Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-14 / 15. szám
Thursday, April 14, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Í1 Tiszán innen. Dunán túl... Irla: SZABÓ PÁL V. Fehér abrosszal leteritett asztalok sorakoznak egymás végéhez, sorban, s az asztalon virágok vázákban, tálak, tányérok, amint ez már Keszthelytől vagy Sátoraljaújhelytől kezdve végig az országban lenni szokott. Először is birkapaprikás kolompirral, utána sült tyukhus. Meg aztán persze, bor. Villák csörrennek, poharak csendülnek, lassú, egyenletes zaj, mint mikor nyárban, éjjel esik az eső. Természetes, Sándor Margit művésznő ül az asztalfőn, s mellette egyfelől a tanácselnök, aki koros ember már és annyira ideges, hogy fogalma sincs arról, hogy mit eszik. A szép, ápolt fiatal nő közelsége annyira zavarba hozza, hogy öklét a szájába löki s a fogát piszkálja, s meredten bámul a tányérjába. De bezzeg nincs zavarban Daruka Miska tul- felül. A KISZ titkári mivolta jogán ül itt és: — Ne tessék vele törődni, hogy mit beszélek, de tudja, nem állom meg, hogy ne beszéljek. Nem haragszik, ha megmondom őszintén? — mondja Miska. — Nem haragszom. Csak mondja. — Jó. Tehát... Aki maga mellett ül és nem beszél, azt le kell ütni, mint a kutyát. íSándor Margit parányit nevetgél. — Őt is? — s fejével titkon a tanácselnökre int. — őt nem. Az öregek mindenhol kivételek. Ezek hát igy beszélgetnek vacsora közben. Odább, de a másik asztalnál meg úgy, hogy azt mondja Rozi Áginak, hogy: — Baromi jó kaja, mi? — Állati... — rebegi Ági áhítattal. S egy cu- bákkal bajlódik, szeretné róla lerágni a húst, hirtelen eszébe jut, hogy ez mégse illik, s leteszi hát halkan tányérja szélére, hogy nem ő akarta lerágni róla a húst, dehogy ő akarta, s olyan kedvesen néz túl a termen, falon, mint egy bidermá- jer-festmény eszményi nője az alkonyati tájon. S aztán Sándor Margitot nézi megint, úgy próbálja tartani a fejét, fogni a kést, villát. .. Igen, igen, valahogy a kést fogja evés közben, a kéznek meg kell kicsit hajolni itt, csuklóban... ahá! A könyöke! A két kön.vék meg szelíden simuljon két oldalon a ruhaderékhoz... De hát a fiuk is beszélgetnek evés közben, nemcsak a lányok. Legények bokra vacsorázik odább, egészen a hátsó fal mellett, s egy közülük lehajlik, s az asztal alatt csinál valamit, s közben az arca hol erre torzul, hol arra. — Mit csinálsz ? — szól rá a másik. — Úgy szőrit ez a csuka. .. — s cipőjét fűzi ki látatlanba. — Mondtam, mikor vetted, hogy bemószerol- ;ak téged avval. — Pofára úgy látszott ez, hogy kóser... — Pofára? Fel kell azt próbálni. Olyan klassz cipők jöttek most ujfent.. . Ezek hát igy beszélgetnek vacsora közben. S ekkor megállóit az autó az utcán. A szemek sokasága az utcai falak, ablakok felé rebben, jó pár pillanatig csönd, csak valaki cubogtatja a csontos húst a csöndben, de úgy hallik ez, mintha csókolózna. Kirobban a röhögés. S Daruka Miska feláll. — Megnézem, hogy ki jött — mondja és kimegy. Ha bármilyen ünnepség van a faluban, és nemcsak ebben a faluban, hanem minden faluban, ha idegen érkezik, többé-kevésbé vendégnek számit. Hogyne számítana hát vendégnek az, aki autóval érkezik? íS ráadásul: a mai autóbuszról már ismerősök is. — Ni-ni... Varga Dénes elvtárs! Mihozzánk jöttek, Varga Dénes elvtárs? — örvendezik Daruka, s közben a másik kettőnek is bemutatkozik, hogy: Daruka. . . Daruka. .. aztán anélkül, hogy amazoknak a nevét megfigyelte volna, azt mondja: — Tessék. Kerüljenek beljebb, összekapar még egy kis maradékot ez a szociáldemokrata. . . ■— s röhög veszettül. — Ki az? — hökken meg Császár Zoltán, aki hogy szociáldemokratát hall emlegetni, azt hiszi, hogy közben koaliciós kormányzás megy megint. — Az? A főszakács Bazsajgó Feri bácsi. Tessék csak! Úgy látszik, hogy ifjú Daruka Mihály elég nagy tekintély a faluban nemcsak a fiatalok közt, hanem az öregek között is, mert erélyes, határozott tekingetés ide, oda a most érkezők háta megett, s nyomban üres hely kerekedett a művésznővel s a tanácselnökkel szemben. A legöregebb uj vendég, Császár Zoltán, a Miska helyére került Sándor Margit mellé, Miska pedig a művésznővel szembe, közvetlenül. S a legelső teendője az, hogy jóízűen ránevet. S a művésznő tudja, hogy mit nevet. Azt, hogy az állomástól jövet hazáig nézte ez a betyár a szemét, s nézi tovább megint. Bazsajgó Ferenc, a főszakács és néhai igásko- csis és fő-fő cociáldemokrata benéz az ajtón, aztán visszalép, és hamarosan uj tányérokat, evőeszközöket s gőzölgő tálat hoznak szép, fiatal lányok, s lerakják az uj vendégek elé. S azok csak néznek, még evés közben is csak néznek, annyira üde, fiatal itt minden. A terem, az asztalok, térítők, fiatal a fény a mennyezeten, de kiváltképpen fiatal maga a nép. Olyan derűs színében, zsongásában a terem, hogy ezeket a régészeket nyomban elönti valami könnyű, igen könnyű mámor, pedig a délutáni sirgödör s általában az árkok, felbontott alapok, talált tárgyak és harsogó, áradó régi, régi történelmek rablánca, rozsdásodó tragédiái nagyon is megzilálták érzékeiket. A várbeli élmények, leletek jobban rájuk telepedtek, mint általában hasonló munkáknál, tán azért, hogy erre, a nagyon régi népek nagyon régi országutján sokkal keservesebben vetül a múlt. így érthető, hogy az itteni ünnepi környezet nagyon jó, s talán derűsebb, nagyszerűbb is, mint valójában. Sándor Margit nem is egy szerény, kedves teremtés, hanem világhiresség, a vacsora, legalább a Gundel-étterem vacsorája, és a bor? Nahát a bor, az kitűnő. S a poharak egyre szaporábban koccannak össze. — Egészségünkre... Egészségünkre... Kisz- tihand... Kezét csókolom... — Itt termett ez? — kérdezi a fővároshoz illő udvariassággal inkább, mint kíváncsiságból Császár Zoltán. — Nem, dehogy, tán abasári vagy gyöngyösi... én bizony meg nem mondom... Én csak azt tudom, hogy jó. Itt olyan bor terem, hogy az ember szüret után négykézláb megy el az ismerősök ablaka .alatt, hogy be ne hívják borkóstolásra! Császár Zoltán jóízűen nevet, Varga Dénes, mint vérbeli néprajzoshoz illik, szaporán jegyez- get, és Puskás Tibor tanár, aki Sándor Margitot kisérte zongorán, szinte szónokol: — Se rossz bor, se piszkos kocsma! — s iszik. A négy fővárosi ember, a három archeológus s az énekesnő egyre határozottabban érzi, hogy ők tulajdonképpen olyanok, mint a hajótöröttek, akiket a vihar kisodort egy pompás, varázslatos szigetre. Ahol emberek élnek tulajdonképpen, olyan emberek, mint egyebütt bárhol, és mégis mások, mégis egészen másmilyenek. Nem egyszerre gondolják ezt és még sok minden mást mindhárman, hanem csak úgy, ki-ki a maga észjárásából és a maga módján. Hiszen két ember sincsen egyforma az egész világon, hogyan lenne hát egyforma ez a három ember? Közülük egy, a középső, merev szemléletű, magyarán mondva betokosodott marxista, s az egész nagy összeröffenésbe valamiféle burkolt reakciós megnyilatkozást sejdit. Asztal végén ül, s a másik asztal szélén ül egy vén paraszt, aki ilyenformán mégiscsak szomszédja, avval elegyedik beszélgetésbe. — Jól megy magoknak, bátyám! — mondja neki. — Jól? Hát megy. Megy eget. — Maga belépett már? — kérdezi. — Hova? — Hát la termelőszövetkezetbe. — Minek lépjek? Nem doperáj az, hogy belépjek — méltatlankodik. — Na lássa, mégiscsak reakciósok magok — mondja emez kárörvendőn. A paraszt pislog rá egv sort, aztán kabátját széthajtja, s mutatja az oldalát: — Tapogassa meg csak! — Mit? — Hát itt, la! — Minek? — Annak, hogy hát... nincsen két oldalbordám. Mert mikor vöröskatona voltam, aztán elbuktunk, elfogtak és lefektettek bennünket egy teherautó elé. . . én kibírtam, lássa. De maga mit birt ki? Magának mi van az oldalbordáival? Emez megriad. Hiszen mégsem reakció hát az, ami itt van, hanem valami más. Tán Varga Dénes jobban tudja. Varga néprajzos. — Nézz oda. Mi lett a te paraszti világodból! •— mondja Vargának az asztalon által. — Látom. De erről majd beszélgetünk — válaszolja amaz, s valamit bejegyez noteszébe a térdén, félig-meddig az asztal alatt. Elkapta itt valami ismeretlen gépszij és szimatol, fülel, jegyez. Hátha összegyűlne valami okos dolog? Puskás Tibor, aki az esten Sándor Margitot zongorán kisérte, most feláll, megfogja poharát, s lassan körbe-körbe forgatja, mintha pohárkö- szöntőn gondolkozna. Várakozva néznek rá, főleg a pestiek, de ekkor váratlanul felveszi a poharat, magasra emeli s azt mondja: — Isten veled, ész! — s a poharat fenékig üríti, aztán leül, s meredten bámul maga' elé. — Mit csinál ez? —- hüledezik Sándor Margit. — így szokta, mikor mulatni akar. — Szegény... — Miért szegény? Nagyon szépen tud mulatni. Kiváltképpen, mióta elhagyta a felesége. — Ne mondja!.. . — De. Egyszerűen csak eltűnt. Négy éve már ennek és azóta se tud róla senki, semmit. Jtt hagyta a zongoráját, s Puskás naponta szokott zongorázni, s minden dalt eltűnt feleségének játszik .. . nagyon szeretette és szereti, változatlanul. Lássa, ilyen emberek élnek itt. Ezek igy beszélgetnek, Kovács Mária Varga Dénessel meg úgy, hogy: — Érdekes. .. milyen zöld ize van ennek a bornak. . . Érzi? — mondja Kovács Mária. Varga Dénes füléhez kapkod, hogy talán nem jól hall: — Zöld ize... hiszen. .. az izeknek nem lehet színe... — Szép néprajzos maga, hogy ezt se tudja! — Na de az nem néprajz, hogy. . . azt állítjuk, hogy az izeknek színük van! — Ami van, azt nem kell állítani! Kóstolja. . . — s poharát kínálja. Varga Dénes a bort kóstolgatja, s valóban, mintha a bor izének zöld ize volna... S előveszi noteszát, bejegyzi .ezt is. A KISZ kulturcsoportjának van ugyan “népi zenekara”, de ez alkalomra mégis egy maszek dzsesszdobost is hoztak jó pénzért, a városból. tS ez a dobos megérkezett a nagy dobbal, amely egyben réztányér is meg csengő is, meg más egyéb is, attól függ, amitől lóg. Vagyis, hova üt vagy nyúl, vagy csak a lábával nyom le egy-egy pedálszerii tüneményt a dobos. Valóságos kis zenekar tehát az egy dob, és az egy ember, na meg hozzá tartozik még a két dobverő. Ez az, amibe csont nincs. Vagyis hogy. . . kiegészíti a figurát. A dobos hol egyiket dobja fel és kapja el hirtelen játék közben, hol a másikat, de ez a feldobás se olyan egyszerű, mert a levegőben kalimpál, mint az ördögmotolla, és lefelé estében újra és újra elkapni, ez a valami. Feje ide-oda lóg, arca rángatózik és üt, csattant, dob, nyom, s az ifjúság táncol, táncol, calypsót, csa-csa-csá-t, rock- and-roll-t, bugi-vugit, tangót. Bent táncolnak a nagy teremben, amely egyúttal kultúrterem is, mozi is. A KISZ népi zenekarán kívül is van itt népi, igazabban mondva... cigányzenekar is, itt is ólál kodnak, kézben a vonóval, mint vadászok a puskával, s várják, hogy mikor kerül rájuk a sor. Nehezen kerül, s soká kerül. Mert a dzsesszdobos modernebb s előkelőbb, s hozzájuk illőbb. — De hát az Isten áldja meg magukat, miért hozzák ide ezt a szörnyű, bikavaditó dobot? —■ méltatlankodik Sándor Margit, aki jött megnézni a táncolókat és most itt áll a széles, át járati ajtónál Daruka Miskával meg Varga Dénessel. S ahogy hallja, s látja a dobost, ezt az ondolált hajú “szépfiut”, s hallja a zenét, minden eddig elénekelt népdal külön-külön ott sir léikében, s ez olyan nagyon fáj. — Mondja hát, miért hagyja ezt? — kérdezi hidegen követelőn Darukától még egyszer. Daruka csodálkozva néz rá. — Miért hagyom? Hát miért ne hagynám? Nekünk, parasztoknak is jogunk van a kultúrához végre. ‘ — Ez kultúra? Ez szemét! Daruka kicsit meghökken, valami beléje saj- dul, hogy hátha igaza van a művésznőnek és ők letértek arról az útról, amelyiken haladni kellene. Ebben a pillanatban elhallgat a dob, s a tányér is, meg minden, mert a dobos feláll és a két dobverőt pörgeti a levegőben némán, s a lábak csusszanása ütemesen hallik a padlón, a szoknyák is úgy su(Fordits) ,
