Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-23 / 25. szám

Thursday, June 23, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 ISMERJÜK MEG AZ IGAZI NIXONT RICHARD NIXON: Politikai és személyes arckép. — Irta: Earl Mazo. (Harper & Bros. 309 oldal. $3.93.) THE FACTS ABOUT NIXON: Felhatalmazás nélküli életrajz. — Irta: William Costello. (Viking Press. 320 oldal. $3.95) THE REAL NIXON: Barátságos életrajz; -— Irta: Bela Kornitzer. (Rand McNally. 352 oldal. $3.95.) THE HONORABLE MR. NIXON, ötödik kiadás. — Irta: William A. Reuben. (Action Books. 200 oldal. $1.75) Irta: E. H. NEUWALD I. Rockefeller newyorki kormányzó csak egyike a sokaknak, akik Nixon alelnökről megállapították, hogy jó politikus, csak senki nem tudja, hogy hol áll, mik az elvei és Amerikát érintő nagyfontos- ságu kérdésekben mi a véleménye. Aránylag rövid időtartamon belül a fent fel­sorolt négy könyvben, négy különböző felfogású iró próbált benézni az álarc mögé, amelyet Nixon állandóan visel, tudatosan vagy öntudatlanul az­ért, hogy valódi ÉN-jét takarja. Sorrendben az első Earl Mazo riporter, aki Nixont európai, dél-amerikai, afrikai és belföldi utjain is elkísérte. Az (amerikai liberálisok véle­ménye Nixonról megoszlik. Az egyik csoport olyan politikusnak tartja, akiből hiányzik min­den erkölcsi érzék. A másik csoport egyenesen erkölcstelenséggel vádolja, főként azért, mert po­litikai kampányok idején Nixon erkölcstelen, íz­léstelen és a becsületességgel ellenkező viselke­dést tanúsított. Mazo könyve az első csoport nézetét támogat­ja, mert abban Nixont olyannak mutatja be, aki politikában nem ismer erkölcsöt és mint, akiből hiányzik az erkölcsös embert jellemző meggyőző­dés. Nixon gyors felismerője a többség hangula­tának és annak megfelelően irányítja viselkedé­sét. Mazo érdekes könyve lépten-nyomon példáját nyújtja Nixon erkölcsi hiányának. Mindjárt a második oldalon elmondja róla, hogy otthonában olyan “Quaker”, aki felebaráti szeretetet gyako­rol és aki elitéli a kártyázást és káromkodást, de közismert tény, hogy időnkint a legdurvább ká­romkodásba tör ki és a háború folyamán állandó és nagyon sikeres pókerozással rakta le vagyoni alapjait. Nixon 1946-ban Jerry Voorhis képviselő ellen és 1950-ben Helen Gahagan Douglas szenátor el­len oly rosszindulatú, alaptalan vádaskodással szennyes politikai kampányt vezetett, hogy Mazo csak nagynehezen képes azt az “erkölcs hiányá­val” magyarázni, mert ahhoz közelebb állt a li­berálisok ama csoportjának véleménye, hogy ezek a politikai kampányok Nixon határozott erkölcs­telenségét bizonyítják. A meggyőződés hiányát Nixonban kitűnő pél­dával bizonyítja. Amikor Adlai (Stevenson 1954- ben tartott beszédében azt mondotta, hogy az amerikai gazdasági termelés csökken, amíg a Szovjetekben növekszik, Nixon az akkori demok­rata elnökjelöltet azzal vádolta, hogy “kommunis­ta propagandát terjeszt”. Négy évvel később, ugyanaz a Nixon az újságkiadók előtt komolyan javasolta, hogy “az amerikaiaknak jó lesz azon elgondolkodni, hogy a Szovjetek gazdasági ter­melése gyorsabb, mint a miénk.” A köpönyegforgatás és az alaptalan vádasko­dás ily erkölcstelen példáit Nixon lépten-nyomon szolgáltatja. Ugyancsak 1954-ben állította, hogy öa valódi demokraták felháborítónak tartják, hogy a Truman-Acheson-Stevenson banda (gang) a kommunizmust védelmezi”. Egy másik alkalom­mal pedig Trumant, Achesont és Stevensont “a demokraták által vallott magas elvek árulóinak” nevezte. Évekkel később szemrebbenés nélkül je­lentette ki, hogy a demokrata vezetők “loyalitásá- ban soha nem kétkedett.” Az erkölcstelenség, vagy az erkölcs hiánya időnkint persze jól jön olyan egyéneknél, mint Nixon és nála nagyon jól jött a hírhedt “Nixon- aiap” leleplezése idején. Eisenhower szokás sze­rint himezett-hámozott, Stassen Nixon visszalé­pését sürgette, Dewey kormányzó telefonon érte­sítette- Nixont, hogy1 Eisenhower tanácsadóinak egyhangú véleménye, hogy a legjobb, ha vissza­lép. Egyedül Murray Chotiner, az alelnöki» kam­pány később diszkreditált irányitója volt az, aki Nixont kitartásra buzdította és az erkölcsösséget csak hírből ismerő Nixont nem volt nehéz rábe­szélni. Nem lépett vissza, a TV-n hosszú mesét mondott, alelnök lett és ime: ily múlt ellenére ma biztosnak látszik, hogy a republikánusok elnök­jelöltje lesz. Az erkölcs hiányla segítette Nixont az Alger Hiss perben is, akit börtönbe juttatott, bár ártat­lanságát és hamis bizonyitékok alkalmazását há­rom adatokkal sűrített könyv bizonyította. Ez se­gítette öt Dél-Amerikában, amikor a felháboro­dott tömegek köpködését kellett városról-városra eltűrnie. Mazo elsősorban riporter és mint ilyen könyvé­ben igyekszik elfogulatlan lenni. Bár Nixont tá­volról sem festi kedvező szinben, mégis azt kell mondanunk, hogy a könyv keztyüs kézzel kezeli az alelnököt. Más Íróknak jutott a szerep, hogy Nixon valódi egyéniségét bemutassák. • “THE FACTS ABOUT NIXON” című könyvet szintén riporter, William Costello irta, aki mun­káját “felhatalmazás nélküli életrajznak” nevezi. Müvét valóban felhatalmazás nélkül irta, mert Nixonnal könyve megjelenése előtt eredménytele­nül próbált találkozni, bár több Ízben tett erre kísérletet. Costello Nixont Mazo-val ellentétben, inkább erkölcstelen politikusnak mutatja be, mint olyan­nak, akiből “csak” az erkölcsi érzék hiányzik. Az iró elismerést érdemel azért, mert könyvében közli az adatok egész tömegét, amelyek alátá­masztják a Nixon ellen emelt vádat, hogy köpö­nyegforgató, elv nélküli és a pillanatnyi helyzetek ravasz kihasználásán táplálkozó politikus. Costello könyve megcáfolja azt az ái’itást, hogy a “mai Nixon” egészen más ember, mint a régi volt, aki a legszennyesebb módszerektől sem riadt vissza, amikor érdekei úgy kívánták. Cos­tello bebizonyítja, hogy az “uj Nixon” hamis ál­arcot visel, amely mögött a régi, eszközökben nem válogatós, erkölcstelen Nixon rejtőzik. Costello szerint Nixon karrierjét szerencsés vé­letlennek köszönheti. A kommunizmus elleni hab­zó szájú támadások, a McCarthy-korszak idején kifizetődőnek bizonyultak. Ez hozta össze Nixont és McCarthyt olyan barátságban, amely mindket­tő számára gyümölcsöző volt. 1952-ben McCarthy áldását adta Nixon alelnöki jelöltségére és Nixon ugyanaz év október 25-én Wisconsinban “kedves jó barátom, Joe McCarthy”-nak újraválasztását sürgette. Ezt megelőzőleg 1950, október 10-én McCarthy Los Angelesben beszélt Nixon megválasztása ér­dekében. A két barát Acheson külügyminiszter lemondását követelte és a demokrata adminisztrá­ciót azzal vádolta, hogy “baklövéseit és árulá­sait vérrel próbálja lemosni.” Akik azt hitték, hogy Nixon kampánya Mrs. Douglas ellen ezzel a mélypontra süllyedt, nagyon tévedtek, mert Gerald L. K. Smith antiszemita agitátor gondoskodott arról, hogy a kampányt még szennyesebbé, még ízléstelenebbé tegye. Azt a körülményt, hogy az ir származású Helen Ga- hiagan Melvyn Douglas felesége volt és hogy Douglas anyai ágoq zsidó volt, Smith egy gyűlé­sen arra használta fel, hogy bejelentse: “az az ember, aki leleplezte Alger Hisst Califomiában van, hogy hasonló nagytakarítást végezzen. Se­gítsétek Richard Nixont, hogy megszabadítson a zsidó-kommunistáktól.” A Costello által hangsúlyozott szerencsés vélet­lenek más esetben is segítették Nixon karrier­jét, mint pl. Eisenhower betegségei idején, ami­kor az elnöki teendők egy részét .az- alelnöknek • kellett vállalnia, különösen Sherman Adams kény­szerű lemondása után. így keltették azt a látsza­tot, hogy Nixon tapasztalatai révén a legalkalma­sabb az elnöki tisztségre. Costello könyvéből megismerjük Nixont, mint a “China Lobby” hűséges kiszolgálóját. A Mrs, Douglas elleni kampányában Nixon a Chiang Kai- shek érdekeit védő lobby-tól (kijáróktól) 25,000 dolláros adományt fogadott el. Három évvel ké­sőbb alkalma nyílt ezt hálásan “visszafizetni” azzal, hogy 1953-ban, formózai látogatása idején megnyugtatta Chiang Kai-shek-ket, hogy Eisen­hower kormányának nincs szándékában a Kínai Népköztársaság elismerése. Ellenkezőleg, biztosí­totta a generalisszimót, hogy iaz Egyesült Államok minden tekintetben mögötte áll Kina megtáma­dása esetében. Ezzel a szélső-reakciós politikával még Dulles külügyminiszterrel is ellentétbe került, aki éppen akkor egy washingtoni sajtókonferencián azt sejt­tette, hogy Amerika kénytelen lesz “két Kínával” tárgyalni. Costello leirja, hogy Nixont sokan “kontroverziá- lis” embernek tartják. Nem ilyennek tartotta az elhunyt Taft szenátor, aki az 1952 évi republiká­nus konvenció után ama reményének adott kifeje­zést, hogy “a körülmények soha nem engedik Nixon elnökségét”. És egyenes véleménye volt Nixonról Rayburn-nek, aki a képviselőházban el­töltött közel öt évtized alatt soha rosszat nem mondott képviselő társairól. Nixon esetében ki­vételt tett és baráti körben kijelentette, hogy “ami bennünket illet, (Nixon) neve sárral egyen­lő.” (“.. .his name is műd.”) Az volt a vélemé­nye, hogy a sok ezer képviselő között, akiket éle­tében ismert, “Nixonnak van a legkegyetlenebb arca.” Nixon a “hidegháború” állandó támogatója és a republikánusok legreakciósabb szárnyának szó­szólója, bár — ahol ,a helyzet úgy kívánja — sze­ret a “modern republikánus” szerepében mutat­kozni. Mint minden másban, ebben is opportunis­ta. Ahogyan Costello egy helyen leirja: “Nagy képességgel használja ki az elkerülhetetlent... és vigyáz, hogy soha ne kerüljön a kutya és a lámpaoszlop közé. Politikai különc, mert csak­nem minden vele egykorú politikusnak a demok­rata pártban van jövője.” Nixon nagy hangon bejelentett délamerikai “béke küldöttsége” minden tekintetben rossz szolgálatot tett az Egyesült Államoknak és 1954 óta minden politikai kampánya a republikánusok fokozódó veszteségével végződött. Ha a republiká­nusok mégis Nixont jelölik laz elnökségre, talán az amerikai választók figyelembe veszik Wm. V. Shannon-nak, a N. Y. Post washingtoni levelező­jének a Progressive magazinban irt véleményét: “Az elnökség erkölcsi vezér helye. Az elnök egy nagyra hivatott nép nevelője és szószóló­ja.. . Nixon oly távol esik ettől a hivatottság- tól, hogy szemmel láthatólag alkalmatlan erre a szerepre.” (Befejező közlemény a jövő héten) 5:4 ellenében a deportálás mellett A Legfelsőbb Biróság véleménye 5:4 arányban megoszlott abban a kérdésben, hogy Diamond Kim, koreai születésű újságíró jogosan használta- e az alkotmány 5-ik függelékét, hogy kikerülje a deportálás veszélyét. A Bevándorlási Hivatal kér­désére, hogy tagja volt-e az amerikai kommunis­ta pártnak, Kim nem volt hajlandó válaszolni. A Hivatal döntése alapján Kim Dél-Koreába depor­tálható, ahol haladó szellemű Írásai miatt élete veszélyeztetve volna. Kim fellebbezése a Legfel­sőbb Bírósághoz került. A többségi vélemény szerint Kim talán jogosan utasította vissza a választ a kérdésre, de az ő fe­lelőssége volt bebizonyítani, hogy jó erkölcsű egyén és hogy nem tartozik a kommunista párt­hoz. Hogy a főügyész csak ilyen feltétellel füg­geszthetné fel a deportálási határozatot. Az evvel ellenkező kisebbségi véleményt Earl Warren főbiró, (William Douglass, William Bren­nan Jr. és Hugo L. Black bírók osztották. mivWWWWVMWWWHWWWWWWWM GRÁC, Ausztria. — Amikor Mrs. Heinz Dieter úgy vélte, hogy a férje nem egészen “piától” ba­rátságból hívta ebédre egyik nő ismerősét —> az UPI szerint —, Mrs. Dieter “féltékenység”-le- pényt sütött a vendég részére. A lepénybe sava­nyú uborka tölteléket tett és a tetejére olyan ha^ bot (frosting) kevert, amit paprikás-borsos-ece- tes darált uborkával “iz^itett”. A “sztori” sze- -íint-a vendégnek nem Ízlett a lepény, összeszidta Dietert, .mine az “visszatért” a feleségéhez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents