Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
Thursday, February 18, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 (Befejező közlemény) Végre megtalálta cigarettáját, s kihúzta zsebéből, csomó papírdarabbal együtt. Rágyújtott és válogatni kezdte a cédulákat. Villamosjegy, jegy az Operába, egy ütés boríték, Rönkös lakáscíme, aztán egy ujságszélre jegyzett szám, amelyről a cimerügy jutott eszébe. Zsebredugta papírjait és nehézkesen fölemelkedett a székről. Visszazökkent a telefon mellől. Tárcsázott. Mély basszus hallózott a kagylóba. — Kinek a telefonja ez? — kérdezte a százados. — Miért? — Mert azzal akarok beszélni, de a nevét nem tudom, csak a számot. — Seregi főhadnagy. Tessék. — ön vette le a címert a sapkájáról? — Hagyjanak már békén ezzel! — csattant fel a basszus — Mit maceráinak? Igenis levettem. Akar még valamit? — Kitől kapott utasítást erre? — A vezérkari főnöktől, ha nagyon érdekli. — Nem hiszem, hogy a vezérőrnagy elvtárs ily parancsot adott volna. — Hát akkor nem ő adta. — Hanem kicsoda ? — Mondtam, hagyjon békén... Gara közbevágott: — Amint hadnaggyá fognak lefokozni, beszélhet ilyen hangon velem, de amig nem, a kutyaistenit, addig úgy beszéljen, ahogy kell a feljebbvalójával. — A végén már valósággal kiáltott a kagylóba. — Érti? A főhadnagy halkan válaszolt: — Kérem, ideges vagyok. Hatfelől szekálnak a fiuk is emiatt. Nekem az alezredes elvtárs mondta, hogy ő parancsot kapott a vezérkari főnök elvtárstól. — Megkérdem tőle... Hogy hívják? — Pásztor alezredes. Tessék csak megkérdezni. — Köszönöm. — Gara letette a hallgatót. Nem fog nyomozni az alezredesnél egy tábornok után. A vezérkari főnököt tárcsázta, de ott nem vették fel a kagylót. Liptákot hívta. — Beszéltem velük. Hajlandók nyilatkozni — számolt be az alezredes. — Reggel újra összeülünk, megbeszéljük még egyszer a szöveget és fölvesszük az anyagot... Marót visszajött, fogát piszkálta. — Mi van? — Semmi. — Menj vacsorázni, aztán feküdj le. — Jó. Lipták mondja, hogy beszélt az ellenkormánnyal. Reggel megcsinálják a nyilatkozatot. .. Marót hümmögött. Gara átment az étkezőhelyiségbe. Az étkező néhány nappal előbb még tanácsterem volt. Középen hosszú, barna posztóval borított asztal, végén egy -egy kisebb asztal keresztben. Most fehér térítővel takarták le, az egyik keresztben álló kisebb asztalt kivéve, amelyen a minisztérium védelmének térképe hevert. A fal mellett, pokrócokon tisztek aludtak. Gara nem érezte az étel izét. Lassan forgatta szájában a falatokat, s amikor a felszolgáló megkérdezte, izlett-e, gépiesen bólintott, bár nem tudta volna megmondani, hogy mit evett. A sarokból egy takarót vett el, a földre terítette, rádobta köpenyét. Zubonyát négyrét hajtotta fejpámá- nak, lefeküdt s magára húzta köpenyét. Mély, ájulásszerü álomba zuhant. Sokáig aludt, és ami ébredt, hogy kegyetlenül éhes. Az asztalon evőeszközök zörögtek. Felült a pokrócon és megdörzsölte a szemét. Az egyik felszolgálóhoz fordult: — Kész a reggeli ? — Már az ebéd is. Olyan jól aludt, hogy nem volt szivünk fölkelteni... Gara talpra ugrott. Füléhez tartotta óráját, nem ketyegett. — Mennyi az idő ? — öt perc múlva dél... Körülményes lassúsággal fölvette zubbonyát, köpenyét. Kiment a mosdóba. Csatomabüz csapta meg az orrát. Visszafojtotta lélegzetét, fejét a hideg vizsugár alá tartotta. Prüszkölt. Két ujjal halászta ki zsebéből kendőjét, abba törülközött. Haját már a folyosón fésülte át, miközben felszabadultan szippantotta tüdejébe a friss levegőt. Visszatért az étkezőbe, és amikor elé tették a tányért, nekiesett az ételnek. Nagy pohár vizet ivott, fölkelt az asztaltól, és a kijárat felé tartott. — Százados elvtárs! Visszafordult. Az asztalfőn a miniszter ült, almát hámozott. Gara önkéntelen mozdulattal kihúzta magát: — Parancs! — Kérem, csukja be az ajtót... — Az asztalnál ülőkre biccentett: — Az elvtársak nem érzik, milyen huzat van? — Értettem. Kiment és erőteljes rántással bevágta maga után az ajtót. A falhoz dőlt, hideg kezét a homlokához nyomta, “őrület... A legnagyobb probléma Huzat van...” Kába fővel imbolygott be Maróthoz. A szobában nyolcan-tizen lehettek. Földes a szoba közepén állt. Éppen befejezte mondanivalóját, és halkan megismételte: — Ilyen a harchelyzet, elvtársak... így van... — végighordozta tekintetét az előtte állók arcán, megfordult és elmenőben odavetette Maróinak: — Szóljon a szovjet elvtársaknak, mielőtt kitűzik a piros-f eh ér-zöld zászlót.. . — Kiment a szobából. Gara megmerevedett az ajtóban. A felkelők minden járműre, minden házra kitűzték a trikolort, ezért a kormány csapatai vörös zászlóval jelezték hovátartozásukat, nehogy véletlenül magyar és szovjet egységek ellenségnek nézzék egymást s harcba keveredjenek. Az ezredes mellé furakodott. — Mi van"? — kérdezte szokott módján. Marót vállat vont, halkan sziszegte: — Mi lenne ? Taktikázunk... — Garára nézett, és minden átmenet nélkül felcsattant: — Hagyj békén! Látod, hogy telefonozok... örökösen rángatják az embert. Gara szó nélkül visszahúzódott. Marót a helyére lökte a kagylót, és káromkodott: — Ez is mindig mással beszél... — Gara után kiáltott: — Ne haragudj már, de az ember olyan ideges lesz. . . Eredj föl a “stúdióba”, nézd meg, mit csinálnak. . . Majd ha lesz néhány perc időm, szólok... Te, annak az ellenkormánynak a nyilatkozatával mi van? — Megnézem. A százados elindult. Még hallotta Szliács ezredes lelkendező hangját, hogy: “Jaj, de jó, itt ma mindenki ideges.” Marót brummogva káromkodott: “Lennél te itt, azt hiszem, te is idegeskednél.” Szliács kuncogva válaszolt: “Egy szóval se mondtam, hogy a helyedre akarnék ülni...” Lipták és az újságíró a rádió mellett gunnyasz- tott. — Ez az Érkövié — suttogta Lipták, és a készülékre bökött, amelyből selypes férfi hangja hallatszott. — Most adják le. Gara széket húzott az alezredes mellé, leült. — Melyik az Érkövi ? — Aki a miniszterelnök lett volna. Egy újpesti tanár. Egyébként Nagy Imre fog beszélni. Az előbb mondta be a rádió. A hang alhallgatott, kis kattogás után a bemondó szólt: “Kérjük hallgatóinkat, maradjanak a készülékeik mellett. Rövid idő múlva Nagy Imre miniszterelnök beszédét közvetítjük...” Gara hisztérikusan felnevetett: — Megüt a guta. Huszonharmadikától igy megy. Majd késő délután beszél, de már most elkezdik, mint a cirkuszban. Itt látható, tessék, tessék... Világattrakció!... Ma utoljára... Tessék, tessék... Lipták nem felelt. A százados a térdére könyökölt, arcát tenyerébe fektette, mereven bámult a lába elé. Az újságíró cukorkát ropogtatott a foga között, aztán csak a rádió hangja neszezett. A bemondó érdektelen hangon üzeneteket olvasott fel. Gara feje megfájdult. Olyan idegesség fogta el, hogy a combja beléreszketett, mint a hideglelősé. Fejét merte volna rátenni, hogy az üzenetek soka ságában rejt jelzett utasítások tömegét közvetítik. Behunyta a szemét, s félhangosan kérdezte: — Mikor lesz ennek .vége ? — A mostani beszéd biztosan hoz változást. Beszéltem telefonon több ismerősömmel. Azt mondják, hogy az emberek egy része már unja ezt a hacacárét... Kell, hogy valami történjék. — Jobbra vagy balra — mondta Gara tompán. —Igen. — Az alezredes elkomorult. Majdnem suttogta: — Jobbra vagy balra. . . Habár a dolgok irányzatát figyelembevéve, az a valószínűbb, hogy. .. — Vállat vont: — Nehéz szembeszegülni az áradattal.. . — Mi már néhány árvízből kimentettük az embereket. . . — vetette oda Gara, s meg se moccant. — Kezdem elveszteni az optimizmusomat. Lipták hallgatott, a százados sem szólt, csak ült és a földre bámult. Garának igaza lett. A rádió sorozatos felhívások után úgy öt óra tájban kezdte közvetíteni a miniszterelnök beszédét. Szavai tompán hullottak agyára s csupán az első mondatok jutottak el tudatáig: “... nem ellenforradalom volt, habár ellenforradalmi elemek is részt vettek benne...” A többire már nem is figyelt. Fejét a szék támlájára hajtotta, szemét behunyta, s úgy rágta újra meg újra a szavakat, “nem ellenforradalom volt...” Lipták mögéje állt, s a szék támláját szorongatta. A szék recsegett. Gara fölrebbent. — Ne... — mondta. — Rossz. Lipták elengedte a széket. Amig a miniszterelnök beszélt, az alezredes arca megsápadt. A rádió elhallgatott. Csend lett. Lipták arcán rángás futott végig. Megfogta Gara vállát. Pislogott. — Kossuth-cimer — mondta csendesen. — Mi? — kérdezte Gara, és nem nyitotta ki a szemét. — Hallhattad. Kossuth-cimer lesz. .. — Az alezredes szava tompán kongott. Gara szemhéja kissé megnyílt. Mosolyogni akart, hogy lám, a történész kitört belőle, s jobban fölkavarta egy szimbólum, akár a beszéd lényege. A mosoly azonban rosszul sikerült, s torz grimaszba fintorodott. Lipták föl és alá kezdett rohanni, mint a'ketrecbe zárt oroszlán. — Soha még olyan széleskörű tanulmány nem folyt a magyar történelmet, nemzeti hagyományainkat illetően, mint az elmúlt évtizedben... — Zengő baritonja megfakult, szaggatottan beszélt. — Hortyék a tizedét sem költötték a magyar kultúrára, művészetre és irodalomra, hagyományaink ápolására. . . Nálunk egy százéves ház már műemlék, és hozzá merészel nyúlni valaki, hát úgy kupán vágják érte, hogy attól koldul. .. Majd kétszázötven évig a kutya sem nyúlt a kurucokhoz. Mi kezdtük tudományos alapossággal feldolgozni... — Megállt Gara előtt, és a százados vállához kapott, istenesen megrázta. — Ne aludj, hallod?! Nyisd ki a szemed és beszélj! — Mit mondjak? — pislogott Gara, és elfordult. — Engem akarsz agitálni? Én ahhoz a káderfajtához tartozom, amelyikre nem szokás szót vesztegetni, mert már megagitálódott. Lipták tágracsodálkozott szemmel bámult rá: — Tudod te, mit jelent a Kossuth-cimer? — A Kossuth-cimer alatt is lehet proletárdiktatúra. Én csak négy dologgal nem értek egyet. . . — s az ujján számlálta: — Először a kettőskereszttel, mert az az egyház teljes lelki és világi hatalmát jelenti, s ez olyan semmiségekkel jár együtt, mint a nagybirtok. Másodszor: a koronával, harmadszor: a Duna—Tisza—Dráva—Szávát jelképző négy sávval — nem tudom, hogy a ju- góknak nem lesz-e némi észrevételük ezzel kapcsolatban —, és negyedszer: a Tátra—Mátra- Fátrát jelentő hármashalommal. Gondolom, ennek a csehszlovákok örülnek csak igazán. A románok is tapsolni fognak hozzá, mert ezzel már ők is találkoztak. Egyébként a többivel egyetértek. — Milyen többivel? — Hát, ami maradt. — Hiszen semmi se maradt... Gara komolyan bólogatott: — Nehát, azzal minddel egyetértek. Lipták dühösen legyintett. — Kinek jó ez a címer? Nem fejezi ki az ország politikai, gazdasági és kulturális, de még a földrajzi helyzetét sem. E szimbólumok alatt indult meg a magyar fasizmus revanspolitikája is. Hármashalom, kettőskereszt, négy folyó... Gara kurta kézmozdulattal félbeszakította é&
