Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-07-09 / 28. szám
Thursday, July 9, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ il MISTER HETES AZ ÓHAZÁBAN Az alábbi cikk a “Magyar N,emzet”-ben jelent meg. Szénási barátai és ismerősei bizonnyal örömmel olvassák a róla szóló cikket. (1) Aznap délelőtt, mikor a TU—114 leszállt a Ferihegyi repülőtéren, egy belga gépen Ferihegyre érkezett egy gvügyei magyar ember is. A szovjet óriásgép először szállt le Ferihegyen, a gyü- gyei magyar is. Csakhogy a gyügyei nem a Szat- már megyei Gyügyéről érkezett, hanem az amerikai Los Angelesből. Ötvenkét év után visszatért az anyaföldhöz, melynek életét köszönheti, hazavándorolt a bölcsőhöz, melyben ringatták egyszer — Mister Louis Heyes*amerikai magyar ács. (Régi nevén: Szénási Lajos.) Tizenhét éves korában vándorolt ki és 69 éves korára látta viszont az óhazát. Budapestet meg először, mert mikor szegény kovácsinasként 1907-ben kiment, csak egy pohár sört ivott átutazóban egy pesti pályaudvaron, s már ment is tovább. “Sok urunk nem volt rest, se kába / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Egy a másfélmillió közül most vénen ugyan, de egyenesen, mint a szálfa, hazajött. (2) — Mister Heyest kérem. — Kapcsolom! Kátt. — Magyar újságíró vagyok, szeretnék találkozni önnel. — Well... Délután ötkor a szigeti nagyszálló társalgójában várom. Zug a szél, a fákat hajlogatja. Odakint eső zuhog, idebent halkan zene szól. És pontban ötkor kimért lépésekkel, pirosló arcán, mosollyal, mint sudár fa, oly’ magasan, jön felém öreg magyarom. Zavarban vagyok, hogyan beszélgetünk? Angol—magyar szótöredékekre számitok. Szatmári izekkel fordul felém: — Isten hozta. Kerüljön beljebb — mondja jó zengzetekkel, mintha az imént jött volna fel Gyügyéről, először, Pestre. Avélkék ruhát visel, feltűnő kockás inget, mely nek gallérja a fecskefarkaknál az inghez van gom bolva. Lábán szellős szandál. Arca nyúlt, vidám, szeme élénk, kicsi. A legfeltűnőbb gerince tartása. Nem hajlik. Mikor cigarettával kínál, akkor is egyenesen ül, mint ijedt gyerek az iskolában. Közben közvetlen, egyszerű és barátkozó. Az egész ember ifjúságtól lobog, az egész nagy test vékony és inas. S ezen a vékony és ruganyos testen súlyosan, mint a lánc, vastagon, szélesen két kemény tenyér lóg. Az ács keze. Toldi Miklós tenyerére gondolok. Mikor beszélgetni kezdünk, az ezernyi kérdés közt azt is felteszem, hogy mi volt eddig nálunk a legkülönösebb? — Well. Az, hogy itt mindenki magyarul beszél. (3) Az emlékek udvarán végigporoszkál a múlt. — Az a régi magyar élet — mondja öreg magyarom — kutyának való élet volt. Vagy még annak sem. A Szatmár megyei Gyügyén születtem, mint szegényember fia. Négyen voltunk testvérek, két lány, két fiú. A bátyám már előttem kiment, vasmunkás lett Amerikában. A négy testvér közül már csak kettő él, nővérem Amerikában meg én. Elhunyt testvéreim gyermekeihez jöttem haza, Kisvárdára és Gyügvére, a szülőfalumba. Nem tudják,-hogy itthon vagyok. Szombaton megyek hozzájuk. Nyíregyházáig repülőgépen, onnan Kisvárdáig vonaton, azután át Fehérgyarmatra s Gyarmatról tekszivel vagy fiá- keren haza. — Három elemit végeztem. Azután kivettek. A föld körülöttünk mindenütt a Károlyi grófoké volt. Övék lett még a lecsapolt ecsedi láp is. Már pendelyes gyerek koromban kukoricát kapáltam nekik. A föld, a nád még mozgott alattunk, mikor dolgoztunk. Elmentünk hajnalban, elvittünk egy darab szalonnát, darab kenyeret, azzal voltunk estig. Megtettünk a régi lápig tizenkét kilométert, ugyanannyit vissza. Az emberek összesúgtak : Magyarországról ki kell menni, csak nyomorúságot ád! — Talán a város... Beszegődtem Szatmáron a Mátyás utcába négy esztendőre kovácsinasnak Juhász Bandi barátommal, aki mint hallom, még él, odahaza Gyügyén, csak az a baja szegénynek, hogy mindig a kocsmában él. Szatmáron aztán mindent csináltam, csak a mesterségemet nem. Hajnali négytől voltam talpon nyolcig este. A mesternek három tehene volt. Én voltam a fejő, én hordtam piacra a tejet, én ápoltam még a gyümölcsöskertet is, én csináltam mindent, ami munka ott volt, azután napi tizenhat órás robotért kaptam egy zupp-ot, meg a gazda fiától a megjegyzést: “Nem egy a szőr a selyemmel”. Mármint, hogy ő több, ember, mint én. Robot, zupp, munka mindig, öröm semmi, még az emberiség is megtaposva, ez volt az a magyar élet. Nem egy a szőr? Isten veletek! Bátyám küldött hajójegyet, ki innen, a földnek a poklából. A fának letört egyik gallyacskája. Aztán letört még másfél millió. “Ezer esztendő távolából / hátán kis batyuval kilábol / a népségből a nép fia”. (4) így idézzük és siratjuk a második Mohácsot a zugó fák előtt. — Akkor voltam boldog ember, mikor tizenkilenc hire megjött Amerikába. Az utcára mentünk, tüntetni mellette. Végre fordul egyet az a gyászos élet. Mikor meg az ellenforradalom hire meg jött, nem a régié, a mostanié, azt mondtam magamban, csendben, majdnem csak suttogva, úristen, hát minden visszafordul? Magyarok! Mindent elfelejtetek? Honfitársunk az Egyesült Államokban sokat küzdött, sokat dolgozott. Kint munkanélküliséget talált. Bátyja is egy esztendeig volt munka nélkül. Tizcentes órabér mellett, tiz óra munkát számítva, napi egy dollárt keresett. Sokáig ebből tartotta bátyját, a feleségét, meg magát. Végigbarangolta egész Amerikát. Dolgozott Chicagóban. Élt New Yorkban. Ács lett Floridában. Letelepedett Los Angelesben, öregségére is keményen dolgozó ember. Hét szobás villákat épit fából, egy-két emberrel dolgozva, a kész házakat azután eladja. Orvost még nem látott. A szemüveget nem ismeri. Húst alig eszik. Gyümölcsön él. A zsírt nem szereti. Olajjal főznek. Felmagasodik, roppant karját megemeli, fél szobát beborítja ez a súlyos kéz, mely nehéz, mint az elefánt agyara: — Hatvankilenc éves vagyok, édes fiam, de a munkában kiállók akárkivel! Toldi, Los Angelesben. Kint nősült, s ugyan kit vehet el egy gyügyei magyar, kire bukkant rá a rengetegben, kin akad meg a szeme világa, túl az óperencián, a Csendesóceán partjain, a szülőfalutól több mint tízezer kilométernyire? Nagvmajtényi magyar lányt vett el, szatmárit, onnan valót, ahol valamikor letörött a zászló $ rászállt tollászkodni egy fekete holló. Károlyi törte le a zászlót. Megkapta érte Szatmárt. Családja meg kikergette Amerikába a nagymajtényi lányt, meg a gyügyei fiút. ők meg ott összeakadva kiegyenesítették a régi zászlót s őrzik a magyar szegénység, a haladás ügyét végórákig. Két fia született, egyik erdész, tőlük messze él, másik már nem él. Repülőszerencsétlenség áldozata lett. mwMiwwuwwuvmmmvwvMmmmv« w« Az Ajkai Erőmű bővitésére előregyártóit vasszerkezet- vázas erőmüvet építenek, melyben öt kazán és három turb ^generátor 100 megawatt uj energiát termel majd. Tervek szerint az első gépegységet 1960 júniusában helyezik üzembe. A száz méter hosszú, 43 méter magas és 76 méter széles vasszerkezeti csarnokot a győri Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyár gyártotta és szereli össze. A karcsú vasváz tetejére előregyártott vasbeton födémpaneleket helyeznek el. — Azóta nem tud eróplént látni az anyja. Ezért nem is jött velem haza. • (5) Panaszkodik az IBUSZ-ra, mert nem várták a repülőtéren s csak nehezen kapott szállodaszobát. Pedig Amerikában kifizette. Dicséri a Szépművészeti Múzeumot, s a spanyol teremről rajongva beszél. Sokallja a pesti taxi díjszabását és áradozik a magyar gyermekekről. Egy nagy csoportot az Állatkertben látott, viselkedésük — mondja — mintaszerű, Amerikában, kevés lett volna a két nevelő, aki kisérte őket. Autóbuszon közlekedik, mert az nagyon olcsó. Vagy gyalog barangol és egyedül, hogy rendre felfedezze azokat az épületeket, melyeket amerikai magyar lappokból már ismer. Nincs jó véleménnyel a pesti sofőrök egy részéről, azt mondja, nem egy már börtönben ülne Amerikában, mert fittyet hánynak a járókelőkre. Meghatottan beszél a Magyar Optikai Müvek klubjáról, melyet meglátogatott és a Magyarok Világszövetségéről, mely jó szívvel fogadta. Los Angeles-i barátait, a Szocialista Klubba tömörült iparosokat, munkásokat szeretettel emlegeti s társadalmi rendünket nemcsak elismeri, de lelkesen idézi eredményeit. Néha feltűnik a szálfa termet a Szabadsághegyep, a Vörös Csillagban, vagy egy pesti vendéglőben, arrtint a cimbalmot hallgatja, mert az öreg ember őrzi ám a szatmári nótákat, a bölcső dalát, az élet édes áramát, visszhangját valaminek, ami volt, a párás képeket ifjúsága emlékeit, egy falu arcát, a hazai zümmögést — s ha megrohanja az óhaza emléke, odaül Sunda cimbalma mellé, kezébe veszi az ütőt, s a Csendes-óceán partján végigszalad egy magyar futam. Gyügye dalai. De a falujára már nem emlékszik. — Egy utcára sem ? í— Csak egy utca volt. (Csend. Mintha valami megremegne.) — Tulajdonképpen — folytatja, de-hangja elakad, a színe halovánv — azért jöttem haza, mert látni akarom utoljára azt a gyügyei temetőt, hol anyám, meg apám pihen. Pedig édesanyját elvesztette egy éves, apját pedig hároméves korában. Mint pöttömnyi gyereket felemelték a felnőttek gyűrűjében hogy lássa legalább az apja... sírját. Ennyi volt. Már nem beszél, csak könnye pereg a jó öregnek, aki oda-vissza húszezer kilométert utazik, utoljára, két bedőlt sir miatt. Ruffy Péter Nixon bízik a jövőjében Nixon alelnök nagyon biztosra veszi, hogy Eisenhower után ő lesz az Egyesült Államok elnöke. ..WASHINGTON. — Earl Mazo, washingtoni iró 15 havi munka révén megírta Richard Nixon alelnök életrajzát. Noha azt állítja, hogy az adatokért közel 300 embert interjuolt meg és rengeteg okmányt nézett át, a könyv semmi különöset sem mond. Még azt sem lehet megítélni, hogy a könyv vajon Nixon “felépítése” akar-e lenni az elnöki tisztségre. A könyvnek azonban mégis van egy érdekes szakasza, amivel azt akarja bizonyítani, hogy Nixon nagyon bízik a népszerűségében és biztosra veszi, hogy Eisenhowert ő fogja követni az elnöki székben. Ezen szakasz szerint Eisenhower felhívta a Nixon figyelmét arra, hogy az utóbbi 100 évben nem választottak alelnököt elnökké. Ezen idő alatt csak az elnök halála révén került alelnök az ország élére. Ezzel szemben viszont már több miniszter került az elnöki székbe. így jutott oda Herbert Hoover is. Azért Ike felajánlotta Nixon- nak, hogy ha akarja és lemond az alelnökségról, a külügyminiszteri hivatalon kívül bármely más miniszterévé kinevezi. Mazo állítása szerint Nixon nem fogadta el ezt az ajánlatot, annyira meg van győződve arról, hogy a republikánus párt jelölni fogja és az ország őt fogja megválasztani elnöknek. (Majd meglátjuk — mondja a vak ember!) Számonkénti olvasók figyelmébe! Aki az Aknamező c. folytatásokban közölt regény valamelyik folytatását nem kapta volna kézhez, kérésre beszerezheti azt a kiadóhivatalunktól. , J
