Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-10-01 / 40. szám

10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, October 1, 1959 (17) — Szeretlek... Sasvári a gyűrűket forgatta tenyerében. Meg­fogta Krisztin csuklóját, s a kisebbiket lassú, té­tova mozdulattal az ujjára húzta. — Erezd magad velem úgy, ahogy én veled — és a szájához emelte Krisztin kezét, majd a ma­gáét az asszonynak nyújtotta. Krisztin rávonta a másik gyűrűt. — Ennél szebbet sohasem kívánhattál volna — mondta egyszerűen. Leszenka félkézzel kinyúlt az ágyból, kinyitotta éjjeliszekrénye ajtaját és bizonytalan hangon megszólalt: — Na, ha nem csalnak a füleim, itt az alkalom, hogy köszöntőt mondjak... — és borospalackot vett ki a szekrény aljából. — A köszöntő sosem rossz, most azonban idő­szerű is — felelte Krisztin, és az ajtóra pillantva megjegyezte: — Csak nehogy benyisson valaki... — Ugyan, vasárnap délelőtt? Legyen szives háziasszonykodni. De csak két pohár van... A közös háztartást azzal kell kezdeni, hogy a Ru­diéból iszik. Az asszony töltött. Leszenka felemelte a poharat: — Mindig teljesüljön minden kívánságuk! Krisztin koccintott vele, belekortyolt a borba, s vőlegényének adta: — Szerelmünkre! Sasvári fenékig hajtotta. Tenyerébe fogta Krisztin kezét. Szótlanul si­mogatta. Ez az asszony volt vágyai beteljesülése, és mennyire nem akarta elfogadni asszonyának! .. . Majd elmarta maga mellől, s minél durvábban sértegette, Krisztin annál makacsabbul állt mel­lé. Egy ilyen jelenet után az asszony a fülébe súgta: — Azt hiszed, hogy teher lennél, azért küldesz. Félsz, hogy nyomorék maradsz. Bolondkám. Tu­dom, hogy szeretsz, és akkor se megyek, ha ki­dobsz. Tegnap bejött a sebész, aki operálta — őszülő bácsika, fején fehér sapkával. Pápaszeme végig­mustrálta az asszonyt. Krisztin bemutatkozott: — Sasváriné — mondta olyan magától értetődő természetességgel, hogy a tizedesnek torkán akadt a tiltakozás. — Cserélnék magával, fiam — veregette meg a doktor Sasvári vállát. — Nem a feleségem — dörmögte mogorván. Krisztin felnevetett, és magyarázkodva csilin­gelt az orvosnak: — Látja, doktor elvtárs, hogy félti a függet­lenségét? Pedig az a néhány nap igazán nem szá­mit. Úgy volt, hogy az aknaszedés után meges­küszünk, de közbejött ez a baleset... Sasvári nem tudott szóhoz jutni. Amikor az orvos eltávozott, heves mozdulattal felült: — Hát ez. . . Nem folytathatta, mert az asszony gyengéden a szájára tette a tenyerét. — Csitt! Aki letagadja, hogy szeret, az ne cso­dálkozzék, ha vele szemben sem válogatósak a fegyverekben. . . Máskülönben a férfiak úgyis ne­kem adnak igazat, elsősorban, mert nő vagyok, aztán meg csinos is vagyok. . . Csak feküdj visz- sza szép csendesen, mert az izgalom árt az ide­geidnek. Sasvári nem tudott felelni. ... Asszonya kezét simogatta, s a szive csor­dulásig telt. Jó, hogy itt ül az ágya mellett. Kitá­gult orrcimpával szíttá a levegőt s benne az asz- azony üde illatát. Kopogtak. Az ajtó sarkig tárult. Sasvári a recsegéséről ismerte föl Albert őr­nagy hangját. Albert az ágyhoz lépett. — Na, hogy van? — kérdezte, és két kézzel szorította meg a tizedes markát. — Még mindig pólyában... — rosszalóan csóválta a fejét, mi­közben a katonája szemén és homlokán átfutó kö­tést méregette. A pólya fehér szalagján egy bar­na haj tincs sötétlett. Krisztin hátrasimitotta. — Mi még nem találkoztunk — fürkészte vé­gig az őrnagy az asszonyt, mert amikor Krisztin nála járt, megígérte neki, hogy találkozásukról nem tesz említést a tizedesnek. Bemutatkozott: — Albert őrnagy. — Sasvárira biccentve, gu- nyoros szájránditással kérdezte: — Rokon? Krisztin elpirult. Helyette a tizedes felelt: — A feleségem. . . — Maga nős? — Albert szája nyitva maradt a csodálkozástól. — Éppen most határoztunk igy. Már az áldo­mást is megittuk. Albert egyre az asszonyt nézegette, s száraz szóval megállapította: — Ilyen fehércseléd sem terem akármilyen bo­korban — és arra gondolt, hogy ezt a Sasvárit még sok csalódás éri majd az életben. Krisztin ki­találta véleményét, ingerült hangon odavetette: — Annak terem, aki megérdemli — és méltó­ságteljesen végigmérte az alacsony, aszott em­berkét. Albertnek eszébe jutott, hogy Sarbó beszélt valamit erről a nőről, aki úgy odavan Sasvári­ért, s akiről a tizedes nem hajlandó tudni, pedig nagyon szereti az asszony. Ezek szerint igazat mondott neki, vagy csupán annyi az egész, hogy sikerült férjet fognia? Sasvári állapotát ismerve, nem valószínű, hogy különösebb anyagi vagy más haszna lenne a házasságból. Hümmögött. Kezdte magát rosszul érezni, hogy a múltkor — Sasvári fogadatlan prókátoraként — egyszerűen kidobta Krisztint, s még örült is, hogy megszabaditotta a legényt ettől a nőtől, aki nem átallt utána jár­kálni. ­— Mi újság a zászlóaljnál, őrnagy elvtárs? ír­tam két levelet is, az egyiket Gara százados elv­társ vitte magával, de válasz egyikre sem jött. Pedig jólesik hallani a fiukról. Albert fölszisszent: — Gara .. Épp az imént járt a százados lakásán, elvitte az értesítést a kitüntetésekről, s hogy a minisz­ter többüket — köztük Garát is — vendégül látja egy hétig a Margitszigeten. A századost még ágy­ban találta. Valami öregasszony engedte be a la­kásba, és rábízta, hogy ébressze föl Garát, ha tudja. Nahát! Vagy negyedóráig rázogatta, amig méltóztatott neki fölülni az ágyban. A kitüntetés­re meg a vendégeskedésre csak legyintett. “Nem ez a fontos — dörmögte. — A leszerelések ügyé­re pontot tettek már? Meg kell szüntetni a tisz­tek bizonytalanságát...” Amikor az őrnagy föl­háborodott, hogy ilyen flegmával fogadja saját kitüntetését is, harákolva leintette: “Boldog em­ber vagy, hogy ennyire gyerekesen tudsz örülni a fityegőnek...” Aztán még tett néhány epés meg­jegyzést arra nézve is, hogy nem érdeklődte meg, kiviszik-e Sasvárinak a kitüntetést, vagy sem, s célozgatott rá, illő lenne meglátogatni a tizedest. Persze, hogy az őrnagyot elöntötte a méreg. Csak annyit időzött a századosnál, amig a minisztéri­umba telefonált Sasvári miatt, azután otthagyta. Mit képzel? Becsmérelni, lebecsülni merészeli a parancsnoka kitüntetését? Mert hogy a magáéra fütyül, az rendben van, az az ő dolga. De az övét ne fitymálja! “Nem az a fontos?!” De még meny­nyire fontos! Sasvári érdeklődve kérdezte: — Mi van a százados elvtárssal ? Albert elfojtotta kitörni készülő káromkodását. Ezeket nem teregetheti ki Sasvári előtt. — Semmi — mondta dühösen, és hangoskodva válaszolt a tizedes előbbi kérdésére: — Újság? Hát a legnagyobb újság, hogy befejeztük. — Al­bert akkorát fújt, mintha egymaga szedte volna fel az egész határvidék minden aknáját. — Vége. Több nincs. Ha csak ott nem felejtettük — és felnevetett. — Ma osztják a kitüntetéseket. Föl­terjesztettem vagy húsz embert a zászlóaljból. Magát is. . . Hatunkat maga a miniszter hivott meg vendégségbe. Egy hétig leszünk a Margitszi­geten. Én, Gara százados, Marosvölgyi főhadnagy — tudja, az orvos —, aztán Sarbó és Mikola had­nagy meg Barta honvéd. Éppen most jártam Ga­ra elvtársnál, mert szabadságon volt, nem is tu­dott semmiről. Itt lakik a közelben, odaadtam a meghívóját. Egy órakor adják át a kitüntetése­ket a Tiszti Ház nagytermében. Megkérdeztem a minisztériumban, hogy magukhoz ki juttatja el a medáliát... Azt mondták, ma kihozzák a kór­házba. Leszenka közbeszólt: — Az államvéde'mieknek is, őrnagy elvtárs ? — Igen. Leszenka bólogatott: — Kár, hogy nem tudtam előbb. Üzentem vol­na, hozzanak egy kis harapnivalót... — Keveset kapnak ? — érdeklődött Albert. Leszenka elhúzta a száját: — Ez az én szobaparancsnokom semmit sem intézkedik. Nagyevő ember vagyok, őrnagy elv­társ, és mondhatom, ha Sasvárinak nem lenne menyasszonya, hozzám meg nem járnának be a Hatóságtól, akkor nyelnénk az éhkopot. Mert a Rudi csak akkor tud agitálni, ha ő nem érdekelt a dologban, de ha igen, hát beragad a szája. A hadtáposok áldoznak a hazáért a takarékossági mozgalom keretében, én pedig éhezem. — Éhezik... — ámuldozott Albert. — Egyéb­ként visszamenőleg megkapják a veszélyességi pótlékot arra az időre is, amikor már nem dolgoz­tak, egészen a munka befejezéséig. Négyszázat havonta. A miniszter kiutalt kétezer forinttól öt­ezerig gyorssegélyt, ki mennyire szorul rá. Maga Sasvári, négyezret kap. Meg egy teljesen berende­zett kétszobás lakást. . . A Minisztertanács meg­szavazta. Még nem szóltak? — S hogy Sasvári a fejét ingatta, folytatta: — Nem baj. Szólnak. . . Leszenka nem hagyta, hogy beléfojtsák a szót: — Igen... a századnál énnekem a parancsnok utasítására két adagot rendeltek mindenből, s a szakács hármat adott. Itt kiemelt koszton voltunk egy darabig, annyit és olyat ettünk, ahogy a ked­vünk tartotta. De körülbelül egy hete levették, ugyanazt kapjuk, mint a lövészek, de az kevés, még Rudinak is, nem hogy nekem. . . Vártam a parancsnokom, tudom, az ki fog tálalni ezeknek a hadtáposoknak, de gondolom, nem ártana, hogy más is beszéljen a fejükkel. — Mivel indokolták? — Albert hangja reked­tessé vált. — Spórolnak. Albert fölugrott. — Mi? — sziszegte. Leszenka erőltetett közönnyel ismételte: — Spórolnak. Vér nvomakodott Albert arcába. Úristen, ha ezt valaki megtudja... Káromkodást mormolt s kirohant a szobából. Nyitott köpenyének szárnya utána lebegett a levegőben. Leszenka csendesen megjegyezte: — Azt hiszem, elintézi. — Majd szétrobban! Erre az órára nem cserél­nék a hadtápfőnökkel — mondta Sasvári kissé szánakozva. A hadtápfőnök valóban sajnálatot érdemelt. Albert a folyosó kanyaréban az egyik orvosfő­hadnagyba botlott. Mutatóujját, mint valami fegyvert, a meglepett ember mellének szegezte. Arca vérvörös volt, artikulátlan hang tört elő a torkából, s csak nehezen nyögte ki: — Hol a hadtápfőnök? — Az irodájában. . . Első emelet, alattunk. Albert félretolta utjából a főhadnagyot és to­vairamodott. Csizmája dongott a linóleumpadlón. A főhadnagy jámboran bámult utána. Az őrnagy hamarosan megtalálta a keresett irodát. Belökte az ajtót, az előszobában félreintette az útját álló titkárnőt s valósággal berobbant a szobába. — Maga a hadtápfőnök? Kövérkés százados emelkedett föl az Íróasztal mögötti székből. Negyven körüli, középtermetű ember volt. Arcán ajóindulat kövérkés párnái redőztek. Szarukeretes pápaszeme mögül kiváncsi pillantásokkal fürkészte a világot: — Parancsára őrnagy elvtárs — mondta nyá­jasan. — Maga. . . Mondja, tud arról, hogy az akna- szedésnél felrobbant katonáktól megvonták a ki­emelt étkezést? — Az aknabalesetek? Nálunk csupán három vagy négy ilyen elvtárs van, ha jól emlékszem, a szemészeten. .. — Nem az érdekel — pattogott közbe az őr­nagy. — Arra feleljen, amiről kérdeztem! A százados nem veszített nyugalmából. — Hogyne, ha éppen azt óhajtja tudni az őr­nagy elvtárs. Ismerem az ügyet. . . Albei't az íróasztal szélébe kapaszkodott, s úgy markolta, hogy az ujja hegye belefehéredett. — Kinek a parancsára vették el a jó kosztot? — sziszegte. — Ki adott erre parancsot? — Bocsásson meg, őrnagy elvtárs, kissé fur­csán viselkedik — tért ki a százados a válasz V t' T T T "IT T ▼ T T T ▼ T ▼ ▼ T nAKNAMEZŐI ►

Next

/
Thumbnails
Contents