Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-12-17 / 51. szám
V f -1-' O. I y JLUUlS-A. ^ AA A -A—AHÉTVÉGI LEVÉL /rja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. ' T T T T T T T ▼ ▼ V’T T ▼ 1riT'irrTr,T Hagyják Kiabál békében! Tűzzel játszik az, aki a jelenlegi körülmények között elég lelkiismeretlen ahhoz, hogy beleüsse az orrát Kuba belügyeibe — még pedig olyan tűzzel, amely igen könnyen elharapózhat Közép- és Délamerika többi országaira is. Mert ne feledjük el, ezek a latin országok előszeretettel marakodnak ugyan maguk között, de amikor úgy látják, hogy egy külső hatalom az erőszak politikáját alkalmazza a saját csoportjuk egyik tagjával szemben, a viszálykodó ellenfelek ideiglenesen polcra teszik nézeteltéréseiket és egyesülten el- lenefordulnak a külső — tehát közös — ellenfélnek . . . Álláspontjuk nagyon is logikus: “Ha mi. egymás között veszekszünk, az csupán családi perpatvar, amit mi magunk között majd csak valahogy elintézünk; de ha megengedjük, hogy egy külső hatalom a család egyik tagját bajba juttassa, akkor a “ma nekem, holnap neked” elve alapján holnap miránk kerülhet a sor. . . De ha együttesen szembefordulunk az agresszorral, az meghátrál előlünk és mi visszatérhetünk ismét a mi családi marakodásainkhoz...” Azt se higyjük egy percre sem, hogy Kuba intellektuális elemei nem ismerősek a múlt század történetével és különösen azzal a részével, amely Kuba sorsával állott szoros kapcsolatban. A kubaiak nem felejtették el, hogy az Egyesült Államok hivatalos politikája (tehát nem csupán titkos tervei!) már száz évvel ezelőtt az volt, hogy az akkor még spanyol uralom alatt álló szigetországot valami módon megszerezze és bekebelezze és eszköz dolgában nem látszott túlságosan válogatósnak . . . Franklin Pierce elnök 1854-ben felszólította James Buehanan-t, a későbbi elnököt, aki ezidő- tájt az Egyesült Államok londoni nagykövete volt, hogy párizsi és madridi követtársaival együtt tanulmányozzák a kubai helyzetet és megbeszéléseik eredményét egy diplomáciai okmány alakjában tegyék közzé. Az igy megszületett és “Ostend Manifesto” név alatt ismeretes dokumentumban ,a három amerikai nagykövet — többek között — kijelentette, hogy: “Sajátságos földrajzi fekvésénél és az ebből folyó egyéb adottságainál fogva, Kuba éppoly mértékben szükséges az Északamerikai Köztársaság számára, mint bármelyik jelenlegi tagállama. “Az Egyesült Államok vásárolja meg Kubát, amint lehetséges. Ha Spanyolország vonakodna eladni a szigetet és Kuba — spanyol fennhatóság alatt — veszélyeztetné a mi dédelgetett (cherished) Uniónkat, hát akkor minden emberi és isteni törvény minket igazolna, ha elragadjuk Kubát íSpanyolországtól.” Castro és társai nagyon jól tudják, hogy az amerikai terjeszkedés egykori és mai apostolainak mindig fájt a foga erre az ínyenc falatra: Kuba szigetére. Azt is tudják, hogy egy ország leigázása és bekebelezése nem okvetlenül szükséges, hogy hóditó hadjárat révén valósuljon meg. Sokkal modernebb — s látszólag emberségesebb — módja is van egy ország bilincsbeverésének: a közgazdasági invázió. Sőt még az sem szükséges, hogy a hóditó^hatalom a saját helytartóit helyezze a kormányzat élére; teljesen elegendő, ha talál a meghódított nép felső rétegeiben olyan vezetőket, akik hajlandók — bizonyos egyéni előnyök ellenében — készségesen kiszolgálni a hóditó érdekeit. Az ilyen elrendezés már csak azért is kívánatos, mert ilvmódon a meghódított nép abban az illúzióban ringathatja magát, hogy teljes függetlensége és önkormányzata van. . . Abban a pillanatban, hogy Kuba az Egyesült Államok érdekszférájába került és gazdasági helyzete az Egyesült Államok kénye-kedvétől függött, már csak egy Batista-féle karakterre volt szükség, aki a neki juttatott busás koncért kész volt úgy “kormányozni”, ahogy a hóditó állam gazdasági és politikai érdekei diktálták. Minek a véres hóditó hadjárat, amikor a gazdasági és politikai elnyomás sokkal egyszerűbb és olcsóbb ?! Castroék tisztában vannak azzal, hogy ők csak félmunkát végeznének, ha csupán a saját népükből kikerült elnyomókkal számolnának le, de a külföldi érdekek közgazdasági béklyóit érintetlenül hagynák. Ahhoz, hogy Kuba valóban EMELKEDIK A TEXTILÜZEMEK TERMELŐKÉPESSÉGE A textilüzemek termelőképessége 1948 óta több, mint 15%-kal emelkedett és ugyanakkor 30%-kai csökkentették alkalmazottaik számát, a Wall Street Journal szerint. Minden jel arra mutat, hogy még jobb és gyorsabb gépeket alkalmaznak, s miután az uj, szintétikus anyagokkal dolgoznak, termelésük is egyre jobban emelkedik. Még 1948-ban 1,368,000 munkást foglalkoztatott a textilipar; ez évben 983,000-re csökkentették munkásaik számát. A jól informált Wall Street Journal jelentése szerint minden egyes iparban folyamatban van ez az irányzat, azonban nem csinálják olyan drasztikusan, mint a textiliparban. Rendkívül érdekes megfigyelni az alanti táblázatot, amely kimutatja, hogy egyre kevesebb munkással is emelkedik a termelés. A “Federal Reserve Board” szolgáltatja a termelés adatait 1947-ben 100-at alapul véve, a következőképpen: A munkások száma: 1948-ban 1,369,000 a termelés 105% 1950-ben 1,292,000 a termelés 111% 1953-ban 1,186,000 a termelés 104% 1955-ben 1,077,000 a termelés 107% 1959-ben 983,000 a termelés 120% íme tehát az automáció következménye a munkásság részére. Egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban megy a munka A magasabb termelés technikai okokból ered, vagyis egyre nagyobb és gyorsabbiramu gépeket állítanak be az üzemekben. Rohannak a szövőgépek, gyorsabban forognak az orsók. Még három évvel ezelőtt alig 170 cémaszálat szőttek percenként, most 190 az általános, bár akadnak olyan gépek is, amelyek 220-at szőnek percenként. Újabb gyártás alatt álló gépek 250 szálat szőnek meg percenként. A textilgyárosok brossurái mutatják, hogy dolgoznak munkásaik és azt is megállapították, hogy égy üzem 29 embert alkalmaz egy “shift”-en 70 helyett, mint néhány évvel ezelőtt. ' Ez mind semmi, mondják a szakértők, még ennél is jobb és gyorsabb gépek vannak gyártás alatt, amelyek még jobban kihasználják a termelőeszközöket és még jobban hajtják majd a munkásokat. William H. Miernyk, a Boston Northwestern egyetem üzleti és közgazdasági fakultásának kutatási igazgatója úgy nyilatkozott, hogy “a szélesszövésü textiliparban minden munkás termelése 41%-kal emelkedett 1947—1957 között. A következő tiz évben 62 százalékkal emelkedik majd a munkás termelőképessége”. Egyre nagyobb a profit is A gyorsiramu termelés és a fogyasztás egyre több és több profitot jelent a textilgyárosok kasz- szájában. A szakértők véleménye szerint a profit az adók levonása után (ami 52 százalék) 450— 500 millió dollárt fog kitenni, ami több mint duplája az elmúlt évinek. Kormánykörök szerint akkor 218 millió dollár volt. Mit jelent ez a munkások részére? Azt hinné az ember, hogy a munkások hatalmas termelésük következtében valamivel többet kapnak munkájuk gyümölcséből. Mi sem áll távolabb az igazságtól. A textilmunkások egyhar- mada dolgozik csupán szervezett üzemekben, mig közel 70 százalék szervezetlen üzemekben és főképpen a déli államokban dolgozik, ahol a munkáltató kénye-kedvének van kiszolgáltatva. A déli államokban, ahol általában alacsonyabbak a munkabérek, mint északon, azt tapasztaljuk, hogy a gyári munkások átlagos órabére $1.75 de a textiliparban $1.45. A textilunió 20-as bizottsága már régen megállapította, hogy a textilgyárak sokkal több fizetést adhatnának alkalmazottaiknak. Az elmúlt tavasszal sztrájkolniok kellett 10 centes órabéremelésért; ezt az ipar azonnal duplán behozta a termelés fokozásával. A szakszervezet felszólította a textilipar vezetőit, hogy illő volna javítást adni munkásaik részére. De nem nagyon sietnek vele. Egyesek azt várják, hogy mi történik az acélsztrájkkal, mások pedig arra várnak, hogy a kongresszus talán felemeli a minimális órabért $1.25-re. Akkor majd alkalmazkodnak a törvényhez. Igen sok helyen csak azért fizetnek 1 dolláros, v. valamivel magasabb órabért, mert az ország törvénye kötelezi őket arra. * így tehát a termelés fokozása legtöbb esetben a munkanélküliek táborának szaporítását jelenti. Hág miniig tilos Kínába utazni A Legfelsőbb Bíróság visszautasította három kérvényező kérelmét, hogy vizsgálja felül a Kínába való utazásra vonatkozó kormánytilalmat. William Worthy jr. újságíró az egyik kérelmező, akinek a State Department nem hajlandó útlevelet adni, csak úgy ha megígéri, hogy nem megy Kínába, mint azt a tilalom dacára 1956-ban tette. A másik kérelmező Waldo Frank filozófus és iró. Meghívást kapott a Peking egyetemtől, hogy Walt Whitmanról tartson ott előadást. A State Department nem hajlandó útleveléből törölni a tilalmat. Charles E. Porter, oregoni demokrata képviselő a harmadik kérvényező. A kereskedelmi lehetőségek és más ügyek tanulmányozására akart Kínába menni, de nem kapott rá engedélyt. Mind a három bíróságra vitte az ügyet, ahol ellenük döntöttek. A Legfelső Biróság most az alsóbbrendű bíróságok döntését helybenhagyta, fenntartva az elnök jogát ahhoz, hogy bizonyos területeket elérhetetlenné tegyen amerikai polgárok részére. független legyen, ezektől a béklyóktól is meg kell szabadulnia. . . Ami most Kubában folyik, az nem más, mint az ilyenirányú törekvések sorozata. Magától értetődik, hogy ezek a törekvések nem nagyon népszerűek Washington és Wall Street berkeiben. De Castroék, ha hivek akarnak lenni a kubai nép óriási többségétől kapott mandátumukhoz, nem lehetnek tekintettel holmi külföldi csoportok önző érdekeire és kétes jogaira — két urat szolgálni ők sem tudnak. . . Választaniok kell, kiknek az érdeke fontosabb: a nincstelen millióké vagy a külföldről befészkelődött konzorciumoké? Nem nehéz kiszámítani, hogy a választás kimenetele a külföldi érdekek fokozatos lecsökkentése és idővel teljes felszámolása lesz — egyszerűen azért, mert a két érdek összeférhetetlen egymással! Nasser példájára, aki a Szuezi-csatornát na- cionalizáltá, tisztességes megváltási árat garantálván a külföldi részvényeseknek, Castroék állami tulajdonba kívánják venni a hatalmas földbirtokokat és cukoripari vállalatokat, amelyek csaknem kizárólag amerikai tőkések kezében vannak. Megváltási árul pedig felajánlják — törlesz- téses alapon — azt az összeget, amelyre ezek az érdekeltségek a legutolsó adóbevallásukban sa- játmaguk értékelték az ingatlanokat. Hát lehet tisztességesebb ajánlatot tenni, mint megadni az eladónak azt az árat, amire ő maga taksálja a birtokát ? Erre az ajánlatra az érdekeltségek részéről csak kétféle felelet lehetséges: Az egyik — kétkézzel kapni rajta. A másik: “Hja kérem, mi — összejátszva az uralmon lévő kormánnyal, amely a mi zsoldunkban állott — éveken át gyalázatosán aláértékeltük ezeket a birtokokat csak azért, hogy a valódi adónak csupán egy kis töredékét fizessük be az állampénztárba, ti pedig most azon a hamis, alábecsült áron akarjátok átvenni őket. Hát ez kérem, égbekiáltó igazságtalanság, valóságos utónállás!” Mire Castro azzal a nyájas mosollyal az ajkán, amelyet olyan jól ismertünk a( televízió révén, egyszerűen igy válaszolt: “Szóval bevalljátok, hogy ti — a letűnt rezsim segítségével — éveken át szemérmetlenül megloptátok az államkincstárt bezsebeltétek a valódi és hamis adók közötti óriási különbözeteket —• tehát éppen elég extra- profitot sajtoltatok ki a mi testünkből. .. Hát akkor mit jajveszékeltek most, hiszen a “normális” profit meg az adócsalások révén szerzett extra-profit, amit hosszú éveken át élveztetek, BŐSÉGESEN KÁRPÓTOL benneteket mindazért az állítólagos kárért, amit most el kell szenvednetek. De ha véletlenül a kár valódi volna is, rászolgáltatok a veszteségre, mint rajtacsipett adócsalók! Jobb lesz tehát nem remonstrálni, hanem szép szelídén elfogadni az ajánlatot, mig nem késő!” ! Kossuth Lajos mondta valahol: “A politikai bölcsesség nem abban áll, hogy engedünk a kény- telenségnek, hanem abban; hogy azt megelőzzük; aki ezen intésre nem figyel, az meg fog lepetni a kénytelenség által s mindenét odaadja — semmiért!” A kubai birtokok külföldi tulajdonosainak nagyon melegen ajánlom a kossuthi intelem meg- szivlelését. ..
