Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-07-30 / 31. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, July 30, 1959 (8) Gulyás arcát vörösre festette az izgalom. Hajlott háta egyenesre magaslott, szinte kinőtt a sötétkék hivatalsegédi egyenruhából. Szempillantás alatt úgy megváltozott, hogy a többiek csak bámulták. Gulyás szeméből tűz lobbant. A pipáját úgy markolta, mint meztelen kardot. — Majd én megmondom maguknak, mi az, hogy agitátor! Szakaszparancsnok voltam Csapa- jev seregében. Megszorongattak bennünket a fehé rek. Bementem egy faluba segítségért. Nem tudom már, mit mondtam az embereknek, de félóra múlva ott voltak a tűzben, kaszával, kapával — kinek mije volt —, úgy mentünk az ágyuk, gépfegyverek ellen, és győztünk! — Megforgatta feje fölött a pipáját, mint hajdan a nehéz lovassági kardot. A meggyfaszár suhogott a levegőben. — Aztán visszaszorítottak bennünket. Lógott az orrunk. Kimerültünk, megfáradtunk. Csa- pajev beszélt akkor hozzánk. Nem mondott különöset. Azt mondta, hogy össze kell fogni, mert ebben van a mi erőnk. De hogy mondta! Tűz volt a szava, eleven tűz, perzselt, mint a láng, életet lehelt belénk, mint kovácsfujtató a hamvadó parázsba. Olyan tűz támadt bennünk, hogy négyannyi ellenségnek nekimentünk, és megkergettük őket! Gulyás arcán a régi győzelem fénye égett. Az egész ember ragyogott. Még egyszer megsuhogtatta a pipáját, s az arca hirtelen elborult, szája szegletéből keserves ráncok ütköztek elő. — Hazahajtott a honvágy. Húsz éven át minden héten jelentkeznem kellett a rendőrségen. Nekem, Csapajev tisztjének! Tudják is maguk, milyen az, amikor az ember abból tudja, hogy május ünnepe, november évfordulója közeledik, hogy egy hétig hűvösre teszik, nehogy bajt keverjen az ellenforradalomnak. . . Köhögés fogta el, de tovább beszélt. Rázta a köhögés. Úgy érezte, hogy egyszerre minden ereje elhagyta. Le kellett ülnie, beszéde szaggatottá vált, hangja panaszossá aszalódott: — Pestre költöztünk, mert a faluban már nem bírtam a vegzálást. . . Kokszot guberáltam a Csé- ri telepen. . . Az asszony hajnaltól éjfélig mosott, így éltünk... — Amikor ideért, egészen össze- roskadt. Fojtogatta és rázta a köhögés. Teste remegett, reszkető kezében erőtlenül táncolt a pipája. Az agitátor nem tudta, mit tegyen. Nyugtatni akarta. Felállt, melléje lépett, kezét nyújtotta támasztékul. Az öreg ember azonban nem kapaszkodott beléje, legyintett, hogy hagyja, s az asztal szélét markolta meg. Végre alább hagyott a köhögési roham. Kifújta az orrát. Köhintett még egyet-kettőt. Egy darabig szótlanul bámult az agitátorra, majd vádlón feléje emelte a pipája szárát: — És akkor idejönnek nekem bocsánatot kérni, hogy a kormány felépített négyezer lakást! Hivatali szorgalomból agitál maga vagy a leikéből? És még agitátornak mondja magát! Horthy talán adott lakást a prolinak, mi? Kilakoltatást igen. Lakást nem. Meg azért hús is van, ha kevés is. Jövőre több lesz. Tőlem ne kérjen bocsánatot érte. Most vehetek. A maga helyében elmennék a pékekhez és megmondanám, hogy disznóság, amit csinálnak az ember élésével! Ehelyett idejönnek, és majdnem bebizonyítják, hogy rossz világ ez énnekem. Én, kérem, megértem, hogy fix fizetéses állami alkalmazott vagyok. Nincs guberálás ! Hétszáz fix van, meg ruha, cipő. Meg nyugdíj. Nem sok, de megélünk belőle az asszonnyal. Hát én azt mondom, menjenek vissza ahhoz, aki idektildte magukat, és mondják meg, hogy -tőlem nem kell bocsánatot kérni az életért. Az én fiamból is tiszt lett, magyar tiszt. Hadnagy! Értik maguk, hogy mi az egy öreg embernek? Fenét értik. Maguk még a maradék tüzet is kiveszik az emberből a magyarázkodásukkal. Hát mondják meg, Gulyás Bálintot igy nem kell agitálni. . . — Megállt a beszédje, mintha azon gondolkozna, mó'ndjon-e még valamit, de csak egy kurta mozdulatot tett a pipájával. Szippantott néhányat, aztán legyintett. — Na, menjenek! A két agitátor sietősen elbúcsúzott. A nyitott ajtóban álltak, amikor Gulyás utánuk szólt. Hangja csufondáros volt: — Pedig tüzbehozhatták volna a menyecskémet ... — és az aszonyra kacsintott. Az öregasszony hümmögött: — Ereggy már. így megsérteni a vendéget! — és csóválta a fejét erősen. — Te okos. — Jól van fiatalasszony. Ne morogj. Adj inkább még a bablevesből. Megéheztem — fordult az asztalhoz az öreg. Az asszony tiszta tányért vett elő. Telemerte. Letette az asztalra. Gulyás a tányér után nyúlt, hogy maga elé huzza, de az öregasszony ráripa- kodott. — Hová sietsz? Várj sorodra! Majd eléd teszem, ha eheted— és elkapta előle a tányért. A konyhaszekrényhez lépett, kis gondolkodás után levágott egy darabot a holnapi ebédhez spórolt csülökből. Villára szúrta a húst és belecsusztat- ta embere tányérjába. — Na, egyél —- mondta kedves zsörtölődéssel, és jólesőn, elégedetten szemlélte az urát, aki rákacsintott, mint egy nagy gyerek. Marokra fogta a kanalát, győztesen felnevetett. — Te telhetetlen... — Aztán leült a konyhaszékre, onnan nézte, hogy eszik az ő telhetetlen je. Sóhajtott, és azt gondolta^ jó lenne újra fiatalnak lenni. TIZENEGYEDIK FEJEZET GARA feje zúgott, vörös karikák táncoltak a szeme előtt. Szaladt. A labdarugópálya kőkerítése egyre messzebb maradt mögötte. Tüdeje zihált mint a túlfűtött gőzgép. Verejtéktől nedves talpa csuszkáit az átforrósodott csizmában, öltözéke izzadt bőréhez tapadt. Összeráncolta hóm tokát és hátralesett. Senki sem követte. Felsóhajtott, reszkető ujjal szétgombolta zubbonyát. A ruhadarab kókkadtan himbálózott futásának bágyadt ütemére. Szuszogott. A Rába partján egy pillanatra megtorpant zubbonyát odavetette a fűzfa melletti galagonyabokor hegyébe, lerúgta csizmáját, nadrágját, s amint a trikót húzkodta magáról, vette észre, hogy sapkája még a fején van. Kezébe kapta, aztán le a trikót, s már hajította is a zubbonyra, rá a sapkát, és két nagy ugrással beletoccsant a vízbe. Közben az időjárást szidta, ezt a kései kánikulát, amely még szeptemberben is kínozza. A Rába halkan, sejtelmesen csobogott, mint egy szerelmes asszony. A közepére lábalt. A viz alacsony volt, leült, s habjai akkor épp az állát nyaldosták. Hosszúlábú bogarak szánkáztak a folyócska szintjén. Pilledt mozdu- 'lttal a part felé loccsintotta őket s megkönnyebbülten sóhajtott. Sikerült megszöknie. Sapkája hintázott a galagonya ágain, szép lassan csúszott lejjebb, lejjebb, aztán a földre huppanva gurulni kezdett— éppen mellette csobbant s arcába fröcskölte a vizet. — Kár volt levetkőzni — dünnyögte bosszúsan, s a sapkát az ernyőjénél elcsípve, széles kar- lenditéssel a partra dobta. Pillantása elidőzött a méteres szakadékon. “Itt szakad a part” — gondolta, és szemét behunyva, pilledten nyújtózott a megsoványkodott folyó sodrában. A viz kellemesen hűsítette testét. Lebukott, aztán prüszkölve fölemelte a fejét. A viz a szemébe csapta ritkás haját, de nem nyúlt hozzá, kissé oldalt fordult, arcát a vizbe nyomva, hagyta, hogy az törölje odébb fürtjeit. A viz hüs ölelése a tizennyolcas számú őrs parancsnokának irodáját idézte emlékezetébe. A nap sugarai égették a homlokát, viz alá bukott, s megáztatta fejét. Sasvári levele jutott eszébe. Az is ott van még fölbontatlanul a zubbonya zsebében. Ahogy kilépett a kórház kapuján, a düh majd szétvetette, s azonnal a kocsiba ült. Azóta nem is gondolt rá, hogy a levelet elolvassa. Fölállt. Kiballagott a vízből s a fejét vakarta, mert — hogy öltözzön az ember a vizes gatyára? Hasra feküdt a fűben. A nap sütött. Behunyta szemét. A labdarugópálya felől csak hangok foszlányait hallotta. Valakitől meg kell tudnia majd az eredményt, nehogy rajtakapják a szökésen. Üsse meg a guta az egészet! Hátára fordult, s elmosolyodott, hogy Albert sem fogja megköszönni neki azt, amit ezért a meccs-beugratásért kapott. Legszebb öröm a káröröm. Szája szétnyílt, ahogy előre nevetett Alberten, milyen képet vág majd, ha előadja neki a történteket. • . . . Kilenc óra után érkezett az őrsre. Az őrsparancsnok szobájában a tábornok az aknamen- tesitő alakulatok parancsnokaival és politikai helyetteseivel diskurált. A vezérőrnagy láthatóan jó kedvében volt, s hogy Gara belépett, rákacsintott, és a többiekhez fordult: — Milyen rosszmájuak maguk, elvtársak! Azt mondták, hogy egy órát fog késni, pedig csak húsz percet. . . — Félnyolckor kaptam a távmondatot, és ut közben def ektünk volt... — mentegetőzött Gara. — Jó, jó, biztosan gondolta, melegünk lehet, hát hüsöljíink egy keveset. . . — A tábornok nevetett, ujjával megfenyegette Garát, és egy székre intette: — Ne féljen, hamar végzünk... Én sem szeretek sokat ülni. . . A parancsnoka hol van? — Jelentem, tegnap este benézett néhány ágy alá, nem óhajt-e valaki trotilon aludni, aztán kocsiba ült, s rohant a helyőrségbe, előkészíteni a bevonulást. . . Persze majd lefordultak a székről nevettükben, s a tábornok megjegyezte, szerencse, hogy a humorérzékük nem olvadt el ebben a hőségben. És most a térdig érő fűben heverészve, feltűnt előtte Albert arca, ráncokba szaladó homloka, összeszoritott szája, amint elmeséli neki a történteket. Hangosan nevetett. Alaposan kiszínezi cifrázza, hadd ijedjen meg egy kicsit ez a hazajáró lélek. Albert még azt sem kérdezte meg tőle, mit csinál az a Sasvári. Hunyorgott. Szeméhez emelte a kezét, s nézegette, megszáradt-e már. A galagonyabokor tövébe hengergőzött, megfogta zubbonya ujját s lerántotta maga mellé a földre. Zsebéből kihúzta Sasvári levelét. A borítékkal együtt nagy csomó összehajtogatott papírdarab csúszott elő. — Na ha Mária itt lenne, adna nekem — düny- nyögte. Felkönyökölt és összemarkolta papírjait, miközben megállapította, hogy mégiscsak disznóság egy századosnak ilyen kitömött zsebekkel járkálni a nagyvilágban. Elhatározta, hogy este rendet csinál zsebeiben és az összes fölösleges cédulát kidobálja. A halomba kapkodott papir- csomagot nem tudta begyömöszölni a zsebbe, laponként egymásra fektette őket, s amikor kezébe kerültek délelőtti jegyzetei, megakadt a ra- kosgatásban. Ismét erőt vett rajta az az ideges izgalöm, mely az értekezleten annyira hatalmába kerítette, hogy fittyet hányva tiszteletnek, fegyelemnek, a tábornok szavába vágott. Az egész előadás anyagát csupán egy tenyérnyi papírlapra rögzítette, a következőképpen: . . “XX. kongresszus után az ellenséges elemek zavarosban próbálnak halászni. A kritika és a demagógia között éles határt kell vonnunk. Ma már nemcsak vitákról van szó. Az ellenség a tettek útjára lépett: Poznan. Magyar repülőgép elrablása. Röpcédulás ballonok magyar földön. Diverziók előkészítése. Az ellenség módszerei: — Ténylegesen elkövetett hibákba kapaszkodva, demagóg módon uszít, bizalmatlanságot kelt a kormány és rendszer ellen. — Sérelmeken keresztül meg akarja nyerni és felhasználni a régi pártmunkásokat. — Ma az ellenség akar szalámipolitikát csinálni a párt vezetőségével szemben. — Meg akarja bontani a kommunista és munkáspártok közötti internacionalista szellemet, szítja a nacionalizmust. A hadseregben is érezni lehet. — Egy katona ellopott három pisztolyt, hogy kellemetlensége legyen belőle a tisztnek. — Robbanószerlopások. — Alaptalan feljelentések parancsnokok ellen, hogy a bizalmatlanság légkörét keltsék és bizonytalanságot. Ezért a helyzetért mi vagyunk felelősek. örültünk a XX. kongresszus utáni szabadabb szellemnek, és nem vettük észre az ellenség manipulációit. A leggyorsabban megakadályozni minden olyan hangot, amely a szocialista építés ellen irányul. — Helyben válaszolni a katonáknak, nehogy elterjedjenek a helytelen nézetek...” (Folytatjuk) » T TTTTTTT^TTTTTTT TT ▼ ’rW T T ▼ ▼ V ▼ T ▼ T r: AKNAMEZŐ t <