Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-04 / 5. szám

_12.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, February 4, 1960

Zalka

Mikiéit:

(II—16)

— Lopjon mástól — s a fiú még egyet lépett hátrafelé.

—- Hogy hívnak ?

— Gyere ide... — nevetett a gyerek.

— A neved mondd!

— Gálos Bandi... És magát hogy hívják?

Sarbó csillapítóan tette kezét Kacsos vállára.

Az nekidühödött mozdulattal odébblökte a kezét.

— Szaros! Te annak a Gálosnak a kölyke vagy, mi ? Az lapád még most is olyan nagy kommunista, mi? Kifehéredett már a vörös nadrágja. . . — s olyan lendülettel kapott a gyerek után, hogy a géppisztoly válláról a karjára pottyant. A fiú ügyesen elkigyózott a keze mellett, szaladni kezdett visszafelé. Kacsos három lépést futott utána, majd megtorpant, s egy rövid sorozatot eresztett rá- A fiú elesett, kezéből széles Ívben repült ki a tejesfazék, tartalma szétloccsant az aszfalton, s a kanna a járda mellé csörömpölt. A gyerek a könyökére erőlködött, azután visszaesett.

— Ezt nem kellett volna — ijedt meg Sarbó. — Azt hittem, fölé lösz. . .

— Mit sajnálod? Nem kéri számon a kutya se. Apja most a ber^zentett gatyáját lötyköli, nincs deje az ávóra szaladni... “Népi ülnök’’ volt a bíróságon, Gálos András... Az Ítélt el. . . — és ahogy vigyorgott, duzzadt ajkai közül elősárgálltak nikotinos fogai.

íSarbó megborzongott.

— Bolond — sziszegte. — Ilyesmit nem enged- hetmagának az ember! Tehet ez a gyerek az apjáról? Agyonlőtted egy korty tejért! Az az igazság, hogy falhoz kell állitani téged — mondta határozottan és keze a fegyver csövére csúszott.

Kacsos hunyorított:

— Nem tehet az apjáról? — kérdezte vissza gúnyosan. — Lennél szives akkor megmondani, hogy rólam ki tehet? Az én apámnak negyvenöt előtt ihárom hold kertészete volt Soroksáron. Még csak nem is volt kulálc. Hát arról ki tehet, hogy a tizennyolc éves fiát katonának vitték? Hét év fogság, amikor meg hazakeveredtsm, internálótábor. Alig jöttem ki, már vittek a sittre. Koszt, kvártély másfél évig. . . Ezt a kicsinyke tiz esztendőt majd te fizeted meg nekem? Vagy ki az isten? — csapott föl a 'hangja. — Tiz esztendő! A bélyege meg elkísér, akárhová mész! És miért ? Azért, mert ennek a fattyunak a pereputtya ült a húsos fazéknál. . . mert nekem nem volt két darab ezresem negyvenöt februárjában, hogy kioperáltassam a jelzést a hónom aljából. Ha ellenséget szimatoltak, akkor az én hátamon csattant először az ostor. SS volt, önként ment, az apja volksbundista. Le is ut, fel is ut... Na, és ha voltam ?

— SS voltál ? — bámult rá Sarbó.

Kacsos szenvedélyesen megragadta Sarbó köpenyének ujját.

— Na és, mi közöd hozzá! ? Hát harcoltam az orosz ellen. Most is azt csinálom... A flintát meg engedd el, mert gyors a kezem!

Sarbó nekiment. Néhány felkelő jött ki az egyik házból. Azok választották szét őket, s kisérték az ebédlőhelyre. Lecsititották Sarbót, de összebé- kiteni Kacsossal nem tudták.

— Olcsó az élet — jegyezte meg Sarbó, amikor befordult a kapun.

— Háborúban mindig olcsó — replikázott Kacsos. — De most. az enyém nagyon drága. Ezeké meg igen olcsó. . . Forog a világ! Nekem forog!

Sarbó hallgatott. Szándékosan lassan ette a babfőzeléket, hogy ne kelljen Kacsossal visszafelé mennie. Amig elköltötte az ételt, meg is jött a parancsnokság utasítása: menjen át a körúti részre. Nem tudta, ki vitte a hirt, de őszintén örült a válasznak, és annak, hogy Kacsost rapportra hívták. “Így igazságos — gondolta,. — Adják meg neki, ami jár. Ne éljen vissza a nevűnkkel.”

Ebéd után visszaballagott, s megnézte a gyereket. Ott feküdt még a kövön, de a tetemét már piros-fehér-zöld zászló takarta. Míellére cédulát gombostüztek. “Reszkessetek, ávós gyilkosok! jßosszut állunk!” Odább a kiömlött tej. apró patakocskákban csordult a járda széléhez, s piszkosfehér nyomot hagyott a kövezeten.

Szemét meresztette, és erősen megdörzsölte halántékát. Azt hitte, nem lát jól. Néhány pillanatig úgy állt, mint aki gyökeret eresztett, csak a fejét ingatta. A kékzománcos kannának időközben lába kelt. “Aljasság” — morogta, és bizonyosra vette, hogy Kacsost eléri a végzete. Kiirtják, mint a veszett kutyát. A gyerek az oldalán feküdt, haláltusájában összegörnyedt, s úgy is meredt meg. Vézna térde kilátszott a zászló selyme alól. Barna bordásharisnyát viselt. Sarbó lehunyta szemét, nem birta elviselni a látását. Mellére horgasztott fővel indult körúti állása felé. A sarokról visszanézett. A zászló zöld selyméről virított a cédula. Eszébe jutott, hogy visz- szamegy és leveszi róla, de meggondolta. “Jobb igy. . . Hadd tiszteljék hősként, s tán a szüleit is kárpótolják valamelyest anyagilag. Ha sikerül..., ha győzünk. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy. . .”

A bab megülte gyomrát, alig várta, hogy ihasson. Viz a körúti házban sem volt. Gömböcöt sza- lajtotta, hogy kutasson innivaló után. Gömböc bement a házba, megállt,az udvarra nyíló csapóajtóban, hetykén bekiáltott:

— Hé, lányok! Itt a góré! Hozzatok piát! — Már fordult is vissza. Mindjárt ihatsz sört!

Sarbó ráförmedt :* ^

— Mit górézol?! —- s majd felöklelte pillantásával.

Ki kért rá, hogy ordítozz? Játszod itt a nagyot, taknyos.

De addigra már jött a sör. A nő, aki hozta, bő- alj u pongyolát viselt, a fölé meg vattakabátot húzott. Hátán csövével földnek fordított karabély, mindkét kezében egy-egy üveg. A pongyola selyme suhogott, s ahogy lépett elővillant a nő formás bokája. Sarbó tekintete az üvegre tapadt. Két kézzel kapott utána, az üveg nyakát a falhoz koccintva leütötte, s egy hajtásra kiitta.

— Jólesett — dünnyögte, és csak azután pillantott a nőre.

Jutka állt előtte, Haja csapzott, zilált, arca meggyürődött.

Sarbó csak pislogott, akárha a szeme kápráz- nék. Halkan kérdezte:

— Mit csinálsz?

— Konyhafőnökösködöm. . . — nevetett Jutka, s pongyoláját megemelve ,lábát Sarbó elé tartotta: — Tetszem? — kacsintott rá, és kedveskedve nyújtotta a másik üveget: — Igyál az egészségemre. . .

Sarbó nagyot kortyolt. Rum perzselte a száját, összerázkódott.

— Nem is szóltál, amikor eljöttél... Vártalak... Azt sem tudtam, élsz-e.

Jutka nem felelt.

— Még —- mondta. Ivott. Akkor kiáltott Gömböc, hogy egy páncélautó közeledik. Sarbó helyére rohant. A gépkocsin fehér zászló lobogott. A parlamenter érkezett, egy őrnagy.

Sarbó bekötötte a szemét, s elküldte Gömböcöt, jelentse a. parancsnokságnak az érkezését, és mondják meg, hová vezettesse.

Az őrnagy türelmesen, Sarbó türelmetlenül várakozott. Jutkához szeretett volna menni; remélte, hogy a lány kijön hozzá, de az nem mutatkozott.

Gömböc végre visszaérkezett —- Kacsossal. Az rá se hederitett Sarbóra, mintha sohasem látta volna.

— Tárgyalni akar ? — intézte szavait egyenesen az őrnagyhoz.

— Igen.

— Elvezetem a parancsnokságra. Kérem, nyújtsa a karját.

Elindultak, ő csak bámult utánuk. Helyén maradt. Jutkát kívánta, Helyette azonban Gömböc szónokolt hozzá.

. . . Most pedig Kacsos meg a két nő állt a kapu sarkánál. Kacsos levéve a kendőt a parlamenter szeméről,; kezet- nyújtott:

— Viszontlátásra, őrnagy ur.

— Viszontlátásra — mormogott az idegen- Kezet fogott Kacsossal és a két nővel, .s az «utói« felé fordult.

— Őrnagyocska! — Kacsos egyik társa, a magas, fekete nő kiáltott a parlamenter után, s hogy az visszanézett, folytatta: — Nem gondoltad meg? Ha itt maradsz, annyit kapsz tőlünk, ameny nyit akarsz!

Az őrnagy legyintett. Eltűnt a páneélkocsiban. Az- autó megfordult, elrobogott. Kacsos vihogott.

— Leégtetek, lányok. Úgy látszik, az őrnagyocskát forróbb helyek várják. . .

A magas, fekete nő kiköpött.

— Fenét -— fölényesen megveregette Kacsos vállát. — Fölveszem én még >a versenyt bárkivel, kicsikém. Régi iparos vagyok.

— Gyere — vigyorgott rá Kacsos, és a ház felé intette. A nő elnevette magát, hang-ja érdesen bruhogott:

— Kiváncsi lettél rá, apafej ?

Gyors pillantást vetett jobbra-balra, csípője ruganyos lépteinek ütemére ringott, ahogy előrement. Kacsos rákacsintott Sarbóra, s vállat rándítva követte volna a fekete nőt, de a szőke sértődöttsége megtorpantotta:

— Mi az, én már nem kellek ?

— Gyere, babám. — Kacsos engesztelőén belekarolt, s együtt indultak a fekete után.

“Disznó. . . ennek semmi se szent” — gondolta Sarbó. Gömböc kuncogva vihogott mellette.

— Minek örülsz ? — ripakodott rá Sarbó, és hátat fordítva neki, kinézett a kapu alól.

Rondán beszélnek, tárgyalni sem lehet igy. Különben is, mit koslat itt ez a Kacsos? Küldjék a pokolba! Motorok duruzsolását vélte hallani. Fülelt, szeme a távoli szürkületet kémlelte.

“Hová tűnt az a tejeskanna? — latolgatta, s félhangosan fűzte hozzá: — A magyar nem rabol. . . ” Fej-e zúgott, s már bánta, hogy rumot ivott Jutka egészségére. “Anélkül is egészséges” — kókadozta, s minden átmenet nélkül kijelentette :

— Gondolkozni kell!

— Min? — izgult Gömböc. Sarbó pillantásra

se méltatta. '

A duruzsolás dübörgéssé erősödött. Harckocsik sötét körvonalai bontakoztak ki a homályból.

Sarbó közönyösen szemlélte lomha mozgásukat.

A tankok felől nyugodt volt. Bízott aknáiban, melyeket olyan művészi rendszerben helyezett el a fölbontott kövezet kockái közé meg alá, a kavicsrétegbe bujtatva, hogy lehetetlen volt felfedezni. Valamelyiken biztosan el kell akadniuk, mert alig húsz centiméteres térközökbe telepítette, és közel nyolc méter szélességben. Még nevetett is magában: hogy összeszidná Albert, ha látná, micsoda pazarlással rakta csemetéit! — A vezérpáncélos, iromba, lapos tetejű nehézharckocsi, méltósággal gördült előre, s csak géppuskájának rövid sorozataival viszonozta tüzűket, pedig kopogott az oldalán pisztolygolyótól kezdve a 45 milliméteres páncéltörő ágvu lövedékéig, minden. Annyi kárt se tettek benne, mint rinocérosz bőrén a nyulsörét. Sarbót idegesítette a hasztalan zenebona, leütötte a mellette lövöldöző Gömböc kezéből a pisztolyt, s ráorditott:

— Pattogtass másnak a fülébe, te őrült! Azt hiszed a csúzliddal megállítod?

Hangját elnyelte a pokoli lövöldözés zűrzavara. Összehúzott szemmel figyelte az élharckocsit. A nehéz tank irányt változtatott, és testével célozta meg az aknamező innenső oldalán, a második ház boltozatos kapualjából előmeredő páncéltörő ágyút. Nem lőtt rá. Vészes dübörgéssel közelitett a löveg felé. Az ágyút rásütötték. A gránát szele porfelhőt kavart Sarbó elé. A lövedék szemközt kapta a páncélost, de nem volt ereje átütni acélját, megakadt a homlokzatán, s tüskeként meredt előre. A harckocsi megtorpant, azután a lánctalp tovadübörgött a macskaköveken. . .'

Sarbó a földre fújta orrát izgalmában, görcsösen szorongatta megizzadt markában a kötelet, amely átkígyózott az úttest fölbontott, szerte- széjjel hányt burkolaton; a vége különleges, nehéz aknatestet hurkolt, Sarbó saját készítményét. A páncélos elérte az aknamezőt. Hernyótalpa lassan mozgott előre. Az aknák sorban robbantak alatta, s a harckocsi csak ment, akár férgeket taposna szét. A robbanások lángja ugv villant elő a lánctalpak alól, mint a csillagszóróból a szikrák.

Sarbó néhány másodpercig dermedten bámulta, a tank pedig lassan görgőit az ágvu felé, amelyből mégegyszer kilőttek rá, s ismét eredménytelenül. Csak gördült, diibörgött feltartóztathatatlanul, ahogy határozott ember lökdösi félre utjá- ból az ólálkodó szájtátiakat, keresztülgázolt Sar- %é aknamezején, s pocsékká tette annyi kinnal- laeservvel eszkábált aknáit. A hadnagy előtt kongtak, pattogtak az emeleten kilőtt géppisztoly- lövedékek aláhulló réz hüvelyei. Észbekapott, s