és határozott nemet a kapitulációra. “Világosan kell beszélnie — mondotta Wal- deck Rochet, a párizsi Mutualité-teremben rendezett algériai békegyülésen. — Elég volt a manőverekből, a kétértelmű formulákból. Az algériai nép önrendelkezési jogát garantálni kell I” A francia közvélemény követelése egyre határozottabb: mesterkedések, kétértelműségek helyett végre őszinte fordulatot az igazi tárgyalások, az önrendelkezés lojális garanciái — az algériai béke felé. R. I. mindkét Ház teljes ülése elé kerül, jóváhagyás végett. A törvény érvényéhez azonban rendszerint az elnök aláírása is szükséges. Ha tehát a? elnök vétójogával él, a javaslatot a Kongresz szusban feleleveníthetik. Ha; ezután mindkét Ház kétharmad többsége a törvény elfogadása mellett szavaz, a javaslat' törvénnyé válik, az elnök vétója ellenére is. American Council Béremelés a bolgár dolgozóknak Ez év elején jelent meg a bolgár kormányszervek közös határozata a munkások, a mérnökök, a műszaki szakemberek és az alkalmazottak bérének rendezéséről, illetve emeléséről. A határozat értelmében 1960-ban és 1961-ber. e nagyszabású intézkedést a bolgár nép életszínvonalának emelésére négy szakaszban hajtják végre és a bérrendezés összesen több mint 1,700,- 000 dolgozót érint. A bérrendezés eredményeként a munkások bére átlagosan 10—11 százalékkal, s műszakiak fizetése viszont átlagosan 16—17 százalékkal emelkedik. Az állam a bérek és a fizetések emelésére évi kétmilliárd levát fordít. A bérrendezés első szakaszát áprilisban végrehajtották. ____ Julius 1-én lépett életbe a bérrendezés második szakasza, amelyben a gépgyártó ipar, a kohászat, a vegyipar, az energiaipar, valamint a textil-, az élelmiszeripar és az egészségügy dolgozóinak bérét emelték. A rendezés összesen 500,000 embert érintett. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Megértettem felhívásukat és kérem, küldjenek mutatványszámokat az alanti címekre: Név: ............ Cim: ............ Város, állam:
