Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-24 / 52. szám
AMRRIKAJ MAGYAR SZÓ Thursday, December 24, 1959 (II.—10) Szeplős a társa volt, egyetemista, ő váltotta föl, amikor Jutkával itthagyták a kaput. .. válasz. | — Szeplős!]! Az eiao emeleten lépések dobbantak. Szeplős kihajolt a folyosó rácsán: í — Mi van? — i„n «.ujtorogsz el? Hagyd az emeletet a többiekre. . . Mondtam, hogy itt maradj! — Innen jobban lehet,. . . — Jobban, az eszed tokját lehet jobban. Az emeletről nem tudsz a fal tövébe lőni. . . Nem azért jártatom a számat, hogy a falnak beszéljek! •Szeplős már perdült is le a lépcsőn. Sarbó igazán mérges volt rá. Kétszer is elmagyarázta, nekik, hogy ki, miért legyen ott, ahol kijelölte. Nem elkujtorog a marha?. . . Dohogott, hogy értelmes ember hogy lehet ennyire laikus a katonai dolgokhoz, amikor elmagyarázzák neki, miért kell úgy csinálni, ahogy csinálják. Persze, hogy igy védtelenül marad a ház bejárata, és ha egyszer azoknak odaát megjön az eszük, roham- csoport^t szerveznek, s úgy hátbakapják őket a lakásokban, mint annak a rendje. “Egyetemista, és ■'»» 1 'Ven csö^n érzéke se a logikához.. .” Szeplős úgy oldalgott eléje, mint a szidásra váró gyerek. — Még egy ilyen marhaság, és baléderesztek egy sorozatot. .. — sziszegte, és kezefejével végigtörölte a száját. — Fegyelem nélkül megeszi a fene az egészet... Mindannyian elpusztulunk, mert őurasága elkódorog a helyéről. . . — Hangja fölcsiattant: —Itt maradsz! — Valamivel halkabban tette hozzá: — Ha keresnek, a műhelyben vagyok... — és otthagyta faképnél. A műhely a pincében volt. Nem egyenesen ment oda. Előbb vissza a földszinti udvari lakásba, ahonnan egyszerűen kitessékelték a lakót, menjen valamelyik rokonához, mert szükségük van a helyiségre. Jutkát mát nem találta benn, s törte a fejét, hová tűnhetett. A pálinkásüveg ott árválkodott az ágy lábánál, de alig maradtr benne két -ujjnyi. — Megitta — hümmögött kissé csalódottan, és a maradékot fölhajtotta. — Fütyülős. . . — motyogott, és leeresztette a kezét. Elengedte az iiTr,--o- p ^alack tompán koüpant a rongySzőnyegre, és félregurult az asztal alá. Acboiorkált az udvaron, s le a pincébe. Sarbó büszke volt a műhelyre. Ott gyártották az aknáit, meg a benzinespalackjait. Ma reggel jutott eszébe a dolog amikor megjelentek ellenük a páncélosok. Mondta az embereknek, hogy aknát kellene csinálni, meg gvujtópalackot. Mindjárt összejöttek néhányan, s igenlették, hogy jó az ötlet. Délig megszervezték a műhelyt. Robbanóanyagot hoztak neki. Ebben a házban lakott egy vénember, asztalosmühelye volt, s még őrizte a szerszámait. Valamennyi faanyag is akadt még. Megtanította a gyerekeket, hogyan kell ilyesmit gyártani, s megindult a nagyüzemi termelés. Délután csinálta meg az első aknazárat, a szomszéd ház előtt. Azon robbant fői az a harckocsi. Aztán ráhajitották a benzinesüveget, az lobbantotta lángra. Sajnálta, hogy csak akkor látta, amikor már elintézték az ügyet, s neki csupán a legénység jutott. A műhelyben dolgoztak a gyerekek. Sürgette őket, s maga is nekilátott segíteni. Amikor* itt elkészült a telepítéssel, jött egy ember, hogy ő a parancsnokság összekötője, s utasítást hozott, mert úgy döntöttek, hogy a Cor vin-közhöz és a Kilián-laktanyához vezető valamennyi útvonalra telepitsen aknazárat. Csináltasson még aknákat, és intézkedjék a telepítésre vonatkozóan. Ha ember kell, adnak. Sarbó akkor tudta meg, hogy van parancsnokság. Mondta az összekötőnek, hogy elmegy és személyesen akarja megbeszélni ezeket a dolgokat a parancsnoksággal, de az volt a felelet, hogy azt nem lehet. — A parancsnoksággal egyelőre, éberségi okok. bóí, csak összekötő utján érintkezhetnek. .. — Maga tiszt? — kérdezte Sarbó, és hogy a másik csodálkozva bámult rá, hozzátette: — Ügy beszél, mint a hivatásos katonák... Az összekötő nevetett.-— Csak voltam... Sarbó vállat vont, mint akit nem érdekel különösebben a dolog. Odahagyta a kapu alját, és beszólt a műhelybe, hogy dolgozzanak gyorsabban. •Jutka vele 'volt, amikor az aknákat rakta, ott sündörgött ennél a beszélgetésnél is, és követte a műhelybe. Már akkor hozzá akart látni, hogy se- git a gyerekeknek, de Jutka kihívta, fel, a lakásba. Aztán a tank. Kívánta a szeszt, és különösnek tartotta, hogy csak jó kedve kérkedett, de nem rúgott be. Pedig sokat ivott. Fütyülőst. Nem járt a szesz után, mint néhányan, de ital mindig volt, hát ivott. Hoztak. Ördög tudja, honnan. Csak most gondolt rá, hogy Jutka nem is szólt neki, hová megy. — Az a lány, aki este velem jött le, nem járt itt ? — kérdezte, mint valami lényegtelen semmiséget, s nem nézett a többire. — Volt itt — hangzott a válasz. — Nemrég. Átment az összekötő utón.. Sarbó a műhely sarkába pislogott. A falon kibontották a második világháborúból megmaradt légoltalmi átjárót, s azon keresztül közlekedtek harc közben, ha manőverezni kellett, vagy lőszert, benzinesüveget szállítani. Az átjáróból semmi nesz nem hallatszott. “Hová mehetett?” — töprengett, de nem akarta megkérdezni a mtihelybeli beosztottjait. — Adjatok innom — szólt rájuk, és töltötte a kész aknatesteket. • A sárguló, ritkás csomókba bokrosodott fü lehajtott, szálai szertemeredeztek, mint a kócos lurkók bozontja. Eső szitált. A legelő földje megnyál kásodott az apró cseppek permetétől. Albert őrnagy csizmáján fénylett a viz, és törött fűszálak tapadtak rá. Talpa meg-megcsuszott, kezével kalimpálva egyensúlyozott, messzelátója billegett a mellén. A domb felé tartott, az egyetlen kis hegy ecskére a síkság fölött — annak aljában helyezkedtek el az üteg állásai, négy nagy, kerek gödör, amelyek oldalát fűzfavesszővel fonták be; mindegyiknek a közepén egy-egy löveg. Albertet bosszantotta, hogy amikor a terep olyan, mint az asztal lapja, neki akkor is hegyet kell mászni. “Hazamegyek, legyalulom a küszöböt, és. . .” — dünnyögte. Fiatal férfi kisérte, és a szeme sarkából figyelte az őrnagy brummogását. Albert hátranézett. A katonák és civilek csoportokba verődve beszélgettek a lövegállásoknál. Odébb, a müut üres volt. Aszfaltcsíkja messzire kéklett és beleveszett a távolba. Albert megcsúszott, karját széttárta, de az már nem segített. Fenekére ült. Mord ábrázattal tápászkodott föl, előrehuz- kodtá köpenye ülepét, hogy megnézze, nagyon sáros lett-e. Társa kuncogott, de amikor az őrnagy rápillantott, igyekezett nagyon komoly képet vág ni, pedig alig tudta visszatartani nevethetnékjét. Az járt a fejében, hogy milyen jót mulathatnak a katonái ott, a lövegállásoknál, hogy ez az apró, mutugrálsz őrnagyuk seggre esett. Albert határozottan szerencsétlennek érezte magát. Nem az esés, az semmi, habár szimbólumnak is beillett volna. “Utolsó szalmaszál” — gondolta, s harákolva kiköpött. Az ő bosszúsága valóban régi keletű volt. Évek gyűjtötték benne, s ahogy múlt az idő, keserűsége megkövesedett lelkében, mint a viz ia fazék alján. Az eső arcába szemerkélt, fázósan megborzongott, köpenyét összébb- huzta. Hosszúkás, inas jobb kezét egyenesre merevítette, hüvelykét a gyűrűsujjához hajlította, és néhányszor megforgatta rajta a vékony arany karikát. Megszokott mozdulat volt ez, és önkéntelen. Albert nem emlékezett rá, honnan eredt, kitől ragadt rá, de már annyira megszokta, hogy észre' sem vette. Szokás. Az egyik ember letöri a cigarettája parazsát, amikor a hamutartóba dobja, a másik türelmes gondossággal szétnyomkodja, ő meg egyszerűen csak odaveti a tálcára. Apróság. Nincs jelentősége. Nem tudta volna okát adni, miért, egy Tégi, régi vasárnap reggel jutott eszébe. Ugyanilyen borongás idő volt, még a gazos ut is hasonlóképpen nyálkás. Előtte való héten kapta meg századosi kinevezését, és ezen a vasárnapi reggelen élete legelső villásreggelijére ballagott, őszintén szólva, nem tartotta szerencsésnek uj beosztását. Önálló századparancsnokká tették, s hozzá vidékre, amikor több tanfolyamtársából őrnagy meg alezredes rendfokozatu ezred- és dandárparancsnokot csináltak. Valamelyest enyhítette a büszkeségén esett csorbát, hogy alárendeltjei között viszont két őrnagy is volt, helyettese pedig egy, a vezérkar apparátusából kikopott alezredes. Albertet azzal bocsátották tisztségébe, hogy az egység minden tekintetben rossz, hozza egyenesbe a társaságot. Azonnal ki akarta próbálni a század harcértékét, szombatról vasárnapra virradóra bement a laktanyába és riadót rendelt el. Megcsóválta a fejét, mert ahogy eszébe jutott az a riadó, most is szörnyüködött rajta. Csak reggelire sikerült valamelyest elfogadható állapotban fölállítani a századot. Káromkodó türelmetlenséggel toporgott az udvaron, és helyettesét figyelte. Az alezredes dührohamokat kapott, ordított, sapkáját a földhöz csapkodva toporzé- kolt. és mindenkinek az anyja istenét szidta- Albert meg nézte, nézte, gúnyosan, egy szó nélkül. Akkor már beszélgetett néhány tisztjével, s többen pedzették, hogy ideje véget vetni a haverszellemnek, mert ezek a “karriertörött” régiek — az alezredes meg a két őrnagy — sülve-főve együtt vannak, takargatják egymás disznósága- it, s amig rövid pórázra nem fogják őket, nehéz lesz eredményt fölmutatni; úgy vannak ezek, mint az ember keze: ha egyiket .megüti, a másik bebugyolálja. Több nem is kellett Albertnek, elhatározta, hogy az első-adandó alkalommal közéjük csap. Ácsorgott a riadótéren, és kaján vigyor- ral szemlélte helyettese erőlködését. A technikustiszt — az egyik őrnagy — egyszerűen távol maradt. Az alezredes, verejtékező diihvel, maga segített a gépkocsivezetőknek rendbehozni az autóikat, mert valami hiba mindegyiken akadt. A vezetők sorban járultak Albert elé, s ő szelíd mosollyal a vállát vonogatta: ■ — Nem azt parancsoltam, hogy a hibákat jelentsék, hanem hogy a riadót hajtsák végre. — De nincs itt a technikus. . . A szerelők fele hiányzik. . . — Nem érdekel — tett pontot Albert a méltatlankodás végére, és elfordult. Az alezredes a gépkocsik között sürgölődött. Motort javított, transzformátort cserélt, miközben a sofőröket szidta, hogy a legelemibb hibákat sem képesek maguk megjavítani. Amikor végre jelentették, hogy a század teljesítette a parancsot, aludni küldte a társaságot. A tisztek közül néhánnyal még beszélgetett az udvaron és várta, mikor kel majd az alezredes a barátja védelmére. Valami csípősét akart hozzávágni, hogy tudtára hozza: szem előtt vannak. Helyettese azonban hallgatott," és Albert unta meg előbb a várakozást . — Mi a véleménye a riadóról? — szegezte neki a kérdést. Az alezredes fölvonta szemöldökét, karját széttárta: — Kérem, a riadó az a feladat, amelyet csakis a közösség közös erőfeszítése vihet sikerre. Jelen esetben közös munkáról nem beszélhetünk. A század gépkocsizó részlege csődött mondott. Ha véletlenségből nem értenék a gépkocsihoz, még most is ott állnának. A mai riadóból többrendbeli tanulságot kell levonnunk. Az egyik a technikus- tisztet illeti. Én már több Ízben említettem, hogy ilyen hányaveti, “ahogy esik, puffan” munkamo- rállal nem boldogulhat. Az őxrnagy — barátom, mégis, legnagyobb sajnálatomra, ez esetben kény télén vagyok elitélni magatartását. Erx'e nem is érdemes több szót vesztegetni. A másik tanulság legalább ilyen megszívlelendő. A gépkocsivezetőink úgy értenek az autóhoz, mint az impei'ialista hadseregek sofőrjei. Az amerikaiaknál vezetni tudnak — javítani nem. Ha elromlik a gépkocsi, várják a szerelőt vagy az autómentőt. Vagyis a legkisebb meghibásodás esetén a kocsira beosztott legéixység ölbe teheti a kezét, mert megfosztották a gyors mozgás lehetőségétől, megbénították. . . Albex't nem ezt várta. Helyettesének férfias ál• lásfoglalása kellemes benyomást keltett benne. Albert önérzetét rendkívül jólesően biasergette az a mód, ahogy beszélgetésük végén az alezx'edes bokáját összecsapva javasolta, hogy mivel x'ájuk- vii'i'adt, s Albert messze lakik, fürödjenek meg a laktanyában, tiz órakor pedig szívesen látja villásreggelire. Kedvesen fogadták, és elhalmozták a figyelem apró jeleivel, amelyekből azt a következtetést vonta le, hogy rövid napok alatt beféi'kőzött alá1?
