Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-10-22 / 43. szám
AHoGrAN tW LAtOm írja: ehn Ezredes a nadrágok ellen Amikor tiz évvel ezelőtt, két és fél évi európai tartózkodás után New Yorkba érkeztem, európai öltözködéshez szokott szemeim elé feltűnő és szokatlan látvány került. New York akármelyik kis részében, mondjuk a Times Square környékén, vagy a 42-ik utcában egy nap alatt több hosszú és rövid nadrágot viselő nőt láttam, mint Agliá- ban, Franciaországban, Csehszlovákiában és Magyarországon összesen két és fél év alatt. Egy évvel később Los Angelesbe érkeztem visz- sza, ahol megismétlődött a látvány — sokszoro- zottan. A nagy élelmiszer üzletekben, az áruházakban a vásárló vagy nézegető nők fele otthon hagyta a szoknyáját, vagy ruháját és valami nadrágfélébe öltözött. Százával lehetett nőket látni, akik az egyszerűség kedvéért fürdőnadrágra vetkőzötten eszközölték bevásárlásaikat, vagy sétáltatták kutyáikat. Sietek megjegyezni, hogy efajta öltözködés ellen — különösen a forró nyári hónapok folyamán, — nekem személyesen semmi kifogásom nem volt és nincs ma sem. Sőt: elismerem, hogy semmi szemet sértő látványt nem találok abban, ha fiatal, csinos és főként karcsú nők feszes nadrágban úgy libegnek a beverly-hillsi üzletek kirakatai előtt, mintha a hátsó zsebek mindegyikébe közepes nagyságú sárga dinnyét rejtettek volna. Hallgatólagos kifogást csupán oly esetekben emeltem, — ezt is csak a jó Ízlés ellen elkövetett bűn címén, — ha egy középkorú vagy annál is idősebb, 180—200 fontos nő olyan nadrágban kacsázott végig a boulevardon, mintha a hátsó zsebek mindegyikébe egy-egy jól megtermett görögdinnyét helyezett volna. Nem hiszem, hogy az utóbbi kategóriába tartozó nők bármelyikét az a veszedelem fenyegetné, amelynek a newyorki földalattiban egy fiatal nő lett szenvedő áldozata. A Broadway és 50. utcai állomáson sürü tömeggel együtt léptem ki a “local” vonatból, amikor éles sikoltás hasította a levegőt. A newyorkiak szokásához híven a sok rohanó ember egyszerre megállt és mindenki arra lett kiváncsi, hogy mi történt ? Miért a sikoly ? Nem tudtam megítélni, hogy ami történt szokatlan vagy megszokott esemény volt-e a rohanó newyorki élet forgatagában. Az történt, hogy egy fiatal, csinos és főként karcsú nőt, aki elképzelhetetlenül feszes nadrágban igyekezett az utcára vezető lépcsők felé, valaki alaposan megcsípett azon a részen, ahová a fentebb említett dinnyét rejtette. A sok ember, — vagy helyesebben: a sok férfi, — között lehetetlen volt megállapítani, hogy ki volt korán délelőtt ilyen csípős jókedvében és az illetőt illő fenyítésben részesíteni. így a méltatlankodó és hátsó zsebét simogató kis nő kénytelen volt sajgó — sárgadinnyével távozni a jelenlevők elfojtott kuncogása közben. A jelenetet nem tartottam tragikusnak, inkább jellemzőnek az adott körülmények között és magamban megállapítottam, hogy a csipkedésért nem azt tartom felelősnek, aki a csábításnak nem tudott ellentállni, hanem azt a helyes kis nőt, aki a feszes nadrágban kihívó merészséggel himbálta a — sárga dinnyéket. Charles Johnstone ezredes, aki a Tokió szivében elhelyezett amerikai repülő osztag parancsnoka, ebben az egy kérdésben az enyémmel megegyező véleményre jutott. Az ezredes ur elé egyre több panasz érkezett olyan bennszülöttek ellen, akik sértő megjegyzésekkel illették az ott állomásozó tisztek, vagy katonák feleségét. Sőt, nem egyszer jelentették, hogy a newyorki epizódhoz hasonlóan, egy-egy huncut japán alaposan belecsipett az amerikai nadrágos asszonykák ama részébe, amelyet rendszerint ülésre használnak. Johnstone ezredes teljesen érthetően és nagyon helyesen nem a csipkedő japánokat, hanem azokat az ifjú (és gyakran nem is olyan ifjú) amerikai nőket ítélte el, akiknek kihívó öltözködése ellenállhatatlan vágyat ébresztett a csipkedésre hajlamos férfiak szivében, vagy talán inkább — ujjaiban. Ezért elrendelte, hogy az amerikai tisztek és katonák női családtagjai nyilvános helyen ezentúl nem viselhetnek nadrágot, fürdőruhát és egyéb ebbe a kategóriába tartozó kihívó ruhadarabokat. Úgy látszik, hogy bár elkésetten, de rájött az ezredes ur arra, hogy az amerikai népet és magát Amerikát a külföldön aszerint Ítélik meg (vagy Ítélik el), ahogyan amerikaiak külföldön viselkednek és öltözködnek. És Johnstone ezi'edest a szigorú rendelet kibocsátásában több oly esemény befolyásolta, amelyek nagyon sötét árnyékot vetettek Amerika és az amerikai nép arculatára. Ebben az évben öt 20 éven aluli amerikai ifjút visszaküldték Amerikába, mert erőszakot követtek el egy 18 éves japán leány ellen. A fiuk bizonyára olvastak oly esetekről, amikor a déli államokban fehérek erőszakot követtek el néger leányok ellen és a bűnösök enyhe büntetéssel szabadultak. Megpróbálták ugyanezt japán leánnyal és valóban enyhe büntetéssel menekültek: mindösz- sze hazaküldték őket. . . Egy fiatal amerikai leányt is hazaküldtek, miután az egyik tokiói szállodában négy és fél napot töltött el egy japán férfivel. Ezek komolyabb kihágások voltak, de “kisebb” kihágások úgyszólván napirenden vannak. Amerikai iskolás gyermekek játékos kedvükben szétrombolnak autóbuszokat és különös kedvtelésüket találják abban, hogy az autóbuszok ablakaiból a járókelőkre dobálnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Egy napon éppen Johnstone ezredes mellett száguldott el egy iskolai autóbusz, amelynek minden ablakából dűlt a füst, — az amerikai iskolás gyermekek cigaretta füstje. Csodálkozásra, megbotránkozásra alig volt ideje, amikor katonáinak jólnevelt csemetéi egy maroknyi barack-magot vágtak a fejéhez, Az ezredes urnák ez persze feltűnt és másnap kiadta rendeletét, amely a feleségek körében nagy megbotránkozást okozott. Amerikai katonákat — sajnos — a világ sok száz részében tartanak állandó készenlétben, hogy “megvédjenek” bennünket, akik sok ezer mér- földnyi távolságban tisztában vagyunk azzal, hogy ezt a szép országot nem fenyegeti támadás veszedelme. Ezek az amerikai katonák és hozzátartozóik segítenek elherdálni azokat a billiókat, amelyeket évről-évre kisajtolnak az amerikai adófizetők zsebéből. Ha már ilyen haszontalan élet lett osztályrészük, ahelyett, hogy itthon hasznos, termelő munkát végeznének, legalább megtehetnének annyit, hogy józan viselkedéssel és gyermekeik rendre nevelésével barátokat és ne ellenségeket szerezzenek külföldön. Ez persze súlyos áldozatokat követelne. Többek között azt, hogy a katonafeleségek a gyermekek nevelését ne bízzák az alacsony bérért dolgozó bennszülött háztartási alkalmazottakra és a feszes nadrágok és fürdőruhák viselését korlátozzák olyan helyekre, ahol nem fogják azt megbotránkozással nézni és nem fogják azzal csipkedésre csábítani az ártatlan, de jó meglátásu férfiakat. k felesleges munkáskezek Végre Washington elhatározta, hogy komolyan foglalkozik az általános prosperitás ellenére is meglévő 4—5 millió munkanélküli égetően fontos problémájával: az állandósuló felesleges munkaerő kérdésével. Ezen célból egy kongresszusi bizottságot neveztek ki a közelmúltban, Eugene J. McCarthy, fiatal demokrata szenátorral az élén, aki washingtoni tartózkodása alatt már többször emlegette, hogy “hazánkban a krónikussá vált munkanélküliség nemcsak nemzetünk jelen problémája, hanem a messze jövőbe nyúló, figyelmeztető jelenség is, amit sürgősen orvosolni kell!” A szenátusi bizottságnak ez a vizsgálata a tervek szerint igen tüzetes lesz. Már meglévő adataik alapján ugyanis elkalandoznak majd a jövő évtized útvesztőjébe is, hogy elfogadható képet adhassanak a most beállított automatikus gépek 5—10 éven belül beálló társadalmi hatásáról. Erre vonatkozólag máris megkezdték a kihallgatásokat a tudósok, iparbárók, üzemvezetők és a gazdasági élettel szorosan együttműködők csoportjában, majd később megközelítenek mindenkit, aki valamilyen formában is ajánlatokkal tud szolgálni az állandóan fejlődő technikánk következtében munkanélküliségre kárhoztatott embermilliók sorsának megjavítása érdekében. Kimerítő tanulmány tárgyává teszik az iparokat, a bányászatot, a középkorú munkások és a többé-kevésbé rokkantak csoportját, valamint a vándormunkások és faji kisebbségek mellőzött csoportjait is. Sőt még azt is górcsöveik alá helyezik, hogy milyen behatással lesz a dolgozó társadalomra az a világbékét célzó lépés, hogy ha tegyük fel az évi költségvetésben a védelemre előirányzott billiókból valamennyit levágnának, mivel tudjuk, hogy a védelmi törekvések több millió embernek adnak megélhetési lehetőséget. Az egész vizsgálat indító oka az acélsztrájk volt. Persze az acélipar csak egy részét szolgáltatja az okozatnak, mivel ennek ágai sokkal messzebbre nyúlnak. Azonban mégis világos képet kapunk, ha rápillantunk ez év első hat hónapjának statisztikai kimutatására, mely szerint az acélgyárak üzemben tartása alatt rengeteg tartalékot termeltek és raktároztak fel, mivel az ipar vezetői számítottak erre a sztrájkra és miután már az üzem leállt, a termelés megszűntétől számított tizedik héten lehetett csak észrevenni, hogy a felraktározott anyag fogyni kezd. Ebből arra lehet következtetni, hogy az acélipar kilenc hónapos termeléssel is képes kielégíteni bőségesen a szükségleteket, sőt még ezt az időt is lejebb szállíthatják, ha automatikus gépekkel modernizálják az üzemeket időközönként. Az acélgyáro- sok és részvényesek megélnek igy is, azonban mit csinálunk a 3 hónapra feleslegessé vált munkásokkal ? A szénbányászatban körülbelül 200,000 munkás több mint 400 millió tonna szenet állít elő évente, de még ennél is többet tudna termelni, ha több szénre volna szükség. Csupán tiz évvel ezelőtt ugyanezt a mennyiséget 400,000 bányász tudta előállítani. A tiz év alatt feleslegessé vált bányászok szomorú sorsával azóta gyakran találkozunk lapok hasábjain és a televizió-hirek riportjaiban. Detroitban, az automobilgyártás szivében, ugyanez a helyzet. Kevesebb munkaerővel több automobilt tudnak előállítani, mint bármikor a múltban és ezért halljuk olyan gyakran hangoztatni, hogy az autóipar virágzik, de ennek az üzletágnak virága: a munkás, évről-évre tömegesen hervad a tétlenségtől. A hatalmas méretekben fejlődő technikánk ellenére tehát mégis napról-napra fájdalmasabban észlelhetjük és ébredhetünk annak a kisértő valóságnak a tudatára, hogy ennek a modern technikának a fejlődése mennyire túlhaladja azokat a kollektiv törekvéseket, melyekkel minduntalan próbálkozunk, de ezidáig még nem találtuk meg az orvosságot a technikai módszerekben duslako- dó kapitalista-éra nagy betegségére: a krónikus munkanélküliség gyógyítására. Mindenesetre érdemes lesz figyelemmel kisérni ennek a kinevezett bizottságnak az aktivitását, munkáját, mert ügylátszik, most már időkhöz mérten kívánják a dolgokat kutatni és orvosolni. Ha már az ipari géniusz kevesebb munkával több acélt, szenet, automob il és minden egyéb közszükségleti cikket tud termelni évről- évre, akkor ez a géniusz akkor sem alhatik, ha megoldást kell találni emberi problémákra és nem engedheti meg, hogy munkaképes amerikaiak száz ezerszámra kényszerüljenek közsegélyre, mert az egyénnek is, meg a családnak is enni kell, remélni és hinni a jövőben. Amerika jövőjében. Ugylátszik, hogy a kongresszus is, ennek tudatára ébredve, határozta el az ül is bezárásának utolsó napjaiban, hogy ezen célkitűzéssel a cselekvés útjára indítja a McCarfhy-bizottságot. Erről a fiatal szenátorról csak annyit tudunk, hogy' szívügyének tekint minden orvoslásraváró társadalmi ügyet és ha már ezzel a képességgel rendelkezik, akkor azt is remélhetjük, hogy sikerül neki felrázni az érdekeltek lelkiismeretét és csatasorba állítani őket, mert az ő meggyőződése is az, hogy csakis egy koncentrált támadással lehet a munkanélküliséget legyőzni, nemcsak átmenetileg, hanem ezt a győzelmet a jövőre vonatkozólag is állandósítani. MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Látom, hogy most októberben lejárt az előfizetésem. Itt mellékelek $..............................-t Név: ...................................................................... Cim: ......................................................................
