Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-04 / 5. szám

Thursday, February 4, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ , • Újabb fasiszta kísérletek John Foster Dulles politikáját akarják feltámasztani. Amerikai töke támo• gat ja a világreakciót. A magyar fasiszták szerepe Irta: GERÉB JÓZSEF A napi eseményeket figyelve s analizálva, gyak­ran borús, pesszimista gondolataink támadnak, bármennyire is szeretnénk azokat elhessegetni magunktól. Nem vagyok vallásos ember; a vallá­sok tanulmányozása révén rájöttem, hogy az “is­ten-eszme” az ember agyában született s igy tu­dom, hogy a világeseményeket nem a természe­ten kívül, vagy a természeten felül álló Jó- vagy GONOSZ SZELLEMEK irányítják. Viszont ta­gadhatatlan, hogy a világ folyásában bizonyos természeti törvényszerűséget lehet felismerni. Ma már aligha kételkedhetünk abban, hogy egyes világtesteken, mint például a Föld is. billió évekkel ezelőtt megjelent az élet legelemibb csi­rája, amely szaporodott és fejlődött. Előbb a fi­zikai, vagyis a testi fejlődés volt a fontos, később azonban megindult a szellemi fejlődés is. Millió és millió éven át kifejlődött a nagyon is kompli­kált EMBER, amelynél az utóbbi időbfen oly roha­mos lett a szellemi fejlődés, HOGY MOST MÁR KÉPES SAJÁT MAGA, — AZ EMBERI NEM ELPUSZTÍTÁSÁRA IS. A vallásos ember könnyen elintézi ezt a £ogas problémát. Azt mondja, hogy ez v. az az ISTEN (egyike jó, másika pedig gonosz) már megunta az emberek gonoszságait, tehát elpusztítja őket. Igaz, hogy azzal önmagát is elpusztítja, mert az ember agyával együtt eltűnik annak minden kép­zelete is. A tudósok szerint a fejlődésnek nincs határo­zott célja és iránya, ezt csak a szükség, a körül­mények szabják meg. Csak annyit tudunk, hogy az utód hasonlít valamit az elődeihez, de ugyan­akkor azoktól különbözik is valamivel. Ez az elő­dökhöz való ragaszkodás és az azoktól való külön­bözet a fejlődés hajtóereje. .Jó és gonosz A körülmények az embereket az együttélésre kényszerítik. Vannak emberek, akik mindent el­követnek, hogy embertársaikkal együtt, koope­rálva tegyék könnyebbé az életüket; ezzel szem­ben vannak olyanok is, akik csak a saját javukat nézik, az INDIVIDUALIZMUS hívei, akik min­dig csak azt nézik, hogy miként szerezhetnének előnyöket maguknak a mások kárára. (Persze ez a két véglet, e kettő között sok fokozat van.) A tőkés termelő rendszert az individualisták hozták létre és tartják fenn erőszakosan, még nagy világháborúk árán is. Ezek elhitették, hogy a kooperativ eszme hihetetlen nagy bűn, a go­nosz szellem intézkedése, amelyet tehát irtani kell börtönnel és bitóval. Ezen individualista, — nem kooperáló — elemeknek szélsőséges rétegei szolgáltatták a világtörténelem legborzalmasabb fekélyét, a fasizmust, nácizmust, vagy nevezd, ahogyan éppen akarod. És dacára annak az állati kegyetlenségnek, amit a második világháborúban a fasiszták elkö­vettek, az amerikai sajtó képes volt elhitetni a világgal, hogy azok, akik a kölcsönös segítséggel igvekszenek előbbre vinni az emberiség ügyét, ÉPPEN OLYAN BŰNÖSÖK, MINT A NÁCIK és más hasonló fenevadak. Én ebben látom a világ- történelem legnagyobb csalását s ez az oka annak,- hogy a gonoszság képviselője a háború meredeké­re tudta vinni az emberiséget. Az enyhülés Midőn a múlt év április havában a táviró a vi­lág tudtára adta, hogy a rákbetegség elszólitotta az élők sorából az Egyesült Államok külügymi­niszterét, John Foster Dullest, a világ népe meg- enyhülten sóhajtott fel. Még a legkonzervatívabb sajtó is kénytelen volt megírni, hogy a háborús feszültség engedni fog s maga Eisenhower is gyorsan sutbadobta a Dulles háborús-meredeken táncoló külpolitikáját. Dulles halála lehetővé tette a Szovjetunió és az Egyesült Államok kormányai közötti barátságosabb érintkezést, amely előbb a Nixon oroszországi, majd a Kruscsev amerikai látogatásához vezetett. És ime, mégis mit látunk? Nem egészen egy évvel a Dulles halála után megint csak nagy erő­feszítést fejtenek ki a Dulles-politika visszaállí­tására. A newyorki “Women’s National Repub­lican Club” úgy találta, hogy az elmúlt korszák LEGÉRTÉKESEBB AMERIKAI ÁLLAMFÉR­FI A John Foster Dulles volt, akinek tehát azért utólag (halál-utáni) nagy elismerő érdemrendet szavazott meg. Valójában ez jelentéktelen dolog lenne, hiszen Hitlernek is vannak követői és készségesen ad­nának neki halál-utáni elismerést is. Ami ezt je­lentékennyé teszi az, hogv Eisenhower elnök ÜD­VÖZLŐ ÉS KÖSZÖNŐ TÁVIRATOT KÜLDÖTT A NYILVÁNVALÓAN VÉGLETEKIG REAKCI­ÓS SZERVEZETNEK. “A John Foster Dullesnek adott halál-utáni el­ismerés” — szólt Eisenhower távirata —, “méltó elismerése annak, hogy Dulles egyike volt a leg­nagyobb amerikaiaknak, akik valaha is éltek”. Mit mondjunk, vagy mit higyjünk, amikor egy ilyen óriási állam — a világ leghatalmasabb nem­zetének a feje ilv KÉTÉRTELMŰEN VISELKE­DIK? Ha csakugyan olyan kiváló államférfi volt Dul­les, akkor miért adta fel az Eisenhower-adminisz- tráció a Dulles veszedelmes háborús politikáját? Ha pedig az olyan rossz volt, hogy fel kellett ad­ni, akkor minek bolonditani a népet még most is az elhalt Dulles érdemeinek emlegetésével, ami­kor az az érdem TISZTÁN CSAK A HÁBORÚS SZELLEM ÉLESZTÉSÉBEN NYILVÁNULT? Féreg-fasiszták Mondom, nem sok jelentősége lenne a newyorki republikánus hölgyek mozgolódásának, ha nem sorakoznának fel mögöttük mindazok, akik az individualizmus dicsérete mögé bújva lopják, zsa­rolják az amerikai népet. Az élelmiszerektől kezd­ve fel az orvosságokig nem is száz, hanem ezer- percentes zsarolással igyekszenek kielégíteni IN­DIVIDUALISTA SZABADSÁGUKAT. Az egyik írójuk — aki az úgynevezett “féreg-fasiszta” csoportba tartozik, a napokban Nixon elnöki am­bíciójára célozva ezt irta: “Ha Nixon nem lesz rá képes, akkor majd keresünk jobb embert, aki megtanítja az ame­rikai népet a könyörtelen harcra; aki leveri a belső ellenséget, ha mindjárt fel is kell fegyve­rezni a polgárságot. Az a vezér tudni fogja, hogy miként kell megtisztítani az országot a marxizmustól, miként kell mentesíteni a nyu­gati földrészt a kommunizmustól, ha mindjárt az atombombát is kell használni. . .“Szabadságunkat nem tudjuk megvédeni, ha nem vagyunk hajlandók az ellenség vérét on­tani. Ha nem vagyunk erre hajlandók, akkor nem lehetünk vezérei ennek a tökéletlen világ­nak, hogy azt tökéletessé tegyük, amelyben él­vezhetjük szabadságunkat. Szabadság, vagy halál! — E kettő között kell választanunk!” Ez a féreg-fasiszta tehát hajlandó a MÁSOK VÉRÉT ONTANI, hogy a zsarolásban, rablásban nyilvánuló szabadságát megvédje. Az amerikai fasiszták ismertetője, hogy ily vi- rulis módon védelmezik a mások elnyomásához való jogukat, amiket ők SZABADSÁGNAK NE­VEZNEK. És a szörnyű dolog az, hogy az Eisen- hower-adminisztráció időközönként száz száza­lékosan mögéjük áll. Szerte a világon Ez adja a magyarázatát annak, hogy az utóbbi évben szerte a világon uj életjelt ad magáról a fa­sizmus. Elsősorban természetesen zsidóellenes jel­szavakban, zsinagógák bemocskolásában, bombák vetésében jelentkezik. Mögöttük azonban mindig ott van a lopáshoz, a zsaroláshoz, a gyilkoláshoz való jog védelme, amit szerintük, gátolnak azok, akik a kooperativ szellemben igyekszenek élni. És itt, minket magyarokat megint csak na­gyon kétesértékii dicsőség ért. Az Európából jövő táviratok szerint a náci központokban csaknem mindenütt ott vannak a MAGYAR MENEKÜL­TEK. Nem azok, akik 1956-ban, vagy utána hagy­ták el az országot, hanem azok, akik még 1944— 45-ben menekültek, mert háborús bűntények mi­att felelniük kellett volna a magyar bíróságoknak. Ezeket a vérszomjas elemeket használja fel az amerikai reakció. Az utóbbi időben megjelent több könyv adatai mutatják, hogy miként tüle­kednek: az amerikai zsoldért s miként igyekszenek azt megszolgálni. De a nagy leleplezés ideje elérkezett. Ideje len­ne, hogy a régi amerikai magyarok, akik ily hosz­szu évtizedeken át igy el hagyták magukat hódí­tani, már végre felébrednének és hátat fordítaná­nak a vérszomjas “szittya vitézeknek” és ameri­kai vezéreiknek, akik a dupla hazafiság cégére alatt hajlandók a világot egy újabb krízisbe sodorni. _____________________________________5_ Háromszáz ölvén éves a távcső A távcső feltalálásának 350-ik évfordulója alkalmából tisztelettel emlékeznek meg a feltalálóiról A napokban a csillagászok rövid időre abba­hagyták az űrhajózásra vonatkozó számításaikat, hogy ha csak pár percen át is megemlékezzenek legfontosabb műszerükről, a távcsőről (teleszkóp) és elismeréssel adózzanak a feltalálók érdemeinek. A nagyitó üveget már ősidők óta ismerték az emberek, de hogy két vagy több .nagyitó üveg kombinációjával nemcsak a nagyitást lehet emel­ni, hanem a “fókusz” pontot (amely pontnál a vizsgált tárgy legtisztábban látható) el lehet tol­ni, nem ismerték. Mint sok fontos találmánynál, úgy a távcsőnél is a véletlen játszott közbe. Ilyen véletlen volt az, hogy Middleburg (Hollandia) városban Hans Lippershey szemüveg készítő mester mindkét ke­zében egy-egy szemüveget tartva azokon keresz­tül véletlenül a távoli templom tornya felé tekin­tett. Meglepetve vette észre, hogy a templom tor­nya sokkal nagyobbnak látszott és egyben köze- lebbre is mutatkozott. Mindjárt felhívta erre a különös dologra társának, Zacharias Jansen-nek a figyelmét és együttesen kísérletezni kezdtek. Két lencsét csőbe helyeztek úgy, hogy az egyi­ket ide-oda lehetett tolni. Ezzel elkészült az első távcső. Még az év október 2-ik napján beadták az állami szervekhez az elismerést kérő kérvényü­ket; 1608 október 4-én egy bizottság megvizsgál­ta a találmányt, azt jónak találta, megadta az el­ismerést (ami a mai patentnek felel meg), majd az állam részére is rendeltek két darabot, ame­lyekért 900 forintot fizettek. Pár nap múltán, vagyis október 17-én egy má­sik feltaláló, James Metius, (Almaar városból) jelentkezett elismerésért hasonló műszerrel azt állitván, hogy azon már jóideje kísérletezett. Ki­vizsgálván a dolgot, állítása igaznak bizonyult, miért is az állam senkinek sem adott kizárólagos elismerést (patentot) s igy teleszkóp gyártással mindenki szabadon foglalkozhatott. Ezek a távcsövek azonban nagyon kezdetleges műszerek voltak. Az első igazán használható te­leszkópot a hires olasz tudós, Galileo Galilei (1564 —1642) készitette. Galileo, mint azt a “Nuncius Siderius” cimü munkájában megírta, 1609 május havában Velencében hallotta valakitől, hogy Hol­landiában teleszkópot készítettek. Visszatérve Paduába azonnal hozzáfogott a kísérletezéshez. \Egv domború és egy homorú lencsét csőbe he­lyezve hamarosan rájött a távcső szabályaira. Az első távcsőve háromszoros nagyitást adott. Azzal azonban nem volt megelégedve, újabb és újabbat készített, mig végre elérte a 32-szeres nagyitást, ami kb. határa az egyszerű távcsö­veknek. Galileo akkor már régen figyelte a csillagokat, amit a kora legnagyobb csillagászával, Johann Kepler-rel (1571—1630) való levelezése bizonyít. Jól ismerte Nicolas Copernicus (1473—1543) el­méletét, amely szerint a Föld csak egyik bolygója a Napnak és a többi bolygókkal együtt kering a Nap körül. Azonban — mint Keplernek irta —, azzal nem akart foglalkozni, mert az elmélet el­lenzői nevetség tárgyává tették az elmélet hir­detőit. Mert abban az időben — sőt sokan még ma is —, ezt mondották: Csak azt hiszem, amit lá­tok! És ime, saját szemeimmel látom, hogy a Nap 'minden reggel felkél és keresztül megy az égbolton, nem vagyok tehát olyan bolond, hogy elhigyjem az ellenkezőt! Galileo az uj távcsövével 1610 január 7-én ész­revette, hogy a Jupiter bolygó előtt kis testek szabályszerű mozgást végeznek. Feltűnnek a boly­gó egyik szélén, átmennek a túlsó oldalra, majd eltűnnek. De ez a játék szabályos időközökben új­ból megismétlődik. Galileo megállapította, hogy ezek a mozgó kis testek a Jupiter holdjai, ame­lyek a Jupiter körül forognak éppenugy, mint a Hold a Föld körül. Most már aztán lehetett mondani a kétkedők­nek: íme itt van a távcső, nézzetek bele és higy- jetek a saját szemeiteknek! Ez volt az első nagy és megcáfolhatatlan bizonyíték a Copernicus-el- méletre. A teleszkóp, illetve az azokkal látott dol­gok vezették Galileot arra, hogy egyházi tilalóm dacára is kitartson az igazság mellett. (gb)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents