Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-10-13 / 41. szám
Thursday, October 13, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 Még egy kis politika V Nixon rémmesék terjesztésével jutott hatalomra. A gazdagok hűséges csatlósa. A választási trükkök nagymestere Irta: GERÉB JÓZSEF Ha valóban igaz lenne az a feltevés, hogy a sajtó a nép közhangulatának, kívánságának a kifejezője, akkor .az amerikai sajtóból Ítélve az Egyesült Államok népét jelenleg minden más ügyet messze tulhaladóan csak az érdekli, hogy melyik pi-ofesszionális játszó csapat lesz a baseball mérkőzések nyertese. Az érdeklődés második helyére az államfők csúcstalálkozója került. És azoknak, akiknek ezenfelül még mindig marad kevés szabad idejük, eszükbejut, hogy nini, hiszen maholnap itt lesz az elnökválasztás napja is. Másszóval ezt úgyis mondhatnánk, hogy a választás napjának rohamos közelsége dacára is az általános érdeklődés még mindig igen lanyha. Ennek oka állítólag az, hogy a két jelölt között nem sok különbség ran, a két nagy politikai párt programja között pedig még kevesebb. Szomorú dolog, de tény, hogy országunk s egyben az emberiség jövőjére is legnagyobb befolyással oiró kérdésbep — A HÁBORÚ VAGY BÉKE KÉRDÉSÉBEN mindkét párt álláspontja azonos, és annak megfelelőleg nemcsak mindkét elnökjelölt, de mindkét alelnökjelölt is egyforma eréllyel sürgeti a fegyverkezést. Mindannyian az “erő” politikáját hirdetik, igy egyiktől sem várhatjuk a hidegháború felszámolását. Nem kell megismételni, hiszen köztudomású, hogy az Egyesült Államok jelenlegi prosperitása a háborús iparokon nyugszik. Az sem titok, hogy milliókra megy azoknak a száma akik közvetve vagy közvetlenül a háborús iparoknak dolgoznak. Politikai öngyilkosságot követne tehát az az elnökjelölt, aki a fegyverkezés beszüntetéséi követelné, mielőtt az iparokat a békés célokat szolgáló áruk termelésére szerveznék átA háborús prolit És végre azt sem kell már bizonyítani, hogy a fegyverkezés egyes embercsoportoknak óriási profitot hajt. Ezek finanszírozzák a ma már nagyon költséges korteskodást is. Már az előválasztásokon is csak az ő jelöltjeik győzhetnek. Termé- • szetes, hogy ezért a financiális támogatásért a fegyverkezés haszonélvezői ellenszolgálatot várnak a jelöltektől. És miután mindkét jelöltet ők választották ki és támogatják, a nép felé fordulva egész bátran mondhatják: Ha Nixont választjátok meg, akkor mi győztünk; de ha Kennedy! ültetitek az elnöki székbe, akkor ti veszítetek! Ily körülmények között felmerült az a kérdés, hogy nem volna-e jobb NEM-SZAY AZNI és csak arra használni az alkalmat, hogy a munkáspárt (Labor Party) megalakításának szükségességét hangoztassuk? Én ugv látom, hogy ezt meg lehet tenni akkor is, ha részt veszünk a szavazásban. A NEM-SZAVAZÁS csak akkor lenne hatásos, ha nagyon sok millió polgár tüntetne vele. Erre azon ban MA SEMMI KILÁTÁS SINCS. Néhány elveszett szavazat 60—70 milliónyi -szavazatnál mitsem jelent. Ellenben döntő lehet ott, ahol egyenlő erők folytán a mérleget pár szavazat billenti erre vagy arra az oldalra. De azonkívül a munkáspárt létrehozásáért nem most, az utolsó hetekben kell agitálni, hanem ÁLLANDÓAN, AZ ÉV MINDEN HETÉBEN, NEM CSUPÁN AZ ELNÖKVÁLASZTÁST MEGELŐZŐ NAPOKBAN. És ehhez elsősorban a nagy szak- szervezeteket kellene megnyerni, amelyek vezetősége ma éppen olyan reakciós, vagy még reakció- ^sabb, mint az elnökjelöltek. Politikai svindli Azt a politikai svindlit is ismeri mindenki, amivel Amerika uralkodó osztálya a szavazókat elbo- londitja. Mindkét pártnak vannak liberális, vagy félliberális vezetői, de ugyanakkor igen reakciós vezérei is. Ezért nem lehet mondani, hogy a Demokrata Párt a liberális, a republikánus pedig a reakció pártja. Az amerikai munkásság még nem jutott el odáig, hogy ezen fennakadna és kiszorítaná egyik pártból a túlzó reakciósokat. Az első eset, hogy a szakszervezetek most némi hajlandóságot mutatnak erre. Tekintve ezt a szomorú tényállást, nem akarunk egyik jelölt mellett sem korteskedni. Viszont kötelességünk jelenteni olvasóinknak mindazt, amit a jelöltekről tudunk még akkor is, ha az egyikre nézve sokkal ártalmasabb, mint a másikra. Úgy érzem, hogy annak elmulasztásával bűnt követnénk el olvasóinkkal, szemben. És amiről jelentenünk kell,-az A HATÁRTALAN NAGY FÉLELEM, ami a liberális, vagy fél-liberális sajtóból Nixon esetleges győzelmével kapcsolatban kiáramlik. Nemcsak a munkáslapok," vagy kimondottan munkásbarát újságok, hanem olyan vezető orgánumok, mint például a N. Y. Times, a Herald-Tribune, a Washington Post és sok más nagy napilap, a Nation, a Progresszív, a New Republic, a Survey és más magazinok is elkeseredett félelemmel Írnak Nixonról, ismertetik rövid, de politikai csinytevésekben annál gazdagabb múltját és teszik fel a kérdést: Hát ilyen ember kerüljön az Egvesült Államok elnöki székébe? Triki Diki Pedig Nixon nem túlságosan nagy eszíi ember, még politikai csinyjeiben sem mutat eredetiséget. Valójában csak azok közé tartozik, akik felkapaszkodnak a rezesbandát vivő kocsira, ahol mindenki láthatja őket és úgy tesznek, mintha ők irányítanák, a zenészeket, akik a második világháború befejezte óta egyre csak a kommunizmus ellen uszító nótákat fújják. De ezt a háborús feszültséget növelő, gyűlölet- hirdető zenét nem ő, hanem a háborús milliomosok zsoldján élő úgynevezett “féreg-fasiszták” indították meg. A vezetés hamarosan az “Ameri- íca-ellenes Bizottság hírhedt politikusai kezébe került, akik gyanúsításokkal, vádaskodással és a törvények hamis értelmezésével ezer meg ezer ártatlan embert börlönöztek be, vagy fosztottak meg megélhetési lehetőségüktől. A mi Nixonunk csak akkor kapaszkodott fel a gyülölethirdető kocsira, amikor a legvéresebb- szájú “boszorkányüldöző”, szenátor Joe McCarthy sikerét látta, akinek barátságával egvideig állandóan dicsekedett, akinek ocsmány módszereit átvette és folytatta mind a mai napig. Nixon — mint sok más hozzá hasonló ember is —, csak akkor nevezte ki önmagát honmentőnek, amikor látta, hogy a kommunizmus rémével megijesztett polgárok szavazatát megkaphatja valamely képzeletbeli “kommunista összeesküvés” leleplezésével, vagyis csak akkor kapaszkodott fel arra a kocsira, amikor már látta, hogy a kommunista mumussal való ijesztgetés igen kifizető üzletté lett. A konformitás Az amerikai sajtó segélyével Nixon és társai úgy megfélemlítették az amerikai népet, aminőhöz hasonlót itt még soha sem tapasztaltak. Mint a bigott vallásos emberek, úgy ők is megkövetelték, hogy a hazafiságot mindenki úgy értelmezze, mint ők. Akik szót emeltek ellene, azokra ráfogták, hogy kommunisták, vagy azokkal szimpatizálók, ami abban a hisztérikus időben elég volt arra, hogy az illetők elveszitsék munkájukat, ha másoknak dolgoztak. Erre a szomorú korszakra mondotta Albert Einstein, hogy a “tudatlanok uralmának korába kerültünk”. Nixon és társai megkövetelték, hogy mindenki vakon engedelmeskedjen az általuk kierőszakolt “közvéleménynek”. Aki nem engedelmeskedett, vagy aki utjukba került, arra egyszerűen rásütötték a kommunista bélyeget. Ezzel az ócsmány tinikkel került be az amerikai kongresszusba 1946-ban Richard M. Nixon, midőn- ellenfele, Jerry Voorhis demokrata képviselőre ráfogta, hogy kommunista^ amit azzal bizonyított, hogy Voorhis megszavazta a Roosevelt “New Deal” reformokat. Négy évvel később megismételte ugyanezt a trükköt, midőn a szenátori tisztségre pályázott és Helen Gahagan Douglas képviselőnőre fogta ugyanazt a vádat. . A választási kampány vége felé “triki” Dicki harsányan hirdette, hogy Miss Douglas valamely jóléti törvényjavaslatnál éppenugy szavazott, mint a kommunista Vito Marcantonio, amiből következik, hogy ő is kommunista, részese az Amerika ellen irányuló “nemzetközi összeesküvésnek”. Ez a demagógia emelte Nixon képviselőt a szenátori székbe. Bizony őrá nem lehetett mondani és még ma sem lehet, hogy valaha is támogatott volna jóléti javaslatot. Mint szenátor a hírhedt “Mundt-Nix- on” törvény szerkesztésével tette magát ismertté: A nagyon burkolt szavakkal irt törvény a kommunizmus törvénytelenitését célozta és azzal Nixonunk a honmentés oly magas fokára került, hogy 1952-ben Eisenhower mellé alelnökjelöltnek választották a republikánusok. “He's my Boy” Mint alelnökjelölt játszi könnyedséggel nevezte a demokrata párt vezetőit s annak jelöltjeit árulóknak, akik 20 éven át “elárulták” a nemzetet. A nagy “árulást” természetesen a Roosevelt “New Deal” reformok képezték. De annak dacára is a választást megelőző napokban még az amerikai politikai mocsárban is rendkívül szégyenteljes esemény került nyilvánosságra. Kisült ugyanis, hogy a honmentés eme szent- györgy lovagja, mialatt a kommunizmus elleni harqot hirdette, állandóan rajta volt egy csoport gazdag kaliforniai üzletember fizető listáján. Dana Smith, aki továbbította a Nixon részére küldött “havi járulékokat”, kénytelen volt elismerni, hogy Nixon havonként 870 dollárt, — összesen 18.235 dollárt kapott, amig a titkos fizetés kipattant. Az egész országon a felháborodás moraja zúgott végig, az Ike—Nixon “ticket” bukása biztosnak látszott. Nixon trükkjeit azonban akkor még nem ismerték úgy, mint ma. Mint emlékezetes, a felcsigázott érdeklődéssel hallgatott rádió beszédében elővette a régi trükköt, beszélt a kommunista veszedelemről és aztán kijelentette, hogy a 18.235 dollárt a kommunizmus elleni harcra költötte. Igaz ugyan, hogy a szemfüles riporterek állítása szerint__ezt az összeget előlegnek adta washingtoni házának vásárlásánál és az is igaz, hogy nagyon sok ellenszolgálatot nyújtott érte az adományozóknak, mint azt ugyancsak Dana Smith kénytelen volt bevallani, mégis a nyilatkozat Ei- senhowert kielégítette s utána kitárt karokkal mondotta: “He is my Boy!” Nem változott Ezek után a kérdés az, hogy vajon Nixon alel- nökségének ideje alatt változott-e valamit, mint azt sajtóügynökei hrdetik? Az eddig mutatott korteskedésből láthatjuk, hogy mitsem változott. —- maradt a régi triki Dicky, aki most is a kommunista mumussal számit győzni. Az ellenfeleit azzal vádolja, hogy “lágyak” a kommunistákkal szemben. Valószínű, hogy ez az egyik oka annak, hogy a demokrata pártban is annyira kihangsúlyozzák az “erő” politikáját. A viszonyok azonban ma már lényegesen megváltoztak. Ma már tudjuk, hogy az “erő-politika” egyben a háborús politika is. Azért mindkét párt, tehát Nixon is a béke hiveinek mondják magukat. Nixon azonban teszi ezt a tőle megszokott kétértelmű módon, mindenki azt magyarázhat ki belőle, amit éppen akar. Ez a kétszínűség jellemzi minden eddigi nyilatkozatát. A kortesutján kisérő riporterek szerint csak EGY BESZÉDE van, vagyis mindenütt ugyanazon beszédet tartja, amihez csak a helyi viszonyoknak megfelelőleg told néhány Szót. De az a beszéd aztán mestermü a semmitmondás- ban. Most már hajlandó még a jóléti intézkedésekre is, mint például a social security, aggkori penzió, az idős emberek orvosi- és kórházi kezelése, minimum órabérre, CSAK ÉP NEM OLYAN MAGASRA, MINT AZ ELLENFÉL, mert az már szocializmust, kommunizmust hirdet. Megválasztását az Eisenhower-adminisziráció “sikerei” alapján kéri, mintha ő lett volna az elnök legfőbb tanácsadója. Amikor Eisenhowert megkérdezték, hogy az alelnök melyik tanácsát fogadta el, igen nagy gondolkodás után EGYETLEN PÉLDÁT SEM TUDOTT MEGNEVEZNI. Nem hiába félnek tehát oly sokan a Nixon elnökségétől. Mi lesz, ha ennek az embernek a kezébe kerül a döntő hatalom? Milyen sors vár az ellenzőire, a kritizálóira ? A már egyszer tervezett koncentrációs táborok árnyéka integet felénk. Mit várhatunk Nixon elnökségétől? ötvenöt munkásakadémia Borsodban Borsod megyében az elmúlt esztendőben 34 munkásakadémia működött, és azokon 6,200 dolgozó növelte tudását. Az elmúlt évi tapasztalatokat hasznosítva, az idén 55 munkásakadémiát szerveznek. Ezeken szakmai, tudományos, világnézeti és irodalmi előadásokat’hallgatnak a dolgozók. Az előadásokat szemléltető eszközökkel te* szik változatossá. Az id'ei munkásakadémiákon több'mint 10,000 dolgozó részvételére számítanak.
