Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-28 / 17. szám
Thursday, April 2«, I960 .. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., rh. M.-A.-A. M. -A.-A. A A Á Á Á A Á A A Kennedy választási esélyeiről Az ország katolikus népességének a szaporodási arányszámát figyelembe véve, nem nehéz kiszámítani, hogy egy-két évtizeden belül katolikus elnök fogja irányítani az Egyesült Államok sorsát. És mindjárt azt is hozzátehetjük, hogy attól kezdve, hogy az első katolikus bevonult a Fehér Házba, egy protestáns elnökjelöltnek a megválasztására éppoly kevés lehetőség lesz, mint eddig volt egy katolikus jelöltnek a győzelmére. .. A jelek szerint a katolikus hierarchia — melynek a politikai éleslátása ritkán szokott csődöt mondani — elérkezettnek látja az időt, hogy John Kennedy személyében egy katolikus elnökjelölt sikerét minden erejével szorgalmazza, támogassa és agresszív módon előmozdítsa. Ha a katolikus főpapság nem látná érettnek az időt és a politikai éghajlatot egy ilyen történelmi jelentőségű lépésre, akkor ahelyett, hogy egész apparátusával Kennedyt tolná az előtérbe, inkább arra fordítaná minden befolyását, hogy lebeszélje a fiatal szenátort erről a kockázatos vállalkozásról, mert hiszen egy második ilyen kudarc (A1 Smith 1928-iki balsikere volt az első) erősen hátráltatná a katolikusságnak máskülönben mindjobban növekvő esélyeit. Világos tehát, hogy a katolikus főpapság az 1960-iki választást nagyon is alkalmasnak és biztatónak találja erre a kritikus politikai erőpróbára. Szemben a katolikus hierarchia eme helyzet- értékelésével, az én egyéni véleményem az, hogy e pillanatban ez az ország még nem érkezett el ahhoz a ponthoz, hogy egy katolikus egyént ültessen az elnöki székbe. És szerintem Kennedy nagyon rossz szolgálatot tesz egyrészt saját fele- kezetének, másrészt saját pártjának azzal, hogy ilyen szemmellátható mohósággal veti magát az elnöki tisztség után. ő ugyan váltig hangoztatja, hogy a vallás kérdését ki kell zárni ebből a kampányból (és ez igy is volna rendjén!), de ez tisztára lehetetlen, amikor azt látjuk, hogy — mint azt például Wisconsinban tapasztaltuk — pont az ő hittestvérei: a katolikusok csinálnak vallási kérdést Kennedy jelöltségéből, még pedig azzal, hogy republikánus katolikusok, akik egyébként szivük mélyéből utálják a demokrata pártot, tekintélyes számban kényelmesen átsétáltak a demokrata oldalra, csak azért, hogy egy katolikus jelölését (és annakidején: megválasztását) elősegítsék. A wisconsini győzelmet Kennedyék mint meggyőző érvet szeretnék elkönyvelni annak bizonyítására, hogy ime: a szenátor milyen impozáns népszerűségnek örvend, de én attól tartok, hogy ez a győzelem valójában többet ártott Ken- nedynek, mint használt, mert a katolikusságnak ez a párt-cserélő manővere, amelyből napnál világosabban kitűnik, hogy a katolikusok mindenáron —ha kell, a párthüség árán is! — egy hittestvérüket akarják a kormány élére állítani, FELNYITOTTA a protestánsok szemeit és arra inti őket, hogy ha nem lesznek résen, a római katolikus egyháznak egy hü fia lesz a legközelebbi elnökünk. Hogy ez mi mindent jelenthet, azzal most nem foglalkozom, de a közeljövőben sort kerítek erre is. Egy katolikus vallásu elnökjelölt a demokrata párt listájának az élén nem is volna olyan szenzációsan rendkívüli jelenség, ha ez a párt olyan szegény volna jelöltekben, mint például a republikánus oldal, amely csak egy Nixont tud kínálni jelöltként. De a demokrata oldalon legalább egy féltucat olyan aspiránst tudnék megnevezni, aki tapasztalatban, érettségben, elméleti és gyakorlati ismeretekben legalább egyenlő, de legtöbb esetben különb, mint az egyébként igen szimpatikus, fiatal szenátor. Nekem az az érzésem, hogy a demokrata párt vezérkara nem látja még elérkezettnek az időt arra, hogy egy katolikus jelölttel kísérletezzék. Mi tagadás: a demokrata párt összetételében a katolikusság igen jelentős százalékot képvisel; Wisconsin után most már az sem kétséges, hogy a republikánus katolikusok egy része szintén Kennedyre szavazna, hogy ilymódon a katolikusok évszázados álma megvalósulhasson, de a demokrata vezérkar azzal is tisztában van, hogy amit a párt igy nyerhetne a réven, annál SOKKAL TÖBBET veszíthet a vámon, mivel egy nagyszámú protestáns demokrata vagy távolmaradna a szavazó-urnától vagy pedig az ellenjelöltre szavazna csak azért, hogy katolikus jelöltnek a Fehér Házba való bevonulását megakadályozza. És igy a demokrata párt könnyen elveszíthet egy olyan választási csatát, amely pádig máskülönben elsöprő győzelemmel járhatott volna. . . Egyszerűen nem hiszem, hogy a demokrata párt a kockázatnak ezt a lukszusát megengedné magának, még akkor is, ha — amit nem tartok valószínűnek — West Virginiában az előválasztás Kennedynek juttatná a jelöltséget. A demokrata vezérkar szemében a republikánusok kites- sékelése a Fehér Házból sokkal fontosabb feladatnak látszik, mint az, hogy egy katolikus bejusson oda. Más jelölttel a demokraták győzelme biztosnak látszik, viszont Kennedyvel a lista élén ez a diadal legalább is kétséges... Nincs olyan párt, amely a biztosnak Ígérkező győzelmet felcserélné egy bizonytalan kimenetelű próbálkozással. . . A hirdetést gazdaságunk éltető erejének tekintik, erre építik előremenetelét. A gyakori leleplezések azonban bebizonyították, hogy a hirdetés nagyjában csaláson, becsapáson és megtévesztésen alapszik és hogy nem a fogyasztó érdekét szolgálja, hanem egyenesen megkárosítására használják fel. Valamikor talán az volt a hirdetés célja, hogy felvilágosítsa a fogyasztót, hol vásárolhatja meg szükségleteit, ma azonban inkább arra törekszik, hogy olyasmit adjon el a fogyasztónak, amire esetleg semmi szüksége sincs, olyan áron, amit az nem tud megfizetni. És minden hirdetés még jobban felveri a nevezett cikk árát. Azt tartják, hogy az idén üzleti érdekeltségek 12 billió dollárt fognak kiadni hirdetésekre, majd nem egy billióval többet, mint 1959-ben, 111 százalékkal többet, mint 1950-ben. A hirdetési kiadások párhuzamosan nőttek az Amerika békés időszakában leggyorsabban emelkedő megélhetési árakkal az utóbbi években. Minél jobban drágult minden, annál rikoltozóbb és terjedelmesebb hirdetések jelentek meg, amelyek mégjóbban emelték az árakat. Mint minden egyebet, úgy a hirdetés árát is a fogyasztó fizeti meg. Martin Mayer, a hirdetési üzlet szakértője “Madison Avenue” c. könyvében azt Írja, hogy “a modern életben hirdetéssel akarják elérni azt az eredményt, amit régen árlevágással értek el.” 408,000 dollár egyszeri hirdetésért A “Life” folyóiratban nemrégen megjelent a General Electric Co. egy hirdetése, amelynek árát a N. Y. Times 408,000 dollárra becsülte. A GE megtagadta megmondani, hogy mennyit fizetett érte. Fizetett?! Mi a különbség? A fogyasztók, akik GE árucikket vásárolnak, azok fizették meg ezt a fényűző kiadást. A gyógyszeripar kivizsgálására folytatott szenátusi kihallgatások leleplezték azt a botrányos tényt, hogy a nagyarányú hirdetés mennyire emeli a legfontosabb gyógyszerek árát. 25,000 ügynök kopogtat az orvosoknál állandóan, hogy saját cégük gyártmányait elhelyezze. Ezenkívül fontszámra érkeznek a nyomtatványok ugyancsak ezzel a céllal, ami mind a szemétkosárba kerül. Egy orvos az év folyamán közel 400 font nyomtatványt kapott. A Federal Trade Commission nemrégen megállapította, hogy egy gyógyszer 39 centes elkészítési költségében 22 cent hirdetésként volt feltüntetve, mig kutatási költségre 7 centet számítottak. A Kefauver szenátusi bizottság kihallgatásai során világosan látható volt, hogy nem a munkások bérei okozzák a mai zsebfosztó inflációt, drágaságot. A Shering Co.-nak 100 drb. prednisone tabletta elkészítése 1.57 dollárba kerül. A patikus 17.90 dollárt fizet érte és ehhez még hozáteszi saját kiadásait és hasznát. A Merck társulat 170 dollárt számított 1,000 tablettáért, amelynek elkészítése 13.61 dollárba került. A különbözeiét profitra, igazgatói fizetésekre, kiadási számlákra, hirdetésekre és használatának serkentésére fordítják. Kefauver jelentésében azt mondta, hogy a 20 legnagyobb gyógyszergyár minden bevételi dollár 6.4 százalékát költi kutatásra és 24 százalékát üzleti terjesztésre, hirdetésre. Ezt a betegekkel fizettetik meg. “Automobilok hirdetése olyan arányokat ért el, hogy figyelemre méltó részét képezi a kocsi teljes árának”, mondja egy szenátusi jelentés. A Ford társulat hirdetési költségei 1952 és 1956 között több mint kétszeresére emelkedtek. A Chevroleté majdnem háromszor annyi és a Plymouth cégé háromszorosnál is magasabb. A Sokkal okosabb taktika lett volna Kennedy és egyházi támogatói részéről, ha a szenátor alel- nök-jelöltként “szegődött” volna egy protestáns elnökjelölt mellé. Ilymódon a Fehér Ház kapuja félig kinyílna egy katolikus hivő számára, ami magában véve is óriási vívmány volna az ország katolikusságának a szempontjából. Ennek megtörténte után már nem létezne elháríthatatlan akadály egy katolikus jelöltnek a Fehér Ház felé vezető útjában. Csak példaképpen említem meg, hogy egy Stevenson-Kennedy kombináció verhetetlen volna. Igaz ugyan, hogy — korábbi határozott kijelentései szerint — Kennedy az alelnök- séget semmiféle körülmények között nem hajlandó elvállalni, de egyáltalán nem volnék meglepve, ha annakidején ő is — mint majdnem minden ambiciózus politikus — engedni fog a pártvezérek “rábeszélésének...” General Motors 1958-ban csupán újsághirdetésekre 6 millió dollárt költött az Oldsmobile ismertetésére. Amilyen arányban nőtt a'bizonyíték, hogy a cigaretta káros az egészségre, olyan arányban emelkedett a cgiaretta hirdetése. A dohányipar a hirdetési szemfényvesztéssel próbálta a tudományos tényeket eltemetni. Amikor egy doboz cigaretta árából 77.9 cent hirdetésre megy, amint az a “Cavalier” esetében történt 1958-ban, ez nem bizonyít egyebet, mint hogy a fogyasztó drágán fizet azért a meggyőztetésért, hogy ami rossz, az neki jó. 1956-ban a cigaretta cégek 111 millió dollárt fizettek hirdetésért. Ez az összeg az elmúlt évben 168 millió dollárra emelkedett. A “tervezett elavulás” A “Planned obsolescence” kifejezést az automobil iparban használták először. Ez volt annak az elgondolásnak a kifejezője, hogy úgy építsék az idei autókat, hogy azok jövő évben ósdinak, divatjamúltnak tünejek fel. Az uj modellt aztán valamilyen változással tervezik és a hirdetésekben nagy súlyt fektetnek arra, hogy a tavalyi autó elveszitse népszerűségét. A szenátus egy albizottsága az autók árát vizsgálva megállapította, hogy a három legnagyobb társulat évente egybillió dollárt költ hirdetésre, hogy a vevőket erről meggyőzze. “Nincs kilátás a jövőben sem arra, hogy árleszállítással fokozzák a vásárlóközönség kedvét inkább, mint divatváltoztatással”, mondja a bizottság. A hirdetési kiadásnak egy kocsira eső része meghaladja azt az összeget, amit munkabérben fizetnek ugyanazért a kocsiért. 1957-ben pl. a General Motors a következő kiadásokat foglalta bele egy kocsinak az árába: kb. 300 dollár mindennemű munkabérre, 313 dollár profitra, kb. 1,000 dollár nyersanyagra és 550 dollár “más” kiadásokra. Az utóbbi összeg a hirdetés és terjesztés kiadása és amint látható, nagyobb a munkabérnél. Tehát ahelyett, hogy leszállítanák az árakat, a vevőket a hirdetési badarságokkal etetik. Ugyanezt teszik a gyógyszergyárosok is, vallotta dr. Louis Lasagna, a John Hopkins egyetem gyógyszertárnoka. “Egyik pirulát hathatósabb- nak nevezik a másiknál, de ez annyi, mintha azt mondanák, hogy egy tizcentes többet ér, mint két ötcentes.” Sok pénzt költenek arra, hogy meggyőzzék az orvost, hogy az ujszinü pirula jobb, mint az előbbi- Ez azonban mind megtérül a reménykedő betegektől, akiknek néha többet árt az orvosság, mint használ. Egy uj csavar a mosógépen, már uj modellt jelent. Egy fogpaszta uj színét millió dolláros hirdetésekkel adják az emberek tudtára. A rádió egy uj vonala, egy élelmiszer doboz uj alakja, mind ok arra, hogy a régit eldobjuk és fizessünk többet az újért, habár minőségben nem jobb. Az is csak boloriditás a gyárosok részéről, hogy uj modellek, nagy hirdetési kiadások munkaalkalmakat teremtenek a munkásoknak. Alapjában ezek az eljárások csak árdrágulást jelentenek. Az ilyen inflációra épített gazdaság nem tartós, amit a gyakori gazdasági válság is bizonyít. A közszükségleti cikkek előállításához munkaerő, nyersanyag, gépek és üzemek szükségesek. Ha megszüntetnék a felesleges hirdetést, a szükségtelen divatváltozást, az elképesztően magas fizetéseket és költségszámlákat, azzal leszállítanák a magas árakat és emelnék a nép vásárlöképessé- gét éjS.élét hívóját. Y*'/ ' ^ A nagyhangú hirdetési hűhó
