Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-11-19 / 47. szám

Thursday, November 19, 1959

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

11

ECY HAZATÉRT MSSZIDENS DRÁMAI TÖRTÉNETE

Szomorú látvány, amikor egy férfi sir. Nem képes visszatartani könnyeit, mert szenved. Pedig ez a férfi, akiről most szó van, egészséges fizikumú, biztos mozdulatu ember, de túl nagy csalódáson esik át ahhoz, hogy könny nélkül tudja elviselni. Neve: Klonga Pál, született 1915, foglalkozása: esztergályos, lakása: ez az amit e pillanatban nem tudok pontosan megmondani.

Beszélgetünk Klonga Pállal. A színhely, ahol beszélgetünk: III., Lajos ut 47/f; házfelügyelői lakás. Klonga Pál otthona itt van ebben a lakásban, azonban anyósa, pontosabban volt anyósa nem engedi be a Newarkról hazatért embert. Itt vannak a bútorai is, legalább részben. Ami nincs itt azt a beleegyezése nélkül eladta felesége pontosabban volt felesége. Ebből az otthonból indult el régen nap, mint nap munkába, és innen vágott neki a világnak 1956 decemberében.

Ha a feleség nagyravágyó

A magyarországi ellenforradalom idején sokan disszidáltak s eddig sokan tértek vissza. így már mind külföldön, mind belföldön tudott tény, hogy a hazájukat elhagyottak tábora a becsületes emberektől a rablókig, a gyilkosokig tevődött ösz- sze. Egyik azért ment el, mert túlságosan hiszékeny volt, a másik az igazságszolgáltatás elől menekült, a harmadik, mert a házastársától akart megszabadulni; ahány, annyiféle ok.

Most elmondom, hogy miért disszidált Klonga Pál, a budapesti Szellőzőmüvek négyszeresen kitüntetett esztergályosa.

— Szerettem a feleségem — meséli Klonga — a házasságunkból egy gyerek született. Feleségem kellemes külsejű asszony, szépen énekel és tele volt ambícióval: énekesnő, művésznő akart lenni. Ahhoz, hogy képeztesse magát megadatott a mód: a Bartók Béla zeneiskolában tanulhatott, ezenkívül magánután is taníttattam. Szépen kerestem, és mint amolyan szerelmes, elfogult férfi én is hittem, hogy a művészi pályán sikerei lesznek. Nem vagyok szakértője az énekművészeinek és magam nem tudtam megérteni, hogy Mariska — igy hivták a feleségem — még elindulni sem tud azon a pályán, amelyen sikereket akart elérni. Vigasztaltam, bátorítottam. Életünk azért zavartalan volt, mert anyagilag mindenről gondoskodtam és legboldogabb voltam, amikor a gyermekemmel játszadoztam, amikor hazajöttem a munkából és átölelte a nyakam, amikor ágyamba vettem; amikor. . .

Itt elcsuklik a hangja és csak percek múlva folytatja.

— Az ellenforradalom idején, amikor ki és bejártak a határon, feleségem folyton arról beszélt, hogy menjünk ki mi is. Mint mondotta én jó szakmunkás vagyok, tehát bárhol boldogulhatok, ő előtte pedig megnyílik az érvényesülési lehetőség. Kint majd felfedezik képességét, nem úgy, mint idehaza, ahol még a nyilvánosság elől is elzárják, mert nincs protekciója. Addig, addig beszélt, amíg beleegyeztem, hogy szedjük a sátorfánkat. Anyósommal együtt laktunk, ő itt maradt a lakásban, mi ketten pedig egy decemberi napon elindultunk. A gyerek akkor két és féléves volt.

Elmentünk a világba, hogy a feleségem művészi vágya megvalósuljon.

Amerika “meghódítása”

A Klonga-házaspár Ausztriában a gyerekkel együtt ugyanúgy lágerbe került, mint a többi disszidens. Erről a láger életről már fölösleges beszélni, mindenki ismeri.

Az asszonynak Bécsben sem sikerült művészetét csillogtatni. A szakemberek meghallgatták és úgy látták, hogy Klongánéban több az ambíció, mint a tehetség. De Klongának sikerült később Salzburg melletti kis városkában munkát kapnia, igy kiszabadultak a testet-lelket elgyötrő lágerből.

— Szorgalmasan dolgoztam — folytatja elbeszélését Klonga Pál —, de közben arra gondoltam, hogy visszatérünk, hiszen amiért kimentünk nem sikerült: a feleségem egy nyúlfarknyi szerződést sem kapott. Ekkor vesztemre, a New Workba került sógoromtól levelet kaptunk, azt irta, hogy Mariskát szerződés, engem munkahely vár, igyekezzünk tehát mielőbb kijutni. A feleségem az értesítés után hallani sem akart a visz- szajövetelről, ehelyett elindultunk Amerikába. Ez 1957 tavaszán történt.

— Kint a szerződés és a munkahely helyett a -csalódás várt reánk. Szó sem volt arról, hogy a feleségem mint énekesnő még csak meghallgatáshoz is jusson, ehelyett üzembe került dolgozni.

Két napig dolgozott, de nem bírta a hajszát, kény télén volt munkahelyét otthagyni. Nekem ismét szerencsém volt. Newarkon, a Jefferson Street 318 alatt egy kis üzemben munkát kaptam. Ennek az üzemnek négy főnöke van, egyik magyar- származású, ez vett fel engem, mint honfitársat. Ebben a gyárban a Western Electric és más nagy elektromosipari vállalatok készítményei részére dobozokat gyártanak. Ezeket a dobozokat hegeszteni kell. Nekem ez nem volt a szakmám, de mégis elvállaltam, a kezdetben egy dollár 50 cent órabérrel.

— Az amerikai dolgozók számára nem újság, hogy kevesebb bért kaptam, mint az odavalósiak. Később 30 centtel felemelték az órabért, de amikor uj, modernebb gép mellé tettek 10 centtel leszállították. Sheffield 10 alatt béreltünk lakást és eltekintve attól, amikor az üzem három hónapig szünetelt mindvégig ott dolgoztam.

— Egész életemben szerettem dolgozni. Úgy mondják, hogy tudok is, hiszen itthon azért kaptam egyik kitüntetést a másik után, ami természetesen anyagi jutalmazással együtt járt. De az ottani tempót nem bírtam: az örökös félés, hogy a “boss”-nak nem tetszik valami, hogy bármikor az utcára kerülhetek, bo^y nem tudok eleget produkálni, elvette nyugalmam.

— A feleségem otthon ült, én hajszoltam a keresetet; ez lett számunkra az “ígéret földje”.

Az asszony visszatér Magyarországra

Klonga Pál sok érdekeset Deszél el munkahelyéről, munkakörülményeiről, mindez tanulságos számomra és az itthoniaknak, a Magyar Szó olvasói előtt azonban ismert dolgok, igy ezekről nem számolok be.

— Kérem — mondja Klonga Pál —, én a Szellőzőmüveknél, ha 3—4 órát is túlóráztam, amikor sok volt a munka, egyszer sem fáradtam el. Nemcsak szombat, vagy vasárnap este jártunk el szórakozni, hanem hétköznap is, moziba vagy színházba. Mindig volt kedvem hozzá. Amerikában olyan fáradtan érkeztem haza, hogy nem kívántam semmi mást, csak feküdni, pihenni. A feleségem elkeseredett, mert művészi ambíciói nem sikerültek, az én kimerültségem miatt nem járhatott el szórakozni sem, állandóan rosszkedvű volt, de azért a házasságunk nem romlott el, legalább is én azt hittem.

Itt egy kis szünetet tart Klonga Pál, majd folytatja:

— Egyik nap azzal fogadott a feleségem, legjobb volna, ha visszatérnénk. Rokonoktól, ismerősöktől jöttek a levelek, hogy az édesanyja beteg, a veséjével van valami baja. Persze én boldog voltam, hogy hazamegyünk. A feleségem azt ajánlotta, hogy előbb ő megy haza, utána néhány hónap múlva én, addig igyekezzek még többet dolgozni, takarékoskodni, küldeni a csomagokat. Eleinte nem akartam beleegyezni, mert számomra sok fájdalmat okozott annak elképzelése, hogy a gyermekemet hónapokig nem láthatom. De Mariska meggyőzött arról, hogy az ő terve a helyes, amit keresek azt hazaküldöm, abból uj lakást veszünk, nem kell majd az anyósommal együtt lakni. így is történt. A feleségem megkapta a visszatérési engedélyt. Egyik nap hazamentem, a lakást üresen találtam: a feleségem és a gyerekem elutaztak. Mariska a repülőtérről azt irta, hogy nem akarta bucsuzkodással fájditani a szivemet, igy a gyerekemet meg sem csókolhattam, mielőtt elváltunk.

Jönnek a rémhírek

Klonga Pált fütötte a hazamenés láza, még többet igyekezett dolgozni.

— Annyira igyekeztem takarékoskodni, hogy a munkahelyemre gyalog jártam, mert igy 14 centtel többet félretehettem. Már nem bántam semmit, csak az volt a fontos, hogy mielőbb hazamenjek és addig is minél több csomagot küldjék haza.

— Egész nap a munkahelyemen arra gondoltam, vár-e otthon levél és a szivem erősebben dobogott, amikor megláttam Mariska kezeirását a borítékon. A leveleiben azonban nem volt semmi örömöm, sőt egyre inkább elkeserítettek. Burkolt szavakkal megírta, hogy otthon megfigyelés alatt tartják, és én ne is gondoljak egyelőre a hazatérésre. Nem értettem, hisz nem követtem én el semmi rosszat, de tudomásul kellett vennem. Aztán az anyósom is irt, meg két-három régi ismerős, akik ugyancsak óvtak attól, hogy hazakészüljek. A leveleikben igyekeztek megértetni velem, hogy otthon rossz a helyzet, ha hazamennék felelősségre vonnának, börtönbe is kerülnek. Elképzelhető, hogy milyen heteket, hónapokat éltem át, közben küldtem a csomagokat. Egyszer aztán elszántam magam és Írtam a régi munkahelyemre. Megkérdeztem mit szólnának hozzá, ha hazamennék, kapnék-e munkát, szívesen fogadnak-e. Jött is a válasz, azt felelték, hogy öröm mel várnak, igyekezzem mielőbb haza.

— A feleségem levelei ellenére elhatároztam, hogy haza megyek. Arra gondoltam, ha nem követtem én el semmit, csak meggondolatlanságot, ezért engem megbüntetni nem lehet. Megkaptam a hazautazási engedélyt. Itt el kell mondanom, hogy elutazásom előtt olyan hirt kaptam, hogy a feleségem már mással él, amit tei-mészetesen nem hittem el.

Drámai fordulat

Ismét elcsuklik a hangja és percek telnek el, amig folytatni tudja:

— Megérkeztem. Szivdobogva csengettem be a lakásomba, az anyósom, akiről kiderült, hogy egyáltalán nem volt beteg, nyitott ajtót. Amikor meglátott egyszerűen nem engedett be. Megkértem a házfelügyelőt, hogy jöjjön fel velem és intézze el, hogy a volt otthonomba bemehessek, hogy beszélhessek a feleségemmel, hogy végre magamhoz öleljem a gyermekemet. Tőle tudtam meg a valóságot. A feleségem hivatalosan elvált tőlem, nemcsak összeállt egy másik férfivel, hanem éppen a megérkezésem követő napra van kitűzve az esküvőjük. A gyerekemet valahová vidékre küldték. Sok minden más is kiderült. Az is, hogy azok a bizonyos ismerősök az ő felbuj- tására írták az elriasztó leveleket és azt is, hogy ő más lakásba költözött, a leendő férjével, a régiben, amelyben együtt laktunk az anyósom maradt.

— Hogyan folytathatta le a felesége a válópert az ön tudomása nélkül? — kérdeztem.

— Egyszerűen félrevezette a bíróságot. A válókeresetben előadta, hogy Ausztriában én elhagytam és az első feleségemmel tovább álltam, ö arról értesült, hogy Amerikába mentem, ahová utánam jött, de sehol nem talált meg, amire visz- szatért Budapestre. Ezek alapján hűtlen elhagyás miatt kérte a házasságunk felbontását, amit a bíróság a törvény értelmében kénytelen volt kimondani, hisz a feleségem szerint az előirt két év alatt nem jelentkeztem.

— Ilyen csalódás után természetesen nem kívánok többé erről az asszonyról, aki igy tönkretette életemet, tudni, de a gyerekemről nem mondok le soha és itt van az én szörnyű tragédiám.

Klonga Pált annyira rázza a sirás, hogy képtelen elmondani azt, ami történt, a házfelügyelői meséli el:

— Nagyon fáj nekem is ami történt, hiszen Klonga nagyon rendes, dolgos, jóérzésü ember. Az történt, hogy a felesége a gyereket, aki most ötéves, az apja ellen nevelte.

A segítség jegyében

Az, hogy a megtépázott idegzetű ember nem roppant a csalódás alatt össze, azt kizárólag az emberi szolidaritásnak köszönheti:

— Megtudtam azt is, hogy a volt feleségem különféle hazugságokkal vádolt meg a hatóságok előtt, hogy ezzel megakadályozza hazatérésemet. De azok lelkiismeretesen kivizsgálták az ügyemet és megadták a hazatérési engedélyt. Amikor kiderült, hogy milyen galádság áldozata lettem mellém álltak és igyekeznek rajtam segíteni. Én nem kérek mást, mint a gyermekemet. Remélem, mielőbb lakáshoz, otthonhoz jutok.

— A munkahelyemen, a Szellőzőmüveknél egy uj munkapaddal vártak. Carussel pádon fogok dolgozni, olyanon, amilyenre mindig vágytam. Mindenki igyekszik segíteni rajtam. Érzem, hogy idehaza vagyok, érzem az emberek szolidaritását, hisz ez ad erőt, hogy elviseljem, mindazt, ami történt velem.

Nem tudok meghatottság nélkül beszélni arról, hogy milyen segíteni akarással fogadnak mindenütt. Ez vonatkozik a hatóságokra, pontosabban a hatósági emberekre, akiknek megértése teszi elsősorban lehetővé, hogy újra kezdjem elrontott életemet. A régi munkatársaim, bent aa üzemben azon fáradoznak, hogy mielőbb rendes kerékvágásba kerüljek. Október nyolcadikán érkeztem haza, tizedikén már a gyárban tudták, hogy mi történt velem és amikor bementem, alig győztem lemondani a sok vendégségbe való meghívást. Azóta sem szűnt meg a figyelmük.

— Nagyon vigasztaló az, hogy nem hagytak egyedül bajomban, hanem a közösségi szellemben élő emberek együttérzése vesz körül és segít ahhoz, hogy megtaláljam a boldogulásom útját.

•

A hazatért Klonga Pál históriáját úgy mondtam el, ahogyan történt, s nincs semmi hozzáfűzni valóm. Ják Sándor j