Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1959-09-10 / 37. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Sept. 10, 1959 (14) Nagy fölkelt és járkálni kezdett a szobában föl s alá. .1 — Nem vagyok jós — morogta. — Dehát odafönn vakok ülnek? — Olyanok ülnek, akik nem értik meg, hogy nj idők járnak. Nem kívánhatom senkitől, hogy átugorja saját árnyékát. De azt igenis követelem, hogy az adott időnek megfelelő politikát fejtsen ki. Ha nem képes rá — tessék, álljon félre. — Uj politika? Nagy Imrére gondolsz? — A proletáriátus osztályérdekeinek megfelelő politikára gondolok. Derék névrokonom iránt soha nem buzgott nagy lelkesedés a szivemben. Nem tudom, hogy miben vitatkozik a párttal, vi- vátozni hát csak akkor fogok, ha nyilvánosságra kerül a vita, és ha elismerem az ő igazát a párttal szemben. — Megállt a szoba végében, s az erkélyajtóhoz támaszkodott. — Egyébként nem szeretem a politikai divatokat és igy a leninizmus “kijavításának” a divatját sem. — Leninre persze itt-ott az ellenzék is hivatkozik, szemfényvesztőén és aljasul. Az embernek szembe kell néznie azzal, hogy egy évtizednyi munkáját elvetik. Mindent, az egész népi demokráciát. .. — Már aki. A munkás azt szeretné, ha jól funkcionálna ez a rendszer. Sokan meg inkább azt, hogy sehogy se funkcionáljon. A melós ellenzi a gazdasági ziláltságot s a rossz bérezést. Kérdés, hogy ezek ellenzése nem teszi-e őket adott esetben az ellenforradalom tartalékává. Ez az, amiért mind süt>* sebbnek tartom egy uj felső vezetőgárda kialakítását. . . — Ellenforradalom? Ott azért még nem tartunk. Talán... — Gara lassan beszélt, hangján fáradság érzett. — Annyi hibát lát az ember, ingadozást, politikai bizonytalanságot, hogy a régi pártmunkások is ágálnak, és hozzácsapódnak a zavaros fejüekhez. De az ellenforradalmat nem Támogatnák. Nincs jogom feltételezni, hogy támogatnák . . . Más beszélni és más fegyvert fogni a munkáshatalom ellen... Nagy hevesen megrázta a fejét: — Nono! Én már elég öreg veterán vagyok, az életnek pedig megvan a maga kérlelhetetlen logikája. Hát én még nem találkoztam egyetlen burzsujjal sem, aki jelentkezett volna nálunk, hogy: “Kérem, én történelmi anakronizmus vagyok, legyen a gyáram a munkásoké, a földem a parasztoké, engem pedig engedjenek téglát hordani.” El kellett venni tőle, és hadakozni, hogy vissza ne kaparintsa. Ha össze tudja szedni az erőit, nem fog harcolni érte, mit gondolsz? Csak persze nem lesz olyan ostoba, hogy ezt világgá kiáltsa. Nem semmisítettük meg az urakat. Ülnek szépen, ki az államapparátusban, ki másutt, esetleg tényleg téglát hord valahol. A kommunizmus ügye pedig defenzívában van Magyarországon. Azt hiszed, az ellenség nem látja ezt? Dehogynem! Örül neki, tapsol és röhög a markába. Ma minden deklasszált csibész Nagy Imre hive. Úgy követelik a miniszterelnöki székbe, mintha az életük függne tőle. Szeretném, ha a történelem megcáfolna. — Begörbített mutatóujjával megdörzsölte a homlokát, s komor hangon tette hozzá: — Félek, hogy nem fog. . . A szimatom valahogy mást érez. Magyarkodással szédítik az embereket. “Vörös fasizmus”, “szovjet imperializmus” -— te még nem hallottad? És mindenesetre készülődnek. Ez tény. Nagy odament az asztalhoz és egy cigarettát vett ki a tartóból. Mélyen Gara szemébe nézett, — Vannak dolgok, amelyekről nem beszélhetek, mert a katonai titoktartás szabályait sérteném... A százados a homlokát ráncolta: — Nem értem az érvelésed. A helyzet rendkívül éles. Azt mondod, készülődnek. Tegyük fel — nem tudom, mi az, amiről tudsz —, kirobban a harc. Nyíltan, erőszakkal, talán fegyveresen — a fene tudja. Akkor az egész helyzet sokkal bonyolultabbá válik, mégis bizonyos mértékig leegyszerűsödik. Egyik oldalon a vörös, másikon a fehér. Vagy az egyiket erősíted, vagy a másikat. Harmadik ut nincs. Lehet neked szimpatikus a párt vezetője, vagy utálhatod, mégis ő a vörös, és akik az ő pozícióját gyengítik, nem egy személyét ássák alá, hanem a proletárdiktatúráét, a pártét. Az élet logikája kérlelhetetlen, te mondtad. Proletárdiktatúra után csak fehérterror következhet. Fasizmus. Erről Magyarországon végkép nem szabad elfelejtkezni. Különben is ez a harc világméretekben folyik. Elkerülhető-e az összecsapás, vagy nem? Ez a kérdés. Ismered a perifériális háborúk elméletét. Mi lesz, ha ezek a háborúk már nem képesek fölszivni a tőkés termelést? Hol vezetik le a feszültséget? (Sopánkodni fognak, vagy pedig piacot akarnak szerezni? A földet már csak ujrafelosztani lehet. . . — A háborút mindenhol gyűlölik az emberek, a szocialista tábor pedi g erős. Nem lesz háború. — Lehuppant Gara mellé a fotőjbe. — És a huszadik kongresszus helyesen értékelte a helyzetet. Gara hallgatott. Az őrnagy kávét akart önteni a csészéjébe, de a vendég elhárította. Fölállt. — Azt hittem, te nem látsz olyan sötéten, mint én, és vigasztalásképpen elmondasz néhány dolgot amitől megnyugszom. Az őrnagy széttárta karját, hangtalanul nevetett : — Nem adhatok mást, csak ami a tarsolyomban van. Szívesen megnyugtatlak, ha lesz rá okom. Egyelőre. . . — száját lebiggyesztve fűzte hozzá: — Csupán annyi a különbség kettőnk között, hogy más és más miatt látunk sötéten. . . Kezet szorítottak. Gara hazament. Csendesen levetkőzött, megigazította Péter takaróját és lefeküdt. TIZENHARMADIK FEJEZET A sziszegő gázlámpa sejtelmes zöldes fénnyel világította be a fülkét. Sarbó aludt. Az ablaknál ült, oldalvást, a fülke falára akasztott köpenyéhez dőlt, lábát a pad alá nyújtotta. Feje a vonat döcögősének ütemére himbálódzott. A köpeny leesett a fogasról, s fején átbukva, ölébe hullott. Nem ébredt fel rá, rendületlenül hortyogott. Dohányfüst gomolya kéklett a levegőben, s pálinkaszag terjengett. Fáradt volt. Orgonanyiláskor hívták be az aknaszedés idejére. Három hónap — közölték vele a kiegészítő parancsnokságon. De, mint az összes tervek, ez is csak papíron maradt, s hat hónap után végre sikerült megcsinálni az íróasztal három havi aknaszedését. Tegnap leszerelték a többi tartalékos tisztet, őt meg visszatartották néhány napra. Üsse kő, most már mindegy. Idegei fél éven át, mint a tuihuzott óra rugója, pattanásig feszültek, s ahogy a határ körzetét elhagyta, eltompultak, tagjai elernyedtek, agyának sejtjei a külvilág üzenetét úgy fogták fel, mint a gyerek, amikor szines üvegcserépen keresztül szemléli az utca életét. Egyetlen kivánsága volt: aludni. Aludni — önfeledten, semmire sem gondolva. Aludni, úgy, hogy ne rezzenjen fel ijedtében, mert arról álmodott, hogy Helina ismét egy kötényrevaló trotilra hajtotta le a fejét. Albert mondott valamit, hogy vendégségbe kell Pestre utaznia, de nem emlékezett pontosan a szavára. Kell, hát megy, csak hagyják békében. Hortyogott. Ugyanebben a padsorban, de a fülke másik oldalán Barta hunyorgott. A zötyögés nem hagyta nyugodni, álmosan pislogott és tenyerével időn- kint a koponyáját nyomkodta. Elbóbiskolt, s alaposan beütötte fejét a pad támlájába. Csontropogtató nyuj tózás kíséretében hatalmasat ásított, és az alvók lábain keresztül Sarbóhoz botladozott. A hosszuképii, előreugró állu Mikola hadnagy Sarbó mellett fújta a kását. Keresztbe rakott lába megbillent, s vasalt csizmája Barta térdén koppant. Barta felszisszent, és morgott, hogy nemhiába csúfolták hókának, mert akkorát rugdal, mint egy mecklenburgi. Átnyúlt Mikola fölött, és kirárcigálta Sarbó teste alól a köpenyét. Hümmögve méregette a szakadt akasztót, amely régen elváshatott, mert a köpeny nyaka is kifes- lett már, ahol a hadnagy a fogasra függeszteni szokta, s kilátszott belőle a ritkásszövésü vászon. Karjára lökte és visszament a helyére. Idevette a sapkáját, amelynek bélése valóságos kis varródoboz volt, mindenféle szinü cérnával, kisebb-na- gyobb tűkkel. Girbe-gurba szúrásokkal összeöltöt- te az elszakadt pántot, közben meg a hadnagyát sajnálta, hogy jobb asszonyt érdemelne, aki gondot visel a holmijára. Egyik legrégibb emléke jutott eszébe. Anyja korán meghalt, s úgy emlékezett rá, hogy az ágya mellett az ő rongyos kis nadrágját öltögeti, s amikor a lámpafényre felrebbent álmából, édesanyja homlokába simított, csicsijgatta: akkor ő az oldalára fordult, szájába dugva hüvelykét, megnyugodva elaludt. Az emlék hatására elérzékenyedett. A tü lassabban járt a kezében. Elmosolyodott, hogy most bizony ő a hadnagy anyja. Rápillantott. “Miért ne ? Másodszor én adtam életet neki...” — füzö- gette tovább a gondolatát. Sarbó feje ütemesen zötyögött, jobbra-balra. Elkapta tekintetét, sebesen öltögetett. A köpönyeg nyakát vette munkába, és nagyon kívánta, hogy a hadnagy fel ne ébredjen. Amikor elkészült, szerette volna helyére akasztani, de Mikolától nem fért oda. Dühös lett Mikolára, mert mindig ott van, ahol nem kellene. Valahányszor össztalálkozott a hóka hadnaggyal, a találkozásból mindig valami kényelmetlen érzés maradt benne. A múltkoriban elpanaszolta Sarbó- nak, hogy két kocájuk megdöglött, s bejött ez a hadnagy. Felállt, félbehagyta mondókáját. Ez meg ráripalcodott, hogy folytassa, talán csak nem a szeretője szépségéről beszélt, hogy olyan hirtelen elhallgatott. Miket ki nem talál?! Még az kellene, hogy valamelyik falujabéli a szájára vegye, hogy szeretője van, mert a hadnagy mondta. Szegény Mari — annak aztán találós lelkivigaszt szolgáltatna egy efféle hir. Vagy őneki! Mert biztos, hogy az első otthon töltött óra után mind a két szemét gyászolhatná. Egyszer meg Sarbó előtte kérte Mikolát, cseréljen vele szabadnapot, mivel fontos ügyben haza kellene utaznia. “Nem vagyok sem vécés néni, hogy vasár- és hétköznapi ügyeletet adjak, mert kell a borravaló, sem jótékonysági egyesület. Nekem is pontosan olyan meleg a feleségem szobája, mint másnak” — replikázott Mikola. Barta csak hallgatta. Sértette, hogy a hadnagyával igy beszél egy másik tiszt, és meg is mondta Sarbónak. Az meg alaposan lehordta, hogy minek hallgatózik. Majd megette, olyan méregbe gurult. Akkor vagy két napig úgy kerülte Sarbót, mint a tüzet. Magában igazat adott Mikolának, mert az otthon — ott— hon, és eleget vannak távol, hogy haza kívánkozzanak. De nem tudta megbocsátani néki, hogy ilyen kurtán-furcsán kifizette az ő parancsnokát. Legalább ne a füle hallatára tette volna! Ő tartalékos, benőtt már a feje lágya, de ha előtte igy beszélnek, akkor az újoncok előtt se másképp. Márpedig hogy nézzenek azok a parancsnokra, akivel igy lehet beszélni? Sarbó nagyot horkantott, s Barta féltében, hogy a szakaszparancsnok még azt gondolná hogy a zsebeiben turkált, a padokon keresztül az ölébe dobta köpenyét, s visszazökkent a helyére. Sarbó nagyot nyújtózott. Értetlen képpel bámult a köpenyre, felállt s akasztotta volna fe] a fogasra, de a keze félúton megállt. Morgott: — Kicsoda cserélte ki a köpenyemet ?. .. — körülnézett, de a fülkében mindenki aludni látszott. Sarbó a köpönyegét forgatta s fennhangon háborgott. Zsebébe nyúlt. A holmikban sajátjára ismert. A köpenyt felakasztotta, és rezignáltan megállapította: — A cérnának is vannak emberi tulajdonságai. Tud szint váltani, drappról pirosra — és visszaült a padra, köpenyéhez dőlt, elaludt. Barta horkolást miméit, de rosszul, mert félrement a levegő, s majd kiköhögte a tüdejét. Egyszer akarjon jót, akkor is a visszájára fordul. “Vigye a rosseb — gondolta dühösen, amiért olyan mafla, hogy összekeverte a barna cérnát a pirossal. — A rosseb egye meg” — és lábát kinyújtotta, hogy most már igazán elalszik. A vonat zötyögött. A kalauz bekiáltott a fülkébe: — Kelenföld következik! Kelenföld!!! Az alvók felriadtak. Nyujtózás, szemdörzsölés, krákogás. Literes üvegben pálinka járt kézről kézre. Sarbó kibámult az ablakon. A távolban apró lámpácskák pislogtak. Budapest. Felállt, derekához kapott s visszaült. Jobb lába és karja egészen elzsibbadt. Megpróbált újra felemelkedni, de ismét visszakényszeredett a padra. Semmitmondó arccal bámult ki az ablakon. A vonat lassitott, megállt. Az emberek a folyosóra tódultak. Utolsónak szállt le, de járása még akkor is oly bizonytalan volt, hogy bízvást italosnak nézhették. Lassan bandukolt át a síneken, s megfordult a fejében, hogv odalenn, az aknamezőn ment úgy, mintha nem földön, hanem ingoványon járna. Bolond
