Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-28 / 4. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 28, 1960 ^ ^ T T T T T T ^ T T T T T""r"^ ▼ ▼' T~T T ▼ T «"▼TT^TTTTTT »' ^ fp \ ' Miklós: |[ K Ü Ü || |j 2 0 :j ► ' «i (11—15) — Egészségére — mondta különös hangsúllyal, ós kézfejével végigtörölte száját. Az őrnagyhoz hajolt, bizalmasan a fülébe súgta: — Beszédem volna... Albert félrefordult a társaságtól, és néhány lépést odébbment: — Na, mit akar? Barta suttogott: — romos. Meg meghallja valaki. Menjünk a bunkerba... Albert kelletlenül vetette oda az egyetemistának : — Mindiárt iövök. (Szilárd léptekkel ment előre. Barta követte és_ menet közben odasugta, hogy küldjön ki mindenkit ... Albert felvonta szemöldökét. Homloka ráncba szaladt, gyanakvó pillantással mérte végig Bar- tát. Cérnán biccentett. Keskeny, földbevájt, karvastagnyi ágakkal megerősített lépcsőfokok vezettek a vasajtóhoz. Albert fiatalos hévvel szaladt le rajtuk, s a lendülettől nem tudott megállni, homloka odakoccant a vashoz. Szisszenve káromkodott. Beléptek a betonfedezékbe. A mennyezet közepétől, egyszál dróton, homályos fényű villany- lámpa csüngött alá. A hűvösen dohos levegőben kékes cigarettafüst gomolygott. Csak az ügyeletes tartózkodott a helyiségben. Telefonja mellett ült, és buzgón igenlett a kagylóba: — Értettem... Igen... Átadom... Értettem . .. Az őrnagyra ütötte pillantását, fejmozdulatokkal hívta közelebb. Albertet elöntötte a méreg. Hüvelykét derékszíjába akasztotta: — Miért nem áll föl, ha bejövök? — robbant a katonára. Az befogta tenyerével a hallgatót, nagyot slukkolt cigarettájából, flegmán az őrnagy orra elé fújta a füstöt, lábát a kecskelábu asztal alá nyujtóztatta, csak azután felelt: — Nyugalom, apus. Most mind a ketten szabadságharcosok vagyunk. Eleget ugráltam hülye tisztek előtt... A düh kidiillesztette Albert szemét. A legény hányaveti szemtelensége annyira megdöbbentette, hogy szóhoz sem tudott jutni, arcizmai rángatóztak, hápogott, herregett. — Csigavér, apus. . . Rönkös van a telefonnál. Utasítást adott, hogy lőjünk terített tüzet a Ság- vári-liget fölé. Küldjem az anyjába vagy csőbe huzzuk ? Albert levegő után kapkodott. Az ügyeletes ráförmedt : —Mondtam, ne idegeskedjen; Mi az istent csináljak, ez a marha ott vár a telefonnál! — és megvetően hozzábiggyesztette: — Szép kis parancsnok... Maga még mindig a. teljhatalmú biztos mániájában él?! Engem nem Mucsáról sza- lajtottak, mint ezt a mamlaszt — és Bartára csippentett a szemével. A célzás megtette hatását. Albert lenyelte fortyogó mérgét. — Felelje, hogy a parancsot átadta! — sziszegte. — Végre — sóhajtott az ügyeletes, és a meny- nyezet felé fordította szemét. Katonásra váltott hangon közölte Rönkössel Albert üzenetét. Rön- íkös mondott neki valamit, amire kurta “értet- tem”-el válaszolt, és az asztalra tette a telefon hallgatóját. — Vár a vonalban. . . Jelentsük neki a. parancs végrehajtását. Hát hadd várjon — és meglóbálta a karját. — Majd jelentünk neki, csak várjon. .. Albert nem figyelt rá. Elindult egy utón, ezt az utat most már végig kell járnia. Arra gondolt, hogy amint beszélt Bartával, előveszi az egyetemistát. Az okos fiú, lehet vele tárgyalni. Csapatot csinál ebből a csürhéből. Semmi rum. Semmi feleselés és szemtelenkedés. A nőket külön egységbe osztja. Bánja is ő, hogyha egész nap 'hágatja őket a sógor, de attól még fegyelem kell. Szilárd fegyelem, különben semmire sem jutnak... Ezt az egyetemistának kell bejelentenie, vele kell az első retorziót is alkalmaztatni, akkor nem úgy fest a dolog, mintha ő zsarnokoskodna fölöttük. Fegyelmet kell teremteni, minden áron fegyelmet.. . Az ügyeletesre nézett. Fütyül rá, a disznó. Keresztrejtvényt fejt. Ezt a pasast még úgy megleckézteti, hogy azt is bánja majd, hogy megszületett, Vagány. Hát elveszi a kedvét a vagánykodástól! El. Ez biztos. A telefon hallgatója ott hevert az asztalon. — Na, figyeljen ide, szabadságharcos kolléga — recsegte az ügyeletesnek Albert, és a kolléga szót erősen megnyomta. — Most fölmegy a szolgálatvezetőhöz. Kér négy köteg kézigránátot. Érti? Aztán beélesiti, és a bunkertől tiz-tizenöt méter távolságban elhajítja. Érti? Az embereket a dobás előtt beküldi a lövegállásokba. Kivétel nélkül, mindenkit. Utána visszajön, és jelenti Rönkösnek, (hogy a parancsot végrehajtottuk. Érti, kollégám? — tette hozzá gúnyosan. Az ügyeletes szeme fölcsillant. Csettintett: — Ezt szeretem — közölte, és vidáman kirobogott. Albert összehúzott szemmel nézett utána. — Majd azután számolunk a szemtelenségért — dörmögte, és viszketett a tenyere, hogy belevágjon a flegma képébe. Bartához fordult. Az hallgatott. A vasajtóhoz cammogott. Óvatosan behúzta, és ráfordította a reteszt. Albert ingerülten biggyesztette a szája szélét. Alaposan kitapasztalta paraszt származású katonái természetét, Ez mindjárt elő fogja adni a nagy, négy- szemköztre szóló hadititkot. Haza szeretne menni, vagy valami más vacakságért eszi a fene ilyen szemérmesen. — Mondja már, mit akar! — fortyant rá. Barta a géppisztolya csövét markolta jobbjával. Kényelmesen az Íróasztalhoz ballagott. Balkezének mutatóujját ajka elé emelte, csendet pisszegett. Fölvette a telefonkagylót és belehallózott. — Na, mi van? — ismert rá Rönkös százados hangjára. — Már art hittem, elaludtak. . . — Barta honvéd jelentem, az üteg Albert őrnagy parancsára kilőtte a három páncélost... — Ahogy beszélni kezdett, a fegyvere csövét egyenesen maga elé húzta. Albert úgy állt a bunker közepén, mint akit villám sújtott. Számitóan lassú mozdulattal nyitott pisztolytáskájához nyúlt, s hirtelen rántotta elő fegyverét. A pisztoly kibukott a markából, tompán kopoant a földre. Barta géppisztolyának sorozata valósággal ket- téhasitotta a fejét. Eldőlt. Köpenyének zsebében eltört az üveg. A rum kifolyt és összevegyült a vérével. Barta csendes hangon folytatta, ott, ahol abbahagyta. — Átállt. Az üteggel együtt. Vágy száz civil fegyverest hozott ide, és kilövette mind a három tankot. Rumoztak. Mondtam neki, hogy beszélni akarok vele, de a bunkerba jöjjön, mert fontos, és nem akarom, hogy más is hallja, és akkor hallottam, amikor az ügyeletes mondta a százados elvtárs parancsát, a Ságvári-ligetre lőni. Kézigránáttal akarta utánoztatni a löveg hangját. Ahogy kiment az ügyeletes a gránátkötegért, magát hívtam. Agyon akart lőni. Megelőztem — mondta higgadt hangon. A nehéz vasajtón dörömböltek. — Magamra zártam az ajtót. — Várjon. Egyet se féljen. Az isten... — Lövik az ajtót.. . —- ordította túl Barta a lövések zaját. — Majd a hátlusójugba lövök én. .. Tartsa a vonalat. .. Barta belesóhajtott a kagylóba. Kisvártatva megcsendült Rönkös hangja. — Kis türelem, Barta elvtárs.. . Mindjárt gondoltam, amikor megszakadt a harcikocsikkal a rádióösszeköttetés, hogy valami nem stimmel. Ide figyeljen, tüzet nyitunk az ütegre. Ne féljen, az a bunker kétszer annyit is kibír. A harckocsikkal mi történt? — Elégtek... —Kezét a fülére tapasztotta, s kiabált: — Nagyon lőnek. .. — Hallom én is. Várjon csak, majd abbahagyják. .. Nehogy letegye a telefont! Barta szembefordult a vasajtóval. A sorozatok úgy kopogtak rajta, mint a dobpergés. Ujja mozdulatlanul pihent a géppisztoly billentyűjén. Eszébe jutott, hogy zsebrevághatott volna néhány kézigránátot. Vállat vont. Most már mindegy. Keze olyan görcsösen szorongatta a telefon hallgatóját, hogy belezsibbadt. A golyók doboltak az ajtó vasán. A bunker megremegett. Mészdarab hullott a fejére. Nyakát hirtelen mozdulattal válla közé húzta. A robbanás hangja olyan volt, mint a távoli mennydörgésé. A bunker hideglelős vénemberként reszketett. A telefonkészülék csengője halkan pendült. Mészdarabkák hullottak a mennyezetről. A dobpergés az ajtóvason elhallgatott. Barta merev tekintettel nézte az őrnagy tetemét. Feje mellett a rumos vértócsa apró gyűrűket vetett a rázkódtatástól. Nem érzett sem szánalmat, sem undort. Az imént még gyűlölte. Most közönyös volt számára, hogy itt fekszik a vérében. Az őrnagy családjára gondolt, a gyerekre, akit ismert; Albert néhányszor lehozta a határ mellé, s a fiú ott élt velük a táborban. Mozgékony, eszes gyerek, szerették. Barta sóhajtott. Nehéz sora lesz szegénynek. Az apja bélyege ráég az ő kis homlokára is. Bólogatott. Nehéz, ő nem akarta megölni. Az őrnagy maga gyilkolta meg magát, megfojtva becsületét. Igv kellett lenni. “Ha pedig eskümet megszegem...” A bunker mennyezetén a halvány fényű lámpa ceendesen imboylgott körbe-körbe és ahogy himbálózott a pályáján, Barta testének árnyéka hosz- szura nyúlt, aztán valószinütlenül rövidre töpörödött, majd ismét betöltötte a szemközti fal teljes egészét. A bunker összerázkódott. A dörejek iszonyú robajjal táncoltatták a helyiséget. A telefonkagylóból, mintha valahonnan messze, a világ másik végéről beszélt volna, fülébe vékonyodott Rönkös kiáltása: — Lövik még az ajtót, Barta elvtárs? Jobbját a fülére szorította, úgy felelt: — Fejemre borul a födém. . . Most már nem lőnek... —Hallgason ide. Útba indítok egy különítményt, de vagy két óra is beletelik, amig odaérnek. Mondja, fél? Barta fölfelé pislogott, a mennyezetre, ahonnan apró mészdarabkák hulldogáltak. Sóhajtott: — Nem jó itt... — Egészen egyedül van? Mi lett a kommunistákkal? A párttitkár is behőbörödött ? — A hálóhelyiség előtt voltam velük, mielőtt idejöttem. . . Elkenődtek nagyon. Hatan vagy heten álltunk ott a párttitkárral. . . — Rendesen viselkedtek? Úgy értem, lehet-e számítani rájuk? Ide figyeljen, amikor befejeztük a tüzesapást, ki kellene menni, összeszedni a fegyvereket. Biztos, elhajigáltak egy csomót. Egyedül nem tudja, mert lepuffantják. De ha vannak ott néhánvan, akkor az egész társaságot lefegyverezhetik. — Lehet, hogy meghaltak... — Csak volt annyi eszük, -és beugrottak a hálóterembe? Terített tüzet lövünk. Nagy repesz- hatás meg morális. Szóval, tele lesz tőle a nadrág. Tető alatt biztonságban vannak. Rendes embernek ismertem a párttitkái't. . . Persze, fene tudja. . . Maga van ott. . . Amig az erősités odaér, a társaság kereket fog oldani. Fél kimenni ? — Idebenn sem szanatórium. — Tehát akkor kimegy. A fegyvereket hordja be a bunkerba. A telefont ne tegye a helyére. Ideültetek valakit, annak jelentsen mindent. Ha visszajönnének a lövegekhez, azonnal kérjen tüzet. Érti? Odapörkölünk nekik, hogy örökké emlékezni fognak rá! — Értettem —- kiabált Barta. — Várjon, amig szólok, csak azután induljon el. Tiz percenként szóljon bele a kagylóba, hogy tudjuk, nem történt-e valami baja. Ne távolodjon túlságosan messzire a bunkertól. És tizpercenként beleszól a kagylóba. Egyébként a különítményt arról ismeri meg, hogy vörös zászló van a kocsikon. Két páncélos s három teherautó. Tehát vörös zászló minden kocsin. Ha más jönne, be ne dűljön, mert ezek a nyavalyások itt mind nemzetiszinü zászlóval furikáznak, amig el nem huzzuk a nótájukat. .. Az apró mészdarabkák egészen teliszitálták a padlót. A remegés hirtelen félbemaradt. Süket csend támadt. — Na, menjen! — Rönkös szava olyan ricsajjal csendült a fülébe, hogy ijedtében odébbkapta a hallgatót. — Gyorsan, mert aki nem szaladt el,
