Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-10-06 / 40. szám
Thursday, October 6, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Fide! Gastro forradalma Ha valakinek alkalma volt végigutazni az “Antillák Gyöngyén”: a féltropikus klimáju Kubán, vagy esetleg dolgozott ott, akkor ez az illető fel- téllenül megegyezik minden józanul gondolkodó ember azon véleményével, hogy Fidel Castro forradalma elkerülhetetlen volt. Ennek a reformforradalomnak jönnie kellett, mert az elhanyagolt, nyomorúságban tengődő kubai népet már sem terrorral, sem imádsággal nem lehetett a nincste- lenség és tudatlanság mocsarában tartani. A huszadik századból eltelt GO esztendő alatt immár három generáció nőtt fel Kubában, amelyet az elszigetelődés ellenére is megütött a jobb élet utáni vágyakozás szele, s az utóbbi évtizedekben mindinkább kezdték követelni a fejlődéssel párhuzamos jogos és egészséges életlehetőséget. Amint tudjuk, történelmi tény az, hogy Kubát is, mint a többi latinamerikai nemzetet, kulturális és gazdasági fejlődésében szándékosan visszatartották és rájuk erőszakolták a külföldi tőke- befektetéseket, melyeknek koronázott királya a dollár. A királyi udvarhoz közelállók minden évben busás hasznot húztak befektetésük után, mert hiszen napkeltétől napnyugtáig dolgoztatták a munkást 15—25 centes órabérért, aminek minden centjét el kellett költenie, amint megkereste azt, hogy igen gyenge táplálkozását valamennyire kielégíthesse. Kitünően gyarapodtak tehát a befektetők és busás hasznot vágtak zsebre nagy osztalékok formájában anélkül, hogy bármelyiknek is ezért egy napi munkát le kellett volna dolgoznia valamelyik hűvös és kényelmes irodában. Mert még ezt is elvégezték nekik a napi egy dollár hetvenöt centes bérért dolgozó hivatalnokok. Természetesen senki sem állítja, hogy a szigetország ipara nem fejlődött az idegen tőkebefektetések révén és hogy valamelyest nem javítottak ennek a népnek az elmaradottságán. Ez a javulás azonban csak addig terjedt, amig a befektetők érdekét szolgálta — amig a dolgozó nép rá nem jött arra, hogy a nagy kizsákmányolás, a 10—12 órás munkanap gyilkos irama legtöbbjüket egészen fiatalon megöli és egész családok nőnek fel generációról-generációra az írástudatlanság sötétségében. Amikor azután, az értelmesebb dolgozók vezetésével, ez az elhanyagolt tömeg szót emelt, sőt követelőzni kezdett, akkorra tőke bábkormánya egy-egy meggazdagodott diktátort szabadított rájuk, aki azután pribékjeivel lemé- szároltatta a tömegek vezetőit, s elnyomott minden olyan irányú megmozdulást, ami ennek a népnek felemelkedését célozta. Persze a puskatus egymagában nem mindig elég hatásos a népek elnyomására. Emellé lelki vigasztalókra is szükség volt és amint szaporodott a spanyol peon Kubába vándorlása, ezek számarányához mérten jöttek a papok is, a jezsuiták, akik próbálták az egyik nyomoruságbóí a másik nyomorúságba menekülőket megvigasztalni. Látva ennek a szigetországnak még a spanyolországi viszonyokhoz mérten is nagyobb elmaradottságát, iskolákat kezdtek alapítani, mert hiszen a híveket gyűjteni kellett valamilyen formában. (Spanyolország' an abban az időben a népnek kb. 20—25 százaléka tudott irni-oivasni. Kubában az írástudatlanság még nagyobb méreteket öltött.) De hiába jöttek a papok, a bevándorolt nem tudott megélni a lelki vigasztalásból és igy a bennszülöttekre kellett támaszkodni az egyházi szervezésre vállalkozó papoknak. A bennszülöttek közül még a mai napig is csupán 200 papot tudtak kinevelni katolikus szellemben, mígnem 520 közülük a külföldi országokból importált katolikus pap. Ezért történt, hogy amidőn a hava- nai egyházkerület püspöke kommunizmussal vádolta Castro kormányát, ez a körlevél nem került felolvasásra a vidéki egyházakban, mert a bennszülött katolikus pajsok nem voltak hajlandók híveik között zavart kelteni ennek a körlevélnek felolvasásával. Tudják ugyanis, hogy a kormány reformtörekvései a nép érdekét szolgálják, amit inkább pártolni kell. A protestáns egyházak főbenjárói többnyire amerikaiak, azonban egyes szekták vezetői nagy többségben a bennszülött prédikátorokból kerülnek ki. De azért minden erőlködés ellenére a szigetország lakosságának több mint a fele nem templombajáró, s a megkereszteltek számát is csupán 60 százalékra becsülik. Ez is annak a rettenetesen rossz gazdasági helyzetnek tudható be, ami a Castró-forradalom előtti időket jellemezte, mivel a szegény munkásnak még templomi kiadásokra sem jutott. Harmincöt esztendővel ezelőtt, amikor Havanától a sziget másik végéig tervezett villany- és telefonvezetéket szereltük (amerikai társaság 99 évre szóló tőkebefektetése volt ez is);' az átlagos rapibér 12 órás munkanapért egy dollár hatvanöt cent volt. A vasutyonalon egyötvenet fizettek, a cukorgyárakban szintén ennyit. A szabadban végzett munkáknál rendszerint nagyobb volt a munkás vesztesége, mert az esős napokat levonták, úgyszintén a vasárnapokat is, no meg 70 centet a napi étkezésért. Amidőn lejárt a hónap, akkor kilencven százaléka a munkásoknak még tartozott néhány dollárral a munkaadónak. Ha valaki megbetegedett, rendszerint rövidesen meghalt, mert hosszadalmas betegségnél táplálék híján nem tudta visszanyerni erejét. Halottaikat is eltemették ott, ahol éppen voltak, ha közel egy faluhoz, akkor a temetőben, pap nélkül, mert a pap 25 dollárt kért a szolgálatért, ha pedig távol a lakott helyektől, akkor egy erre alkalmas helyen. A terror ellenére a szervezők mégis jártak a munkások között. Ha megfogtak valakit közülük, a rendőrség és csendőrség egyszerűen agyonverte az illetőt és ezzel a dolog el is volt intézve. Ha valakit kisebb csendháboritásért letartóztattak, annak azután addig kellett a börtön körül dolgoznia a főemberek házának rendbehozásán, amig a takarítás, füvágás, festés, stb. elkészült. Akkor azután az illetőt kikergették az utcára. Nők részére egyáltalán nem volt munkaalkalom a csélédes- kedésen kívül, ennélfogva a férjezetten nők a prostitúcióban keresték megélhetésüket. A városokban egész- utcasorok házai velük voltak megtöltve és valósággal könyörögtek valami üzletért, hogy legalább naponta egyszer jóllakhassanak. Egy szó, mint száz, meg volt az oka a Castro- forradalomnak, ami már is reménnyel töltötte be a kubai nop szivét. Ha békében hagyják őket, egész biztosan megváltoztatják ennek a sokat szenvedett.népnek az életmódját. S ezt már egyik papjuk is örömet sugárzó arccal ismerte el, amidőn egy kérdésre igy kiáltott fel: “A templomaink? Itt vannak és itt is maradnak! Én is büszkén viselem rendem reverendáját. Csak az a különbség, hogy most a Sierra Maestra hegyéről indult keresztények tanítanak bennünket!” Ahogyan én látom... Írja: EHN ftfegy a gőzös, megy a gázos Angliába E sorok Írása idején hajónk még csak 1,300 mérföldnyire van New Yorktól és igy élénken emlékszem a három hétre, amelyet ott el töltöttem. Emlékszem a röpke félórákra, amelyek a Magyar Szó szerkesztőségében és kiadóhivatalában a lap ügyeiről folytatott beszélgetéssel teltek el azokkal, akik a lapot szerkesztik, a kiadóhivatal ügyeit intézik és képességüket, munkaerejüket arra szánják, hogy az olvasótábornak minél jobbat, minél tetszetősebbet nyújtsanak. Emlékszem az- Ügyvezető Bizottság gyűlésére, amelyen résztvettem részint azért, hogy Los Angeles és Elsinore-Perris üdvözletét tolmácsoljam, másrészt, hogy tanuja legyek annak a buzgalomnak és lelkiismeretes munkának, amellyel a Bizottság tagjai megszabják a lap politikai irányát és az olvasótábor képviseletében az ellenőrzést gyakorolják. Nem lehet elfelejteni a változásokat, amelyeket New York egykori lakosai észlelnek a nagy városban: ahogyan régente a jómódnak és “előkelők” az East Side-ról a West Side-ra költöztek, úgy most megfordult a vándorlás iránya és aki teheti, akinek pénze van a modern épület-óriások lakásainak magas bérét megfizetni, — azok a magasból a Hudson helyett most az East River hajóforgalmát szemlélik. A Broadway és százas utcák környékén némely üzlet és mozi-szinház már nem is törődik angolul beszélő üzletfeleivel: kizárólagos spanyol feliratok bizonyítják, hogy a város e részein Porto Rico-ból bevándorolt polgártársaink vannak többségben. „ : A rendőrség véleménye, hogy a Central Parkban és a Riverside Drive-on, ahol valamikor ezrek és ezrek találtak enyhülést a forró nyári napok. után és a meleg nyári estéken, — ma nem ajánlatos naplemente után tartózkodni, mert a gang- ekbe tömörült ifjúkori bűnözők nem riadnak visz- sza a rablástól és ellentáilás esetén a gyilkosságtól sem. Amerre az ember jár, uj felhőkarcolók törnek a magasba és uj épületóriások alapjait rakják le. A régi, esdi épületek egész tömbjei tűnnek el — velük együtt eltűnnek a régi lakók is — és helyükbe uj háztöm’ ök épülnek modern lakásokkal, magas házbérekkel. Aki teheti, megfizeti a magas házbéreket, akik nem tehetik — azokat felszívják a nagy város megmaradt ócska épülettömbjei. Szívesen gondolok vissza arra az órára, amelyet szombaton este a lap érdekében mindig szorgalmasan dolgozó Szántó Karola meghívására a 86-ik utcai “Autómat” emeletén töltöttem, ahol régi ismerősökkel és uj barátokkal találkoztam, köztük olyanokkal, akik — mint jómagam is — évtizedek óta vegetáriánusok és kitűnő egészségnek örvendenek. Newyorki látogatásom idejére esik az a nap is, amelyet a trentoni Szabó János “fenyvesi” otthonában töltöttem, ahová a newarki Bakos József vitt ki. A két derék házaspárral eltöltött kellemes napot a zuhogó eső sem tudta elrontani. Jólesett visszagondolni az évtizedek előtti időkre és elbeszélgetni azokról az eseményekről, amelveknek részvevői, szereplői voltunk; a küzdelemről, amelyet a reakció ellen vívtunk, hogy a jelen nemzedékek már élvezői legyenek a társadalombiztosításnak és olyan munkabéreknek, amelyekről annak idején még álmodni is alig mertünk. És csodálattal vegyes elismeréssel állapítottam meg, hogy akik 40 és 45 év előtt a haladó mozgalom és a munkássajtó oszlopai voltak, még ma is tűrhetetlenül, áldozatkészséggel állnak lapunk mögött. New Yorkot nem fogom egyhamar elfelejteni már csak azért sem, mert ott volt alkalmam találkozni — “Donna”-val... Szeptember 12-én. reggel és délelőtt a rádión át figyelmeztették a? embereket : jön a “Donna”, a Kubán és Floridán ,végigsöprő, gyilkos hurrikán s akinek nem feltétlenül,szükséges, ne menjen az utcára, hanem maradjon otthon, fedél alatt. Ezen a napon, pontosan délben, az 5-ik Avenue és 52-ik utca sarkán kellett találkoznom valakivel, ‘*kit telefonon nem tudtam elérni. Elhatároztam, hogy nem hagyom magamat a “Donna”-tól elriasztani és betartom Ígéretemet. Az autóbuszra, amely a Riverside Drive-ról az 5-ik Avenue-re visz, tálán 4—5 percig kellett várnom, de ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a cipőim és az esőkabátom zsebei megteljenek vízzel és a nadrágszárak csurom vizesek legyenek. Tiz perccel 12 előtt már a jelzett helyen voltam és vert az eső, ahogyan még soha ezelőtt. Pedig a java még csak ezután jött! Pontosan délben érte a város e részét a vad hurrikán nagy ereje. Akik az utcára merészkedtek, pillanatok alatt bőrig áztak. A vihar ereje vagy megállította, vagy futásra kényszeritette a járókelőket. Az esernyőket kifordította, vagy gyufaszálként kettétörte a szélvész. A sarki szemét! ádík percek alatt széttört, szétszakított esernyőkkel telek meg. A Természet rettentő erejét csodálva, szinte megbüvölten álltam és vártam... Nem mondhatom, hogy hiába vártam, mert :i “Donna” megérkezett, megmutatta erejét, de a barátom nem jött el. Nem is vettem rossz néven, mert ez valóban olyan idő volt, amikor az ember “a kutyáját sem engedi az utcára” és én is csak azért vetemedtem erre a vakmerőségre, mert aa Ígéretemet akartam betartani, őszintén mondom: nem bántam meg. Hurrikán kellős közepén mág soha ezelőtt nem voltam és az a bizonyos hétfő óta nemcsak leírásból, hanem tapasztalatból is tudom, hogv Kuba és Florida lakossága mivel néz. szembe, amikor a Donna, az Ethel, a Clara, vagy akármelyik kisasszony a tengerről bejön egy röpke látogatásra! Ugv érzem, hogy írni kéne valamit erről a hajóról is, amely bátran szeli az óceánt és annyi kényelmet, annyi kellemes órát nyújt annyi embernek. Erről következő cikkemben lesz szó. Azután imi fogok három newyorki orvossal való találkozásomról, ami — akárcsak a hurrikán — valami egészen újat jelentett számomra. 13
