Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-06-09 / 23. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 9, 1960 HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. AAA A A A A A A.AAAAA A A ^ FIDEL GASTRO VÁLASZOL Papírkosaramat szinültig megtöltené az a rengeteg cikk, aminek megírásába a legutóbbi három hét folyamán belefogtam, de amit — befejezésük előtt — egytől-egyig megsemmisítettem, mert amikor átolvastam őket, rájöttem, hogy vagy nekem, vagy a lapnak, vagy pedig mindkettőnek alaposan meggyűlne a baja, ha a cikkek azonmód jelennének meg, ahogy eredetileg meg- iródtak. (Azt pedig nem nagyon szeretném, ha a szerkesztőség — túlzott óvatosságból — sebészeti műtéteket végezne az írásaimon. . .) Kitaláltad, kedves olvasóm, az izekre tépett cikkek a U-2 kémrepülőgéppel kapcsolatos világbotrányról, Washington pőrére vetkeztetett hazugságairól, talaj tvesztett, ésszerűtlen, kapkodó és konok viselkedéséről, valamint a nehezen várt csúcskonferencia zátonyrajutasáról szóltak volna. . . Sajnos még ma — három héttel a drámai események után — sem vagyok olyan kiegyensúlyozott lelkiállapotban, hogy higgadtan, tárgyilagoson, indulatmentesen tudnék Írni ezekről a botrányos dolgokról; hát inkább befogom a számat egy darabig — hej, pedig milyen kacskaringós kiszólások kívánkoznak a toliam hegyére! Beszéljünk tehát valami másról: olyasmiről, ami nem korbácsolja fel a véremet az apoplexia határáig, hanem inkább jóleső érzéssel tölti be a szivemet... Ez pedig nem más, mint Kruscsevnek a közeljövőben tervezett látogatása Kuba szigetén. Ha ez a meghívás Fidel Castro válasza a mi kormányunk fölényeskedő, gyámkodó és sértően kihívó magatartására, hát csak tapsolni tudok a fiatal forradalmár bátor fellépésének. Hogy viszont Kruscsev — akinek valóban annyi a dolga, hogy szegénynek még golfozni sincs ideje — elfogadta a meghívást, az azt jelenti, hogy a hatalmas Szovjet kormányfője őszinte rokonszenvvel kiséri a kis szigetország fiatal vezetőjének a törekvéseit és mivel tudja, hogy ez a nemrég felszabadult, és — mit tagadás! — segítségre szoruló nép nemigen számíthat Samu bácsi anyagi támogatására (mert akkor — Isten ments’! — kevesebb jutna olyan “nagyérdemű” karaktereknek, mint például Franco, Chiáng Kai-shek, Somoza, Trujillo & Co., még akkor Singman Rhee csak tízmillió dollárt sikkaszthatott volna húsz helyett!), hát nincs kizárva, hogy felajánlja a Szovjet segítségét ahhoz, hogy ez az újjászületett nemzet a kezdeti nehézségekkel sikeresen meg- küzdhessen. Ennek is csak tapsolni tudok! És ez nem “un-American” gondolkozást tükröz vissza részemről, mert hiszen az igazi amerikai szellemhez sokkal méltóbb egy bilincseitől megszabadult de anyagilag erőtlen nép haladó törekvéseinek a támogatása, mint az a legutóbb nyilvánossá tett gesztus amellyel Washington még alamizsnának is nevetségesen csekély technikai segítségét Kubától visszavonta... Ha Kruscsev hajlandónak mutatkozik arra, hogy segítse Kubát talpraállni és a saját lábain járni, akkor csak azt teszi, amit az Egyesült Államoknak illett és kellett volna tennie, ha hü akart volna maradni az igazi amerikai szellemhez! De nem ez az egyetlen oka annak, hogy Kruscsev kubai látogatását szivmelengetőnek találom. Először is: a tervezett látogatás megerősít abban az amúgy is szilárd hitemben, hogy a Szovjetnek nincsenek háborús szándékai —a rengeteg provokáció ellenére sem. Ha volnának, akkor a kormányfő nem találna időt és kedvet ahhoz, hogy a világ másik végére kiránduljon egy kis orszá- gocskia vendégeként. (Persze, ugyanezt lehetne mondani Eisenhower küszöbön lévő külföldi túrájára is — elismerem a tárgyilagosság kedvéért! —, de azzal a lényeges különbséggel, hogy ő' a szónak az igazi értelmében már régen nem ál-, lamfőés talán sohasem is volt. . . Meg aztán: aki ráér annyit vakációzni, mint ő, annak a távolléte most sem fog komolyabb zavarokat okozni Washingtonban.) Másodszor: Kruscsev jelenléte egy ilyen közeli szomszédállamban újabb alkalmat ad neki arra, hogy a párizsi csúcskonferencia balsikerének az igazi hátterét (amit az amerikai publikum még ma sem ismer teljes egészében) élő- szóvíil megvilágítsa és kimutassa, hogy nem ő volt az, aki ezt a találkozót tönkrezüzta, noha Adlai Stevensonnak igaza volt abban, hogy a fe- eszitővasat és pörölyt a mi kormányunk tette Kruscsev kezébe... Még a sugalmazott sajtónak, rádiónak és televíziónak is nagyon nehéz lesz ignorálni, elhallgatni vagy elkendőzni azt, ami e látogatás során — mindössze száz mérföldnyire a mi partjainktól — el fog hangzani. Ha tetszik, ha nem, le kell hozmok az ott történendőket és ilymódon az amerikai nép egy kissé tisztábban fogja látni, kikre hárul a felelősség a párizsi kudarcért. . . Egy évvel ezelőtt egy Kubával foglalkozó cikkemben ezt mondtam: “Fidel Castronak és társainak talán nincs elég tapasztalatuk a kormányzás művészetében, de van szemük a látásra és ha azt nyitva tartják, nincs okunk attól tartani, hogy súlyos és tartós hibába esnek. Mert hiszen ha alaposan körülnéznek és ha a világtörténelemnek PHENJAN lankás dombjainak egyikén emelkedik a Barátság emlékmű. A nemes egyszerűségében megkapó obeliszk azoknak a kínai önkénteseknek állít örök emléket, akik pár hónap híján 10 esztendővel ezelőtt átlépték a koreai határfolyót, a Jalut, hogy a Koreát végigpusztitott és már Kínát fenyegető csapatoknak megálljt parancsoljanak. Az obeliszk tövében állandóan friss virág pompázik. Olykor valamely küldöttség tiszteletet adó színes koszorúja, általában azonban pamutszállal átkötött apró csokrok. Az emlékműhöz százak, ezrek látogatnak nap nap után. Katonák és markáns vonásu férfiak, akik az egykori harcostársakra emlékeznek, sok szenvedést átélt koreai anyák serdülő gyermekeikkel, akiknek életét, sokszor saját élete árán, kínai önkéntes mentette meg. A nép körében százával élnek már szinte le- gendaszerüvé csiszolódott igaz történetek kínai katonákról, akik testükkel zárták el az ellenséges bunker géppuskanyilását, és koreai hősökről, akik életüket adták amerikai fogságba e»ctt önkéntesek kiszabadításáért. Sok ily történetet a koreai irodalom remek elbeszélései őriznek. Nincs róla statisztika, de ezerszám élnek koreaiak, akik súlyos sebükből kínai önkéntesek vére segítségével épültek fel, s úgyszintén kínai veteránok, akikbe a tábori műtőasztalon koreai ápolónő ereiből átcsapolt vér hozta vissza az élet szikráját. Vérrel megpecsételt barátság — hol érezné az ember ennek ennyire valóságos tartalmát, mint a phenjani obeliszk tövében! Lassan két esztendeje, hogy a kinai önkéntesek becsülettel teljesítve internacionalista küldetésüket, visszatértek hazájukba. De a háború sújtotta Koreának nyújtott kinai segítségnek ez korántsem jelentette végét. Alig szűntek meg a bombák siketitő robbanásai, a kinai önkéntesek gúlába rakták puskáikat és ásót, épitőszerszá- mot ragadtak. Sok falusi és városi ház, vasút és hid épült újjá kezük nyomán, ők állították helyre a Tedong folyó fölött Phenjan két részét összekötő, felrobbantott hidat, az ő szorgalmuk segitségével tették újra öntözhetővé gránáttépte rizstábláikat a koreai paraszok- A helyre állítás éveiben a Kinai Népköztársaság egy kerámia-, egy bőr- és egy üveggyár felépítésével és berendezésével is segítette Korea népgazdaságát. Most, ezekben a hónapokban a két ország határán hömpölygő Jalu folyón kinai és koreai szakemberek közös vizierőmüvet építenek. Közös erőfeszítésük a két ország békés építése szolgálatába kényszeríti a folyóóriás roppant energiáját. Koreában érdekesen változik az ember fogalma a határokról. Az ország közepén a 38-ik szélességi fok mentén egy képzeletbeli vonal nemcsak határt alkot, de két teljesen különböző világgá szakit egy azonos nyelvű, történelmű, kultúrájú, érdekű népet. Kina és Korea között a Dunánál néhol négyszerié szélesebb Jalu folyó csak formálisan jelent határt. Pedig a folyó neve sem azonos. A kinai oldalon Jalu, a koreain Amnok. Mégsem úgy mondják, hogy “országainkat a Jalu választja el” hanem igy: “Koreát Kínával a Jalu köti össze.” Más szóhasználat lenne csupán? Egyáltalán nem! A Szovjetunióval Korea csak igen rövid szakaszon Vlagyivlosztoktól délre egy folyó mentén határos. De jelképnek, a határfolyó két partjáról, a két országból indult hídépítők összeért vasvázaikon a folyó fölött összeölelkeztek és hid- juknak az Örök Barátság Hídja nevet adták. Nincs Koreában nagyobb város, ahol egy-egy gyárat ne igy mutatnának a látogatónak: a Szovjetunió építette. Csondzsinban fémkombi- nát, Hünámban műtrágya-, Pongunban vegyi, Madongban cement-, Namphonban cinkgyár, Szacsupán azzal a rövid periódusával ismerősek, amelynek ők maguk szemtanúi lehettek, világosan láthatják, melyik ut vezet a romlás és melyik a boldogulás felé. . . Nem lesz könnyű a feladatuk, metr a “jóakaratu szomszédok” mindent elkövetnek, hogy a választást megnehezítsék vagy lehetetlenné tegyék és éppen ezért Castroék csak lassú és óvatos léptekkel fognak közeledni a választott ösvény felé, de erősen hiszem, hogy a kezdeti nehézségek leküzdése után olyan népi demokrácia fog kialakulni Kubában, amely valóban az “Antillák gyöngyévé” teszi ezt a romantikus országot...” Meglepő volna, ha Kruscsev látogatása egy lépéssel közelebb hozná ennek a jóslatnak a bekövetkezését ? rivonban traktor javító, Phenjanban textilkombinát, bútorgyár és húskombinát — de ki tudná felsorolni valamennyit. Az “egyéb” között szerepel például a szétbombázott 700 megawattos szuphoni erőmű teljes helyreállítása is. Hamhiün városa Korea nagy vegyipari bázisa az NDK segitségével épült újjá. Csondzsin uj lakónegyedei, sok bánya gépesítése és uj széntelepek felkutatása a lengyel nép nagylelkűségét dicséri. Csehszlovákia három erőmüvei, egy szerszámgép- és egy autóalkatrész-gyárral, Bulgária tégla- és parkettgyárral, Románia gyógyszer- és épitőanyaggyárral sietett Korea népének segítségére. Albánia sok ruhaneműt, élelmet s gyógyszert, Mongólia több mint 200 ezer állatot, köztük 60 ezer igavonót küldött. . .JÓLESŐ érzés, hogy a népek e családjában nincs mit szégyenkeznie a magyaroknak sem. Korea-szerte sokfelé találni fiatal technikusokat, orvosokat, mérnököket, vegyészeket, akik nyomban felfigyelnek a magyar szóra. Azok a fiatalemberekké cseperedett háborús árvák ezek, akik súlyos években Magyarországon találtak szerető gondoskodásra. Legtöbbjük ma is kapcsolatot tart magyarországi tanáraival, barátaival, tanácsot, könyveket, szakfolyóiratot kérnek.. Csondzsinban, a Japán-tenger partján, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, egy fiatal orvosnő, Kim Gin Szón jött oda hozzám, ő ugyan nem járt Magyarországon, de két éven át magyar kollégákkal dolgozott együtt Szarivonban a “magyar” kórházban. A szávironi “magyar” kórházat Koreában elismerésül, idézőjel nélkül írják. Az a kórház ez, mely a háború első napjaitól Magyarország ajándékaként mint frontkórház működött, s amikor véget értek a csaták, ebben a Phenjan és Keszon között fekvő városkában telepedett le. Az utolsó magyar örvoscso- port már évekkel ezelőtt hazatért ugyan, emléküket mégsem csupán az udvaron felállított emlékoszlop és a nagy becsben tartott albumok, fényképek, zászlók őrzik. A kórházat egész Koreában ma is magyar kórháznak hívják, kiváló hírnévnek örvend, távoli megyékből is felkeresik, tüdőosztályát — ha nem is hivatalosan — tudományos intézetnek tekintik. Magyar tervek alapján, magyar szakemberek irányításával épült fel, magyar berendezéssel működik a phenjani mérleggyár, a ponguni festékgyár és a kuszoni szerszámgépgyár. A három közül a legnagyobb, a kuszoni szerszámgépgyár már építkezése kezdetén magára vonta a figyelmet. Magyar szakemberek itt, ennél az építkezésnél alkalmazták Koreában először 20 méternél nagyobb és 20—25 tonna súlyú előregyártott elemeket. S mire a gyár tavaly nyáron teljesen elkészült, a gyönyörű csarnokokban és a pompás gépeken saját nevelésű szakmunkásgárda látott neki az évi 1000 szerszámgép elkészítéséhez. Amíg a gyár épült, az e célra berendezett tanműhelyekben kiváló magyar szakmunkások, ipari oktatók koreai fiatalok százait avatták be végtelen türelemmel és szeretettel a szakma titkaibaMagyar építészek és orvosok, szerszámlakatosok és ipari oktatók, mérnökök és szakmunkások talán itt, Koreában értették meg, mit is jelent igazi embernek lenni. Fábián Ferenc. Az idők jele VATIKÁN VÁROS. — A Vatikán hivatalos lapja, a “Szent Szék” hire szerint a római pápa elrendelte, hogy olyan helyeken, ahol a hívek követelik, a papok a latin helyett a szóbanforgó terület használt nyelvén is elmondhatják a litániákat. Az imákat azonban az ily nyelveken sem szabad összevonni, azaz rövidíteni. MIT TAPASZTALTAM ÉSZAK KOREÁBAN
