Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-11-26 / 48. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 26, 1959 árus a nyárihoz. Egyikük a Rákóczi ut és a Kenyérmező utca sarkán tanyázott le, a gyümölcsösbódé előtt. A zömök, lyukacsos tetejű vaskályha fekete oldaláról vörös krétás, reszketeg betűk hirdették: “ötöt egy forintért”. A gesztenyés nagy becsben tartotta, igen félthette a zsiványok tói, mert éjszakára a gyümölcsösbódé mögé vonszolta, hosszú láncra kötötte, és öklömnyi lakatot akasztott rá a környékbeli részegek nem kis bosz- szuságára. A legtöbb italos honpolgár bele gaba- lyodott a láncba, elesett, a gesztenyesütő alkalmatosság meg nagy csörömpöléssel puffant utána. Gulyás a kályhát a bódé mellé húzta, ráült, könyökét a pultnak támasztotta, s a bódé ritkás farácsozatán keresztül, mint valami páholyból szemlélte a Rákóczi utat. Már hosszú ideje ücsörgött igy, fázni kezdett. Fáradt volt, aludni kívánt. Szeme becsukódott. Motorkerékpár berregése riasztotta föl. A gép olyannak tűnt az éjszakai világítás halványsárga fényében, mint egy nagy, tovasuhanó árnyék. Részeg trappolt a Rákóczi utón, bakancsa visszhangosan kocogott a gyalogjáró kockáin. Messziről zsivaj foszlányait hallotta, de hogy merről, azt nem tudta megállapítani. Megdörzsölte a szemét. Gulyás szakaszát még este kirendelték a budapesti pártbizottság Köztársaság téri székházának védelmére. A század parancsnoka is velük tartott, s úgy határozott, bogy a környező utcákba felderítő figyelőket küld, egy-egy tiszthelyettest. Gulyás az őrszoba dohányfüstjéből tiszta levegőre vágyott — különben sem szerette a tétlen várakozást —, kérte a főhadnagyot, hogy engedje ki. Az beleegyezett, ő meg szépen elbandukolt ide — s most már itt kénytelen semmitevéssel tölteni az idejét. A távoli hangzavar erősödött. Lélegzetvisszafojtva figyelt. A lárma közeledett. Motorbúgás, orditozás és valami zengő-bongó zaj hallatszott. A Keleti felől jönne? Leszállt a kályháról, lábujjhegyen odasettenkedett a ház sarkához, és kilesett a Rákóczi útra. Fáklyák fénye vibrált a pályaudvar előtti téren. Motorkerékpárok fényszórói vilióztak. Sugarukban fekete pontokként nyüzsögtek az emberek. Nem tudta megállapítani, mi történik, visszatelepedett hát a kályha szélére, és várt, hogy majd végignézi a páholyából. A zaj egyre közeledett, végül fülsiketítő ricsajjá hangosodott. Reflektor csóvája vibrált a macskaköveken. A fénynyaláb sárgája végignyujtó- zott a villamossíneken. Motorkerékpár berregett az utca közepén. Kerékpáros fiatalok cikáztak, keringtek a fényben, mint az éjjeli pillangók a lámpa körül. Traktorok dübörögtek. Csikorgó vaskerekeik csattogása elnyomta a dohogó motorok robaját. Az utca megtelt gyalogosokkal. Ordítozva, meg- megállva mentek a Körút felé. Gulyás nyugodtan könyökölt a bódé oldalához. Leste, hogy mi az ödrögöt vonszolnak a traktorok a megfeszült drótkötelekkel. Zengő-bongó hang sikongta túl a motorok és emberek lármáját. Hatalmas ércszobor döcögött aprócska ugrándozásokkal a macskaköveken. A bronz csengett-bongott, jajongó rezgése betöltötte az utcát, és úgy kondult a hadnagy fülébe, mint a vészharang. — Két harckocsi — morogta Gulyás —, meg húsz ember és az anyjukba kergetem a taknyoso- kat, azokkal együtt, akik fölbiztatták őket.. . — Csak azt nem értette, miért nem jön már az a két páncélos, amelyik ide kellene. Fejét csóválta: ha egyszer a fegyvereké lett a szó, akkor már csak ólommal érdemes agitálni. “Csináljanak rendet, de ne lőjenek.” Megvakarta a fejét s mosolygott, hogy a példabeszéd jutott eszébe: aki fegyvert emel, fegyverrel emésztessék. . . Sztálin szobrának érce kongott a kövezeten. A hadnagy fölsóhajtott. — Ilyesmivel kezdődött akkor is... Az ötvenhármas esztendő forró, aszályos nyara jutott eszébe. Akkor az úgynevezett tömegoszlató dandárban szolgált. Egy kis dunántúli faluba vitték őket, azzal a feladattal, hogy a kaszát, kapát fogott kulákokat, spekulánsokat megfékezzék s kordába szorítsák. Igen, jól emlékezett rá, ott, abban a szelíden hajló dombocskák közé fészkelt faluban is ilyesmivel kezdődött. Elfoglalták a hangos híradót, földre döntötték a temető szélén elkerített díszsírhelyen nyugvó szovjet katonák pirosmárvány fejfáit, és birtokba vették a szövetkezet irodáit. Közben a hangszóró üvöltözte, hogy: “Magyarok vagyunk, magyar módra akarunk élni.” Nyolc tagú kis különitményecske sörétes puskákkal vadászott a kertek alatt menekülő párttitkárra, s éppen lovat kerítettek, hogy halálra hajszolják. A katonák a falu széléig tehergépkocsikon utaztak. Ott csatárláncba állt a század, s neki! A vadászokból vadak lettek. A hangos híradóban egy izgalomtól rekedtes hang végső kitartásra buzdított. A főtéren, a hangszórók alatt összeverődött a falu alja népe. Kiáltoztak feléjük: “Magyarok vagytok! Ne lőjetek magyarra!” “Testvéreink, parasztok vagytok ti is! Gyertek velünk! A nép fiai vagytok! Ne merjetek fegyvert emelni a népre!” A csatárlánc szótlanul közeledett feléjük. Rettentő meleg volt, gimnasztyorkája hátára térképet festett az izzadtság, s kiverte a homlokát is, szája kiszáradt, foga között csikorgóit az ut pora. Vezényszó reccsent: “Szuronyt szegezz!” A súlyban tartott fegyverek megbillentek, napfény vakított szemükbe a négyélü szuronyokról: “Roham! Előre!” — s a századparancsnok pisztollyal a kezében a meglóduló szuronyok elé ugrott. Könnyedén szaladt, feje fölé emelte pisztolyát és a magasba durrantott. A tömeg szétfutott, a zendülés szitóit egyenként fogdosták össze, negyvenkét embert. A tanácsháza udvarán őrizték őket. Csoportba verődve lézengtek ott, ki állt, ki ült, beszélgetniük nem volt szabad, őt nevezték ki őrparancsnoknak, s a századparancsnok szörnyen ösz- szeszidta. “Ez magának rend ? — sziszegte gúnyosan, és szétvetette lábát az udvar közepén. — Figyelem! — ordította. — Kulákok, a jobbszélen sorakozó! Volt nyilasok és volksbundisták a középre! Csendőr, tiszt, kocsmáros balra! Csendet! Sorakozónál nincs beszéd!” Egyetlen ember maradt a csoporton kívül. Fejét ingatta, elnyűtt, fekete szalmakalapja billegett a koponyáján. “Maga kiféle?” — kérdezte a századparancsnok. “Én, kérem tisztelettel, a harangozó vagyok, immár harminc esztendeje kongatom élőnek, halottnak. ..” “Most is megkonditotta, mi? Persze félre, mi? Amiért jövünk, mi?” — A századparancsnok lesunyt fejjel nézte a félszeg emberkét. — “Igenis, kérem, megkongattam.” “Na, álljon akkor a kulákokhoz. Odavaló maga...” — s összehúzott szemmel nézte, hogy a kis ember odapo- roszkál a sor végére. Akkor hátrafordult, s odavetette Gulyásnak: “így kell ezekkel bánni. Ha volt eszük a hatalomra törni, legyen jó sütkérezni a napon is. Azt akarták ezek, ami régen volt. Más törje a munkát, ők meg otthon a hűvös szobában számolgathassák a bankót. Hát a hűvöst megkapják. Hadd szikkadjanak előtte kicsit a napon — s tréfásan Gulyásra kacsintott: — Ne sajnálja őket, ők se sajnálták volna magát!” ... A roskatag bódé megreccsent a könyöke alatt. Igyekvő katona volt, bántotta, hogy a század- parancsnok megleckéztette. Amikor visszajöttek, az apja mindjárt az első kimenőnapon, hogy hazalátogatott, kiszedte belőle, mi történt. Sohasem szokott otthon a szolgálatról beszélni, s az öreg sem kérdezte. Ördög tudja, mi ütött akkor belé, miből orrontotta meg, elég az hozzá, sarokba szorította, és felelni kellett. No, amit még attól kapott! “Hülyék vagytok! Eszeveszettek! Mindent megtanultok, bevágjátok, hogy mi volt az oka a Nagy Októbernek, biflázzátok, hogy mi volt a jelentősége, és olyan mamlasz vagy, annyit nem tanultál meg, hogy mi volt a titka ?! Féleszű kerge! Az a forradalom titka, hogy amikor a burzsujra emeled a fegyvert, ne remegjen a kezed, lőj bele! Érted? — harsogta rikácsolva. — Persze, hogy nem a Weisz Manfréd fog az első sorban menetelni, hanem a kulák, meg a régi világ piszka, meg akit be tudtak dönteni a játékba. A Weiss Man- frédnak van esze, az majd csak azután jön. De ha simogatod a megtévedtet, amikor fegyvert fordít rád, a saját sírodat ásod meg avval a cirógatással. Amikor én Csapajev alatt...” — és az öreg olyan indulatosan fújta, hogy ő mukkanni se mert. A végén megrázta fia vállát: “Mit hallgatsz ? Miért nem lőttél közibük ? Mi ?” Akkor aztán őt is elfutotta a pulykaméreg, kiszakította magát az apja csontos-inas markából. “Mert azt a parancsot kaptam, bogy őrizzem őket, és nem azt, hogy agyonlőjjem... — kiáltotta és mor- gott: — Maga álomvilágban él, kiirtana mindenkit, aki. . .” Mire az öreg ismét rákezdte: “Ki én, ki, mindenkit, ha ellene fordul a proletárhatalomnak. Még a saját véremet is.. . Te málészáju...” Anyja vetett véget a veszekedésnek, leküldte az udvarra, fát hasogatni. ... Az érc kongása tulzengte a traktorok lármáját. Ujságpapirfáklyákkal gyerekek szaladgáltak a lassan haladó menetben. A szobor ölén si- heder guggolt letolt nadrággal. Kezében aktatáskát szorongatott és kaján vigyorral végezte a dolgát. A fáklyának összecsavart újságok fénye rőt árnyakat játszott az arcára. Az újságpapír pernyéje lassan szállingózott Gulyás körül, s egy apró szemcse az orrába tévedt. Nagyot prüsszentett. Kifújta az orrát és visszakönyökölt a bódé oldalához. Arca tüzelt, s ahogy hozzáért, öklét jegesen hidegnek érezte. Hátát kiverte a verejték. Ajkát harapdálta dühében, és nem értette, nem értette. Egyáltalán, kicsoda engedte meg a szobor ledöntését? Kik döntötték le? Miért nem tartóztatták le őket? Miért nem verték szét ezt a bandát?“ Két páncélos és egy szakasz... A pokolba küldeném az egész csűr hét.” Pisztolya után nyúlt, s olyan erősen szorongatta a markát, hogy a tenyere beleizzadt. Legszívesebben közibük lőtt volna. Megrázta a fejét, őrültség. Legyűrnék. Egy szál pisztollyal itt már nem lehet operálni. “Hónapokon át kigyót-békát engedtek kiabálni a pártra. Ez lett belőle”. A szobrot térdénél vágták le. Élemedett férfi, a totyakosok jellegzetes ringó lépteivel futott a csonk után. A kiáltozás ricsaja harsogó röhögésbe fűlt. Gulyás a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. “Kapjak el egyet legalább, az megemlegeti.. .” Úgy érezte, a szoborral együtt személy szerint őt gyalázták meg, Gulyás Gyula államvédelmi hadnagyot, akinek az apja Csapajev seregében pa- rancsnokoskodott. A szobor kongott, mint a vészharang, s amint zengve-bongva vonszolódott tova, a sarki ház lassan eltakarta. A viháncoló népség is elhaladt a hadnagy előtt. Utoljára egy kis csoport állt meg a sarkon. Magas, szikár, csontos arcú fegyveres bucsuzkodott néhány suhanctól. Karvaly orrán halvány rózsaszínt játszott a távolodó ujságfáklyák fénye. Hangja borízű volt: — Eredjetek csak... Itt lakom ni — fejével a Kenyérmező utcába intett. — Megrakom a zsebem elemózsiával és már jövök is. A Corvinnál találkozunk.. . — Lekezelt mindegyikkel, s amikor elfordultak tőle, cigarettát halászott elő a nadrágzsebéből, szájába dugta, majd gyufa után kutatott. Ballonkabátot viselt, a zöld vászonselymet szíj fogta ráncokba a derekán. Vállán, csövével a földre meresztve, bajonettes karabély fityegett. A gyufa lángja veresre festette képét, elfujta, két ujja közül messzire pöccintette a fadarabkát, és nagyot szippantott a cigarettából. Gulyás visszafojtott lélegzettel csőre töltötte pisztolyát. A zár alig hallhatóan kattant. Csizmája orrát a földhöz értette, s lassan lecsúszott a kályha pereméről. A karvalyorru zsebredugta jobbját, egy röpke pillantást vetett a menet után, jóízűen vihorá- szott, és dúdolva megindult a Kenyérmező utcába. Gulyás mellé ugrott, karon ragadta, és a karvalyorru halántékához emelte a pisztolyt: — Csend! — sziszegte. — Letartóztatom. Ha kiált vagy fegyver után kapkod, agyonlövöm. Kezet föl! A karvalyorru karja magasra tétovázott. A hadnagy lerántotta válláról a karabélyt, a gazdáját meg maga elé lódította. A karabély zárát kinyitotta, s a kippattanó lőszer megpendült a kövezeten. Csőre töltötte, pisztolyát zsebrevágta, és a karvalyorru tomporába bökött. Az szisszenve ugrott, mint a bakkecske, s kezét a fenekére szorította. — Kezet föl! — csattant rá fojtott gyűlölettel. — Előre, indulj! Ha szökni próbálsz, agyonlőlek! A karvalyorru szuszogva megindult. Hátán keresztbevetve, szíjra fűzött aktatáska himbálózott, mint valami piaci szatyor. Gulyás az őrszobán alaposan szemügyre vette foglyát. A férfi egyenesszállu őszes haját svájcisapka takarta. Csontos arcán lilás színben játszottak vastag izmai. Vizenyős, kék szembogara riadtan ugrált. A zöld selyemballon alatt világos- sárga, ólajfoltókkal tarkított kezeslábast viselt. — Kicsoda maga? — kérdezte Gulyás erőltetett közönnyel. — Kamuthy Vendel a nevem. Üzemfenntartó lakatos vagyok a Mávagban... — fújta egyszusz- ra. . . — Gulyás nem tudta elrejteni csodálkozását : — Folytatjuk — KAPHATÓ AZ “ÜHllEZr Lapunk azon olvasói, akik könyvalakban kívánják a folytatásokban közölt AKNAMEZŐ c regényt olvasni, most megrendelhetik azt kiadóhivatalunktól A könyv ára kötve $3.60 Csak limitált mennyiségben kapható a Magyar Szó Kiadóhivatalánál S..............................................- - v
