Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-10-08 / 41. szám

10

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, October 8, 1959

(18)

TIZENHATODIK FEJEZET

Szliácsék vasárnapjai — a szomszédok szerint •— régóta kísérteties hasonlósággal ismétlődtek. Szombat este kezdődött az első felvonás, s másnap délelőtt folytatódott az előadás, egészen addig, amig az ezredes elindult szokásos egészség- ügyi sétájára. Ebédre érkezett vissza, majd nem sokkal azután ismét eltávozott és csak este mutatkozott. Pityu ekkor már ágyban volt, felesége felöltözve várta jöttét. Színházban, moziban vagy a Tiszti Házban töltöttek néhány órát. A szomszédok egyébként csupán sejtették a családi cirkuszokat — Szliácsné szipogása kihallatszott a kony 'hából —, de bármennyire éberen figyelték őket, semmit sem tudtak meg, mert az ezredes és felesége gondosan ügyelt rá, hogy családi életük árny foltjai ne kerüljenek avatatlanok szeme elé, még kevésbé szájára.

Szliács — az előző napi tapasztalatokon okulva — már hétfőn félt a következő vasárnap eseményeitől. Ezért már szerdán vagy csütörtökön gondoskodott szombat délutáni elfoglaltságáról. “Az ember a lehetőségekhez képest óvja az idegeit” — indokolta maga előtt késői hazatérését, mig felesége kifogyhatatlan sopánkodással szidta a főnökeit, akik nem törődnek a káderekkel, agyondolgoztatják őket, holott — ha hagynák — Robi aztán igazán meg tudná szervezni a munkáját. Jobban, mint azok a nagyfejüek!

— Áh — intette le végül az ezredes —, nem érdemes ezen morfondírozni. Hagyd el.. . Ha jól ismernék az embereik képességeit, akkor nem került volna sor a leszerelésemre sem.

Jóleső érzéssel eszegette mártiriumának trónusáról a vacsorát, miközben Szliácsné kitartóan le- gvezgette férjé meg nem értett nagyságát a sajnálkozás és hiúság pálmaágával. A tökéletesen boldog és nyugodt családi idill meglehetősen rövid ideig tartott. Pityu kifogyhatatlan ötletességgel intézte támadásait a papa idegrendszere és nyugalma ellen. A gyerek bűneiért Szliács természetesen az asszonyt okolta. Egész nap otthon van, eltrécseli az időt, ahelyett, hogy a gyereket nevelné. Ezt néhány alkalommal meg is mondta feleségének, akit erre elővett a migrén. Ennek eredményeképpen Szliács hamarosan megtudhatta, hogy Pityu dolgaiért igenis ő felelős, pontosan azért, mert soha nincs itthon, s a gyerek — az igazat megvallva — apa nélkül nő fel. Ettől aztán az ezredesnek is megfájdult a feje, s csupán migrénes feleségére való tekintettel fojtotta el dühkitörését. Manapság már nem tartotta érdemesnek a sok szófecsérlést arra, hogy neje egyszerűen az utcára vagy inkább a jósorsra bízza Pityu nevelését. Legfeljebb néhanapján ejtett el egy- egy epés megjegyzést “a nevelésed”-ről. Ez is tökéletesen elegendőnek bizonyult felesége migrénes rohamának előidézéséhez.

Sajnos-, bármilyen hosszúra nyújtotta szombati elfoglaltságát, a vasárnap előtti színjátékot nem kerülhette el. Szliács, bosszúsága mellett, néha már büszke is volt fia találékonyságára. Végeredményben Pityut jó gyereknek tartotta. Ha egyszer megfeddte valamiért, bizonyos, hogy még egyszer ugyanazt nem csinálta. Mást, egészen meglepően újat azonban bizonyosan. Mint ez a tegnapi rendőr! Rémitő, hogy az állami szervek ilyen apró akarnokai, mint ez a rendőr, eny- nyire komolyan veszik megbízatásukat, és nem átallják a tisztes családot háborgatni azzal, hogy a gyerek félvállról beszél vele. Az ablakot meg kell fizetni, ez természetes. De mi köze a rendőrnek mindehhez? És főleg őneki! Menjen az asz- szonyhoz a panaszaival, őt hagyja békében! De fájdalom, ennek a tahónak nem felelheti azt, hogy a gyerek nevelése a feleségére tartozik. . . Akarja vagy nem, kénytelen-kelletlen zsebreteszi a ioktatást. Mérgét pedig odaveti az asszonynak azzal, hogy “a nevelésed”... Ágyban volt már, amikor felesége megjegyezte, hogy legalább ösz- szeszidhatta volna Pityut.

— Igen — morogta — mindenért én szidjam... Dicsérni meg te... Nem rossz beosztás... Inkább arról gondoskodnál, hogy egy nyugodt estém lehessen itthon!

Ez aztán olaj volt a tűzre. Szliácsné még éjfélkor is szipákolt az ágyban, amig elaludt.

. . . Meg csend volt.

Szliács egyelőre nem nyitotta ki a szemét. A paplan alatt melege volt. Az őszi nap szokatlanul erősen tűzött a szobába. Oldalára fordult, félkarját átvetette felesége ágyába. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: az ágy üres. Semmi nesz. Óvatosan körülpislogott és kéjesen elnyujtózott. Egyedül volt, élvezte a nyugalmat. Eszébe jutott, hogy tanulnia kellene, de nem volt ereje félbeszakítani gondtalan heverészését. Különben sem látta sok értelmét az egésznek. Ma szépen bebiflázza, és holnap még szebben megcáfolják az egészet. Azaz hogy nem cáfolják meg, csupán átértékelik. Nem érdemes vesződni vele. Marhaság ez a vizsga. Mintha egy ilyen nyúlfarknyi felelésből megállapíthatnák, hogy járatos-e az illető a filozófiában, vagy nem. “De vizsgázni mégis kell — gondolta mérgesen. — Legfeljebb ha nem vagyok jó igy, tavasszal ismét nekivágok.” Gyerekes öröm töltötte el, hogy ilyen könnyedén kibékült a lelkiismeretével. “Nem fogok minden áldott nap másképp tanulni egy tantárgyat. Tavaszra talán letisztulnak a viták, s akkor sokkal könnyebb lesz. A fene fog találomra állást foglalni...”

Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az akadémia tanárai mindig a legutolsó álláspontjukat kívánják hallani tanitványaiktól. Könnyű nekik, ez a szakmájuk, ő azonban már elég okos, hogy ne menjen fejjel a falnak. Jó kis csemege volna! Vizsga után megy a jelentés: “demagóg, destruktiv nézetei vannak” — ha régivágásu tanár előtt felel, vagy: “maradi, szektás álláspontot képvisel!^— ha valamelyik ifjú titán elé kerül. Ebből nem esznek! Inkább őszintén bevallja, hogy nem ért rá az anyaggal megfelelően foglalkozni, hiszen annyi vita folyik mostanában ezekről a kérdésekről, és még nem tudta tisztázni magában a dolgokat ; utalják tavasszal ismét vizsgára vagy elégedjenek meg annyival, amennyit tud. “Ez a helyes — nyugtatta meg magát végképp, s gondolatban hozzáfűzte: — Délután pedig elviszem Pityut a Vidám Parkba. Hadd hancurozzon kicsit az a gyerek...” Előre örült annak, hogy ő legalább olyan jól fogja érezni magát, mint Pityu, “Sajnos, az ünnepség után át kell öltöznöm civilbe... Az ördögét, hogy éppen ma csinálják ezt az aknás- cirkuszt is. Egy ezredes mégsem viháncolhat teljes díszben az elvarázsolt kastély hordójában. . .”

A falióra tizet ütött.

Még egy kicsit heverészik. Jó ez a nyugalom. Remélhetőleg kibírja délutánig balhé nélkül.

Csengettek.

— Sziasz! — harsogott az előszobából, s aztán felesége korholó hangja:

— Csendesen, apád alszik. . .

“Megjöttek a haverok” — gondolta Szliács.

— Mama, megyek focizni.

Szliács behunyta a szemét. Pityu a labdát este a sarokba gurította. Mindjárt érte jön.

Sejtése nem csalt. Fia halkan kinyitotta az ajtót, beleskelt a hasadékon, aztán betrappolt a labdáért. Egyszer-kétszer a földhöz ütögette — jó nagyokat dobbant a padlón —, hirtelen tompa puffanás, és a csillár éktelen csörömpöléssel zuhant az ágy deszkájára, onnan pedig a földre.

Szliács ijedten fölült.

Pityu rémülten bámulta a müvét. Papára pislogott.

— Kicsit erősebben fejeltem bele... — hebegte.

Papa hirtelen mozdulattal kihajolt az ágyból és Pityuhoz vágta a cipőjét. Pityu ügyesen félre- ugrott, s a falon koppant. Szliács kiugrott az ágyból:

— Na megállj, az apád istenit!...

A mutter bejött a zajra és megállt az ajtóban.

— - Mit szidod azt a szerencsétlen gyereket ?! -- sipította hisztérikusan. — Hányszor kértelek inár, hogy csináld meg a csillárt, mert mozog az a horog, ami tartja... — Persze, ilyenkor a gyerek a hibás...

Pityu szempillantás alatt a mutter mögé szökkent. Szliács szeme villámokat szórt.

— Ha jó a csillárhorog, akkor lehet fejelni rá, mi? Jól neveled, mondhatom. Különben is, hogy mersz rámszólni a kölyök előtt? A fiatalúr ma itthon marad, majd én kezelésbe veszem. Hozd a táskád! — rivallt Pityura.

A mutter sírva szaladt a konyhába. Szliács öltözni kezdett. Pityu bánatos arccal cipelte be‘ a táskáját. Papa elvette és beleturkált.

Az első, amit kivett belőle, Pityu balszerencséjére, Mosolygó Dán kalandjai. Szótlanul az éjjeli- szekrényre lökte, és két kegyetlen pofont helyezett el a gyerek amugyis bus ábrázatán. Ujja nyoma előbb megfehéredett, aztán kipirosodott Pityu képén. Fia szája elgörbült.

— Ha bőgni mersz, kapod a harmadikat — morogta és kiemelte a táskából a számtankönyvet. Belelapozott. Pityu egyik lábáról a másikra állva szipogogott. A papa odabökött a könyvre.

— Amig felöltözöm, átmész a másik szobába és kidolgozod ezt a 10 példát, a huszonnégyestől a harmincnégyesig. ..

Pityu kikapta kezéből a könyvet. Az ajtót lábával rúgta be és morgott:

— Mindig csak nyúzzák az embert. . .

Szliács úgy tett, mint aki nem hallotta szavait,

és utánaszólt:

— Ha nem leszel kész, amig öltözködöm, újabb tiz példát kapsz. . .

Letelepedett az ágy végébe és onnan szemlélte a csillár romjait.

— Viharlámpa kell ide, nem üvegcsillár —, dühöngött. — Véletlenül se maradt épen belőle semmi. Még jó, hogy a drót nem üvegből készült. Az is eltört volna. ..

Önfeledten vakargatta végig a lábaszárát, aztán cipőt húzott. Közben belekiváncsiskodott Mosolygó Dán Kalandjaiba. Mit összeolvas ez a kölyök! Ilyen förmedvény az ő házában !

Amikor Pityu egy óra múlva benyitott, Szliács még mindig az ágy szélén ült. Cipőben és hálcingben izgulta végig Dán kalandjainak fejleményeit.

— Elkészültem. . . — jelentette Pityu.

— Mi? — riadt fel Szliács. — Ja, hozd a könyvet meg a füzetet — és undorral elhajította Dán sorsfordulatait. Fiát fürkészte, de Pityu elkerülte a pillantását.

— Ekkora gyereknek még ne nőjön be a feje lágya, ilyen hülye ponyvával szórakozni. . . — közölte megvetően. — Mutasd a példákat. — Dühösen kirántotta Pityu kezéből a füzetet.

Néhány perccel később Pityu ismét az asztal mellett kínlódott újabb tiz példán, mert a papa sok hibát talált a megoldásokban. “A négy úgy iránylik az x-hez, mint. . . mást sem tud, mint szekirozni az embert. . . a négy. . .” — dünnyö- gött félhangosan. Szliács is fölemelte Dán Kalandjait a sarokból, és jókat mulatott rajta, amig véletlenül a faliórára nem tekintett.

— Hü, a szentségit! Mindjárt dél... — Mosolygó Dánt az éjjeliszekrény fiókjába süllyesztette és magára kapkodta ruháit. Pityu fancsali képpel küszködött a másik szobában. Elmenőben odavetette neki:

— Ha elkészültél, megmutatod anyádnak... Aztán söpörd össze a csillár cserepeit. Még talán azt is takarítsuk el utánad, mi?

Pityu fején átsuhant a gondolat, hogy csak a mutter szokott takarítani, de nem szólt.

Papa az ajtóból visszalépett és mögéje állt. Nézte fia munkáját. Pityu eddig a ceruzája végét rágta és idegesen pislogott hátrafelé.

— Mafla, ez egyenes aránypár, nem pedig fordított. — Kirántotta Pityu kezéből a ceruzát, aki e pillanatban kinyitotta száját, s mivel a ceruzát már nem fékezték a fogai, a heves mozdulat lendülete lesodorta az asztal szélére állított vázát, amely ugyanolyan dicstelenül fejezte be pályafutását, mint a csillár. Papa dermedten bámult az üvegdarabokra. Pityu sunyin elvigvorodott, mert ahol a nagyok vétkeznek, ott a kicsik bűneire könnyen fátyol borul. Összeharapta ajkát, hogy komoly maradjon. Papa azonban észrevette fintorgását és kirobbant belőle a düh:

— Még röhögsz?! — s hogy a gyerek ne röhögjön, visszakézből szájon kapta. Pityu foga összekoccant, ordítva menekült a konyhába mutterhoz.

— Mi az már megint? — nyafogott az anyja. Papa megállt a konyhaajtóban:

— Ebéd persze még nincs, mi?

— Mindjárt kész... — sietett az asszony a válasszal és kezét beletörölte a kötényébe. — Mi történt megint?

— Zárd be az ajtót — morogta. — Estére jövök haza. — Már fordult is ki az előszobába. Fejébe nyomta sapkáját és megkönnyebbült szívvel