Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-07 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 7, 1960 _12 (11—12) Szliács büszke volt életfelfogására, és gondosan ügyelt rá, hogy megtartsa magaállitotta szabályait, amelyekhez a borotválkozás éppúgy hozzátartozott, mint a higgadt hanghordozás fölötte- seivel és beosztottjaival szemben, vagy az enyhén kritizáló tárgyalási modor, amelyből mindenki arra következtethetett, hogy harcos, bátor emberrel v!an dolga, aki nem fél az igazát védeni, de nem tör pozícióra, mert személy szerint soha senkit nem támad, csak elveket és módszereket. Ezért is nem bánta, hogy olyan erősszálu a szakálla, és annyira gyorsan kiserked. Az arc a lélek bükre, s ő, mikor szakállát kaparta, lelkét is igyekezett rendbe tenni. A reggeli borotválkozás köz- -ben átgondolta tennivalóit, s nagyjából ekkor alakult ki agyában az az elv, amelyet fontosabb ügyekben képviselni szándékozott. Az esti borotválkozás idején összegezte aznapi munkásságának eredményeit, hogy lélekben és testben kisimulva fekhessen ágyba. Évek óta először történt meg október huszonharmadikán este, hogy el kellett térnie a szokástól. Hiába is mosdott borotválkozás helyett, csak piszkosnak érezte a testét. Huszonharmadikán, pénteken reggel mostoha körülmények között kezdett hozzá a szertartáshoz. A fürdőszoba utcai ablaka még szerdán betörött, s azóta áradt be rajta október hűvöse. Borotválkozás közben szerette a csendet, most meg legalább negyven harckocsi zúgott a téren és a teret környező utcákon. Motorjukat járatták, néha lőttek, az ördög tudja, kire és mire. A ház reszketett állandó dübörgésüktől. A törött ablak ídegesitően kocogott. A zaj betöltötte az egész lakást, és az ezredes lassan kezdte megérteni a feleségét, aki óránként migrénes rohamot kapott, s ötpercenként hívta a telefonhoz, hogy jöjjön haza, mert rosszul van és azonnal meghal. Amikor első Ízben telefonált, Szliács hazarohant, és ö kapott rohamokat az asszony hisztériájától. Azóta szépen letagadhatta magát beosztottaival. • Vizet csurgatott az ecsetjére és szappanozni kezdett. Pénz és jó modor — ez kell az életben. Egy német őrnagy Vonásai elevenedtek fel emlékezetében. Mintha csak tegnap történt volna, oly élesen emlékezett az arcára, csontos orrára, vizeskék szemére. Lenszőke kefefrizurája már megkopott és a halántékán őszült. Neki köszönheti Szliács, hogy hazakerült Ukrajnából. Négy társával ■— kétezer Symphonia cigarettáért — egy mozdonyt és két vagont vásárolt, a hozzávaló utipa- pirokkal egyetemben. Aki pedig eladta, neki, a sárgakarszalagos, de frissen beretvált munka- szolgálatosnak, az nem volt más, mint ez az SS- őrnagy, a kijevi vasútállomás német katonai parancsnoka, olyan ember, aki talán a hálóingén is viselte a vaskeresztjét. i Arcára kente a; szappanhabot. Bízott diplomáciai képességeiben és a modorában. Ennek tulajdonította, hogy túlságosan nagy csalódás sohasem érte. Amikor egyik napról a másikra lefokozták és kidobták a hadseregből amerikai rokonai miatt, akkor is talpra tudott állni. És miért? Mert jól viszonyult másokhoz. Megértő lélekkel érdeklődött az emberek élete és dolgai iránt. Meghallgatta mindenki panaszát, ha tudta, útbaigazította ügye intézését illetően, ha nem, akkor is igazat adott panaszkodó tiszttársának. — Ez persze kihívta néhány elöljárónak nemtetszését. Szliács nagyon is jól tudta, hogy a sosem látott amerikai rokon előráncigálása — ócska ürügy. Ok a kidobásra. Mást nem találtak, hát jó volt ez is. Még szerencse, hogy ágyúval céloztak a verébre. Sokkal rosszabbul járt volna, ha ezzel az indokkal egyszerűen benyomják valami kiegészítő parancsnokságra, s ottfelejtik élete végéig. Földes azonban egyszer s mindenkorra meg akart szabadulni tőle. Melléfogott. Mivel az amerikai rokonnal indokolták félreállitását, Szliács is erről az oldalról indította meg a küzdelmet pozíciója visszaszerzéséért. Kérvényt irt a miniszternek, melyben ügyének felülvizsgálását kérte. Nem rohant egyetlen közbeeső parancsnokához, még a politikai főcsoportfőnökhöz sem, ahogy mások tették hasonló esetben. ő a miniszterhez fordult, de nem járkált az irodájára, hogy siéttese ügyét. Inkább meglátogatta volt beosztottjait és olyan ismerőseit, akiket szókimondó nagyszájú embernek ismert. Sokan szeretnek az igazság bajnokaként szerepelni, ők vetették fel itt is, ott is a Szliács-ügyet, és szorgalmazták helyette. Azokban a keserves hetekben sem vesztette el a fejét, és talált kezeket, amelyek feléje nyúltak. Mesterien ki tudta választani lekötelezettjei közül azokat, akiket hasonló rokonság terhelt, s akik éppen ezért meglehetős izgalommal figyelték rehabilitációs kérelmének sorsát. ... A téren lövés dördült. — Na, már megint — morogta, s a pamacs megállt a kezében. — Valamelyik nem talál jobb szórakozást, mint hogy durrogasson. . . Az ezredes határozottan elitélte a város utcáin folyó fegyveres hercehurcát. Véleménye szerint ezt laz egészet el kellett és el lehetett volna kerülni, ha Gerő nem olyan beszédet mond huszonharmadikán este. Nem kellett volna beszélnie, de ha már beszél, akkor azzal kezdhette volna, hogy “kérem, én már le is mondtam”. Szliács rosszallóan ráncolta szemöldökét. A nagy pamacsolásban a szája szélét is összekente. Ajkát összeszoritva, erőteljes fújással elsodorta szájáról a szappanhabot. Csodálkozott a párt vezetőségén. Annyi diplomáciai érzékük sincs, hogy politikai kátyúba jutott szekerüknek utat leljenek?! Eme tisztes tanácskozó testület huszonharmadika óta, permanens ülésének minden áldott napján hátrál egy lépést. Gerő még arról beszélt, hogy megakadályoznak minden támadást a népi demokrácia ellen. A tegnapi határozat meg úgy szól, hogy kielégítjük a nép jogos követeléseit. — Kedves, mi ? — kérdezte fennhangon tükörbeli képmását. — A mélyen tisztelt Központi Vezetőségnek benőhetett volna már a feje lágya. Ilyen esetben ép eszű politikusok azt szokták csinálni, hogy megtoldják a felhecceit nép követeléseit, egyenesen rálicitálnak, és ezzel kifogják a szelet a szembenálló fél vitorlájából. Pontosan úgy, mint az árveréseken. Amelyik handlé többet fizet, az viszi a szekrényt. Ezek meg. . . Folyton a tegnapi követelések teljesítésére határozzák el magukat, amikor azok már túlhaladottak. A mai követelések majd holnap kerülnek napirendre. Az események élére állni — ez már nem telik az erőből. Szliács őszintén dühös volt. Ma hajnalban megjelent egy röplap, amely a Minisztertanács nevében felszólította Budapest lakóit, hogy maradjanak otthon, mert megkezdik a még fellelhető el- lenforradalmár-csoportok megsemmisítését. Kiszórták a röplapot, kevéssel azután pedig újabb határozatot hoztak, amely meghosszabbította az amnesztiát, este hatig. Egyszerűbb lett volna mindjárt ezzel kezdeni, és akkor ez a szerencsétlen röplap nem olaj a tűzre. De hát. . . A mosdó szélére tette a pamacsot és kinyitotta borotváját. A kés éle villogott a fényben, Nem nagy hajlandóságot érzett, hogy a minisztériumba menjen. Fejetlenség, ia jobb kéz nem tüdja, mit csinál a bal. Különben is, Földest körülfogja néhány kótyagos fejű, akik csak egyet fújnak: ellenforradalom, felszámolni, megsemmisíteni. Még szerencse, hogy az öreg kötelezőnek tartja magára nézve a Központi Vezetőség határozatait. De Marót, Bolgár meg a többi, aki ott lézeng és fontoskodik, a saját szakállára osztogat utasításokat, egyik a másik után ad ki vidékre határozott tüzparancsokat, olyan esetekben is, amikor nem lőttek katonai objektumokra és katonákra. Ezzel a két fülével hallotta. Persze a kegyelmi idő lejárta előtt. Aztán jönnek a jelentések: a fegyvereseket szétvertük, a tüntetést szétoszlattuk, ennyi halott, annyi sebesült, ennyi fogoly. Ki fog felelni azokért az emberekért? Megrázta a fejét és hangosan csettintett. Óvatosan arcához érintette a kést, kis darabon lehúzta habos szakállát. iSzilárdan elhatározta, hogy fegyverrel nem avatkozik be a heccbe. Pisztolyát sem vitte magával, amikor feladatra küldözgették. Még szerencse, hogy mindig olyan munkát keresett, mint például az emberek hangulatának megállapítása. Nem akart belekeveredni holmi csetepatékba. Tegnapelőtt néhány államvédelmi katonába botlott az Oktogon környékén. Állást foglaltak a kapuk aljában, hogy majd onnan felveszik a harcot. Szépen elküldte őket, verekedjenek másutt, ne az anyósának az ablaka alatt, mert még megijed az öregasszony és hozzáköltözik. Éppen ez hiányzik a teljes boldogsághoz. Lassan húzkodta borotváját, A szakáll perce- gett a kés alatt. Megőrzi a semlegességét. Nem is jó ez a szó, inkább: a realitását. Azért barátkoznak a felkelők a katonákkal, mert azok nem lőnek. Aki lő, az ávos. Ott egye meg a fene őket! A pártnak hamarosan szüksége lesz olyan káderekre, akik nem kompromittálták magukat sem régen, sem ezekben a napokban, és ő pontosan ilyen káder. Ostoba módon csinálják azok odafönn. Ki kell használni a nacionalizmust is éppenugy, mint akármi mást, hogy a szék — és benne az ember — megmaradjon. Ezt nem értik a vezetők? Akkor minek vezetők? A régi garnitúra csődöt mondott. Uj kell. A régi már senkit sem elégít ki. Legkevésbé azokat, akik amannak a hibái révén háttérbe szorultak. — Agyoncsaplak. . . átkozott kölyök! — hallotta felesége siránkozó visongását, s a következő pillanatban feltárult az ajtó. Az asszony a fülénél fogva ráncigálta eléje a fiát. Pityu ordított, mint akit nyúznak. — Mutasd, mutasd meg apádnak. . . — Szliács- né hangja hisztérikusan reszketett, Pityu konyákig vájkált a zsebében, és előhalászott két kézigránátot. Szótlanul tartotta masza- tos markában. Szliács komótosan letette a borotvát, kiszedte Pityu kezéből a gránátokat, és néhány jókora nyaklevessel elintézettnek vélte a dolgot. — Hagyjatok borotválkozni! — mordult rájuk ingerülten, és mindkettőjüket kitessékelte az ajtón. Halkan a fia után szólt: — Ma nem mehetsz sehova. Kézbe vette a borotvát, és nagy figyelemmel folytatta munkáját. Nem is rossz. Ha valaki úgy neveli a fiát, hogy ilyen helyzetben fegyvert fog a moszkovita klikk ellen — az jó ajánlólevél a jövő kormánynál. Csak nem belekeveredni semmibe! Igen, erre vigyáznia kell. Csakis erre. Bosszúság fogta el. Tegnap is, Bolgár telefonált — áthallani a vonalakat, már ő is tapasztalta —, és végighallgatott egy beszélgetést. Valamelyik felkelő csoport az egyik intézet parancsnokát kereste és fegyvert kért. A parancsnok nem adott választ, mondván, hogy ilyen problémát nem hajlandó telefonon meg beszélni. Bolgár azt javasolta, civilben keressék meg azt a tisztet, és ha fegyvert szolgáltatna ki nekik, mint felkelőknek, ott a helyszínen lőjék agyon. Marót helyeselt, Gara már menni készült, ő meg a száját biggyesztette: — Fegyveres felkelés tört ki. Rendkívül ész- szerütlen éppen azokat a sztálinista módszereket alkalmazni, amelyek miatt a harc kirobbant. Ez közönséges, piszkos provokáció. . . Persze lehurrogták, de a dolog annyiban maradt, és egy tucatnyi tiszt hallotta tiltakozását. Ez is eredmény. A tükörbe bólintott. Igen, ezt a taktikát kell alkalmazni. Lecsippentette álla hegyéről a szappanhabot, megtörölte a kést, helyére rakta borotválkozó holmiját a barna borkészletbe. Nedves szivaccsal mosta meg arcát, és felsóhajtott: — Ezzel is megvolnánk. . . e Vincze a legjobb szándéka ellenére sem tudta úgy teljesíteni a Krisztinnek adott szavát, ahogy szerette volna. Huszonötödikén este fölkereste a kórházparancsnokot, s bűnbánó arccal jelentette, hogy a felfordulásban teljesen kiment a fejéből a tegnapi rapport. A parancsnok ingerülten leintette, hagyja békében, kisebb gondja is nagyobb annál, mint ilyen semmiségekkel törődni, ő most orvos és ez idő szerint nem hajlandó katonásdit játszani. A hadtápfőnök azonban addig erőskö- dött, amíg végül telefonált a tábornoknak. Földes vezérőrnagy pontosan azt felelte, amit Vincze várt: majd ha leverték az ellenforradalmi felkelést, foglalkozik az üggyel, egyelőre nincs ideje ilyen zöldségekkel piszmogni. És alaposan megleckéztette a kórházparancsnokot; annyi arány- érzéke sincs, hogy megkülönböztesse a lényegest a lényegtelentől ?! Vincze tökéletesen elégedett volt ennyivel. Az ügy máris elavult. A többi csak tőle függ,
