Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-21 / 3. szám
Thursday, January 21, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ rancsát hajtja végre, aki... de hisz világos ez. A kenyér, egyedül a jobb kenyér, kis Gerencsér — gondolta, és ahogy elvette szemétől a messze- látót, úgy érezte, hogy mindez valamikor nagyon régen történt, s azóta messzire révedt Gerencsér a vádjával együtt, meg ami eddig hozzátartozott, minden, parancsnokostul, katonástul. Az már a múlté. A jelen más. Egészen más. Uj, izgalmas és nagy reményekre jogosító megalapozása jövő életének. — Semmi — mondta. Mellére ejtette távcsövét. Barta és a hosszú szőke az ut másik oldalán, a réten átvágva, egy tanyacsoport felé tartott. Albert szuszogva huppant le a kőről. Ujjával az ut- kanyarra bökött: — Odairányoztatom a lövegeket. Egyet meg délnek — dünnyögte, aztán fölemelte hangját: — Az embereit figyelmeztesse, hogy ne gyulladjanak be. Az úttal párhuzamosan foglaljanak el tüzelőállást. Mindegyik ássa be magát. Intézkedem, hogy kapjanak szerszámot. A lövegek harc esetén a fejük fölött fognak átlőni. Mondom: nehogy begyulladjanak nekem, mert az első embert, aki megszalad, magam lövöm agyon! Már indult is, a lövegek felé. A fiatalember ajkáról eltűnt a cinikus mosoly. Ez az apró emberke kemény katonának látszik. Fölvonta szemöldökét és az őrnagy után igyekezett. Albert kiadta a parancsait a szolgálatvezetőnek, és tisztes távolból figyelte, hogy dolgoznak a civilek. Barta és a hosszú szőke nemsokára visszaérkezett. Mindkét kezükben egy-egy rummal teli sajtárt cipeltek. A lövegállások előtt letettek egyet-egvet, végül félliteres üveggel hoztak Albertnak, meg az egyetemistának. A fiatalember az őrnagyra köszöntött, összekoccintották üvegjeiket és nagyot húztak belőle. Albert kráko- gott, szeme teleszaladt könnyel. — Milyen rum ez? — kérdezte az orrát fújva. — Igazi portorico. Hetven fokos. Olyan melege lesz tőle az embernek. . . hajjaj —- legyintett az egyetemista, és a katonákra mutatott: — Ezek 'indjárt danolni fognak... Albert kedvteleníil nézte, hogy a tüzérek csajkából szürcsölik a rumot. — Nehogy bevedeljenek, aztán amikor harcolni kellene, részeg mind! — Áh. Talán ha deci vagy másfél deci jut egy emberre. Attól csak jókedvük lesz. A rum növeli a harci kedvet — magyarázta hévvel. — Apám szokta mesélni, hogy a háború alatt a németek minden roham előtt rumot osztottak a legényeknek. Nem ismertek azok aztán sem istent, sem embert. . . Az őrnagy bedugaszolta, és köpenye zsebébe csúsztatta üvegét. Nem válaszolt. Keresztülnézett az egyetemista feje fölött. A műutat fürkészte. A négy sajtár kiürült. Barta és a hosszú megfogták és elindultak. Albert utánuk szólt: — Barta! Hova megy ? A katona helyett az egyetemista felelt: — Az enyéimnek hozzák. Az őrnagy bólintott Bartának, hogy mehet, és cigarettára gyújtott. Az eső rászemerkélt a fehér rudacskára, s a parázs halkan sistergett. A civilek lövészgödreiket ásták, Albert Barta után bámult. Lomhán szedte a lábát. “Fáradt lenne?” — gondolta. Gyors mozgású embernek ismerte Bartát. A sajtár himbálózott a kezében. Az őrnagy összehúzott szemmel nézte, cigarettájába szívott. Kesernyés izü dohánylevélke hullott a nyelvére. Undorodva dobta el cigarettáját és köpött. Ajkát nedves köpenyének ujjába törölte, azután csendesen szemlélte az egVre távolodó katonát meg azt a hosszú szőkét. Úgy nézte, lúdtalpad, mert erősen kacsázva jár. Barta valóban lustán lépkedett. Társa sietésre nógatta, de az nem használt, végül is ö igazította lépteit a harcoséhoz. A tanya két kilométernyire lehetett az ütegállástól. Tulajdonképpen nem is tanya volt, hanem borospince s szeszfőzde egyik gyümölcsös közepén. Csak azért keresztelte el tanyának a társaság, mert két nappal ezelőtt itt ütötte fel sátorfáját az egyetemisták felkelő csoportja. Barta undorodva ballagott a borospince felé. A szűk odú betonpadlóját szalmával szórták be, s á szalma csatakos volt az elfolyt italtól. A hordósor végén rumosballonok álltak. Nyakukat leütötték. Az asztalon üvegek hevertek szerteszét. A lócán rondaság. Az egész pincét olyan savany- kás, bűzös szag töltötte lie, hogy a gyomra majd felfordult. A hosszú fiú otthonosan mozgott a tunyán. — Jó'murikat csináltunk. — hencegett. — Vártuk, hogy jönnek vidékről a srácok, meg titeket lestünk, hogy löttök-e 'rájuk, mert akkor , megtámadtunk volna. Dehát semmi nem történt. Ittunk. Barta nem felelt. “Ittunk” — rágta magában a szót. A borospince ajtaján a tulajdonos nevét vörös betűkkel pingálták fehér táblára: “Vörös Hajnal” termelőszövetkezet. “Hosszú” elunta Barta szótlanságát. A vállára ütött. — Elvitte a kánya a nyelved, komám? Vagy azt sajnálod, hogy te nem ittál velünk? Ne félj, kipótolhatod. . . — Nem szeretem az italt — morogta Barta, és átvette a sajtárt a másik kezébe. A vén Gulyásra gondolt, akinek a fia államvédelmi hadnagy. A “Hosszú” azonban beszélgetni akart. — Na, ide figyelj, koma, beletiporjuk az ávó- sokat ruszkistul ebbe a jó magyar földbe, és akkor olyant iszunk, de olyant... — csettintett a nyelvével. — Akkor kezdődik a mi világunk. Nem lesz csoport, gazdák leszünk. . . Barta hallgatott. Az öreg Gulyás egy darabka csülköt szeretett volna enni a minap, s alig jutott egy falat a szájába. A “Hosszú” nem hagyta békén: — Te nem akarsz harcolni az oroszok ellen? Barta a földre szegezte tekintetét, a lába elé. — Én teljesítem a parancsot. Esküvel esküdtem rá — mondta csendesen, és a hosszúra emelte komoly szemét. “Olyan hosszúkás a feje, mint a ló pofája”. — Nagy suttyó vagy! —- állapította meg társa, és fütyörészni kezdett. Jókedvűen lóbálta kezében a sajtárt. Az edényeket nagysebtiben megtöltötték. Barta egy pillantást vetett az asztalra. Kolbászdarabok, üres üvegek, bortócsa, s a legköze- pén öreg, lyukas gyerekbili árvállott. Dörrenés rázta meg a pincét. Aztán még egy, még egy. A pince remegett. Az üvegek összekoccantak. Három robbanás — három palack gurult le az asztalról, s csengve-bongva csörömpölt a betonpadlón. Barta megragadta sajtárját, és rohant föl a lépcsőn. A “Hosszú” követte. A műúton három tank égett. Barta szaladni kezdett a tankok felé. A rum kilötyögött a sajtárból s köpenyére, csizmájára csurrant. Szaladt. Az első' tank rádióantennáján háromszögű vörös zászlócska libegett. Barta tüdeje zihált. A “Hosszú” messze lemaradt mögötte. Abból a tankból vakító fény villámlott. A dörrenés egy pillanatra süketté tette Bartát. — Felrobbant a lőszer — gondolta, és tovább futott. A tankok mélyvörös lánggal égtek. Oldala szúrt, azt hitte, kiszakad a tüdeje a nagy szala- dástól. Lihegett. Végre odaért az első harckocsihoz. A páncélos tornya oldalt billent, mintha csak csáléra vágta volna sapkáját, a motorház szétnyílt, akár a rózsa. Fekete füst szállt a magasba, kesernyés csipős szaga egybevegyült az égett olaj bűzével. Barta megtorpant. Az ut szélén egy kar hevert. Egy katona karja. Vallóból szakította ki a robbanás. Kézfeje olajosfekete volt. Négy ujja enyhén összehajlott. Félremereviilt kisujján vékony karikagyűrű aranylott. Barta nagyot nyelt. Szögletes arcán rémület vibrált. Nézte a kezet, és borzongott, s nem tudta elvenni róla tekintetét. Már nem szaladt. Valósággal szédelgett az utón, tovább, a második tankhoz, amelynek nyitott vezetőnyilásán s parancsnoki tornyán keresztül füst és lángoszlop tört az ég felé. Bekémlelt. A harckocsiban .lángnyalábok csapkodtak. Az égő olaj festék sistergett. A parancsnoki toronyból, mint a kéményből tódult elő a füst. A vezető teste fekete árnyként látszott. Ruhája már testére égett, és a lángok újra meg újra felélesztették parazsát. A füst Barta szemébe csapott. Érezte, ahogy könnye végigcsordult arcán. Sirás fojtogatta.. Nehézkesen vonszolta testét a harmadik tankhoz, amely hasonlóan lobogva égett. Az acélon fölhólyagzott festék sustorogva csurrant a földre. Barta szeméhez emelte öklét, s kézfejével ma- szatolta szét könnyeit az arcán. Mellét mintha vasabroncs szorította volna, nehezen lélegzett. Elfordult a harckocsitól és földreszegezett szemmel ballagott az Jieg állásai felé. Lassan haladt. Csizmája csuszkáit a. síkossá nedvesedett földön. Gépiesen rakta egyik lábát a másik után. A rum lötyögött a sajtárban. Belenézett, félig sem volt. —■ Ezeknek elég ennyi... — sóhajtotta. Egyenesen ment, egyszer sem fordította vissza fejét a páncélosokra. Orrában még ott énielygett az olaj és a festék bűzös füstje, a parázsló emberi testek édeskés szaga. Megállt, szájához, emelte a sajtárt és kortyolt belőle.néhányat., aztán to— ..vább indult. •' . j— •— Hagyj nekünk is, hé! hangzott feléje a kiáltás, s nyomában röhögés Köpenye ujjába törölte ajkát. A durva katona- posztó végigdörzsölte arcát. Bőre tüzelt. Könnyű fölszáradt, szeme égett. — Siess már! Mind elfogy útközben! — De jó kedvetek van — morogta Barta, és kiköpött. Nyála félrefreccsent, a sajtárba. Vállat, vont. —- Ezeknek igy is jó. . . — dünnyögte, és letette a sajtárt, cigarettára gyújtott, csak azután folytatta útját. A civilek körben álltak, s középen a “Hosszú” öntötte nekik a katonáktól kölcsönkért evőcsészébe a rumot. Amikor ,Barta odaért, rögtön köréverődtek, hogy öntsön a csajkába. Sopánkodtak, s korholták, mert sok elfolyt a drága italból. — Az istennek rohantál rüszkit látni! Inkább ittuk volna, mint elcsurgattad a szaladásban. . . Barta letette a sajtárt és faképnél hagyta őket. A második lövegálláshoz. ment. Annál tette le a géppisztolyát, mielőtt rumért indult. Odatámasztotta a fonott oldalához Az állásból kuncogás hallatszott. A bejáratnál az egyik tüzérbe ütközött. A katona ábrázatáról sunyi mosoly virított. — Eredj csak, pajtás. . . ott jó.. . — és a sapkáját igazgatva, féleállt az útból. Barta belépett az állásba, és megtorpant. Egy nő dűlt a lövegtalp gumikereke fölé, két karját keresztbe fonta mellén, ugv könyökölt az abroncsba. Szoknyáját a pucér tompora fölé hajtották. Ketten álltak mögötte, s ő rekedtes-részeg hangon trillázta: “... és minden sarkon vaannak házak és minden házon ablakok...” A sorjára váró katona bambán vigyorgott. Nadrágját gömbolgatva nógatta társát: — Siess már. Barta elfordult. Undor, utálat. A bejárat mellett, a jobboldalon támasztotta le a fegyverét. A géppisztolyt feldöntötték. Felmarkolta, és kitá- molygott az állásból. Odakünn megállt. Nagy, mohó szippantásokkal szedte a levegőt. A fegyver dobtára összésározó- dott. Köpenyének ujjába törölte, és a vállára lódította. Szédelgett. A legénységi 'hálóhelyek bejárata előtt hat-hét katona téblábolt. Köztük volt a párttitkár, azt ismerte már. “Mint az ázott ürgék” — gondolta. Nézte őket, és szerette volna, hogy megrázkódjék legalább egy közülük, lefröcskölje magáról a nedvességet, mint a kutya szokta, s a köpenyre hullott esőcseppekkel a fásult közönyt. Azok csak összehuzódtak, semmitvárón bámulták a földet. Orcájukról eltűnt az élet pirosa, Lomha léptekkel ment hozzájuk. Iromba katonacsizmája nyomán sár szörcsögött. Hallgattak. Azt se mondták neki, hogy menjen, azt se, hogy maradjon. Sokára szólalt meg a párttitkár, s csupán ennyit: — Az a rum nem köllött volna — de nem emelte Bartára a tekintetét. Egy másik folytatta: — Fele máris kapatos. Éhre nyelik a szeszt. . . — Mit csináltam volna. . . — sóhajtott Barta. Nem feleltek. Barta kifakadt: — Szóljon valamit! Maga itt a párttitkár. Az most nézett rá először. Pillantása hideg volt és idegen. Vállat vont. — Mit szóljak? Már szólt az őrnagyod — és csak a szemével intett előre, ahol Albert ácsorgóit a civilekkel. — Megmondott mindent, még annál is többet... Albert éppen összekoccantotta rumos üvegét az egyetemistáéval és a világosságnak tartotta. Szak. értő pillantással szemlélte az ital vöröses színét. Ajkához emelte a palackot. Ahogy fogta, négy ujjával enyhén szorította az üveget, a legkisebbí- két mereven eltartotta tőle. Barta előtt karikák perdültek táncra. Kéz. Merev kisujj. Aranygyűrű. Nem, az őrnagy másikon viseli a karikagyűrűjét . . . Albert elvette szájától az üveget. Barta szótlanul elindult hozzá. Albert ismét ivott. Kéz. Merev kisujj. . . Barta megállt Albert mellett. Az még nem vette le szájáról az üveget. Az ital rozsdavörösébe levegőbuborékok csusszantak. Barta várt. Albei*t arca megvörösödött a rumtól. Kráko- gott. — Na, mi van, Barta? — kérdezte és rávihogott. — Olyan fancsali képet vág, mintha egy üveg ecetet nyelt volna. .'? — és-:felé nyújtotta az üveget: — A szeSz fertőtlenít. Barta éppen csa.k ajkához értette az üveg nyilasát, már adta is- vipsza. : á ■ ív. . ' '. ' - K •» it (Folytatása következik) ..................................-______________________Oki
