Amerikai Magyar Szó, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1959-07-02 / 27. szám

Thursday, July 2, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ

A dolgozók állama Magyarország

Az ellenforradalom óta egyre javul a munkásság életszínvonala. Vannak olyanok is, akik ki akarják használni a munkások államát.

geréb József rovata

Időközönként kapunk olyan leveleket Magyar- országról, amelyek némi felvilágosítást nyújtanak az ottani viszonyokról, miért is az amerikai magyar olvasók részére közérdekűek, vagyis a nyilvánosság elé kívánkoznak. Most azonban még az ilyen levelek között is rendkívül értékesnek találtam azt, amit egyik jóbarátom, az amerikai magyar munkásmozgalom régi, aktív tagja kapott Budapesten lakó unokaöccsétől s továbbította hozzám, hogy ha jónak látom, hát ismertessem azt a Magyar Szóban.

Ez a levél, — mint az olvasó látni fogja — tele van az érdekesebbnél érdekesebb adatokkal.

Ezért én lemásolom azt teljes egészében, csak azt a pár sort hagyom ki, amelyik teljesen a családi ügyekkel foglalkozik. Mint az olvasó látni fogja, a levél tulajdonképpen két részből áll. Az egyik arról értesít, hogy az ellenforradalom óta milyen örvendetes javulás és fejlődés indult meg Magyarországon. A másik rész viszont elmondja, hogy a 40 éven át Amerikában élt “bácsi”, aki hazament, miként igyekszik eltartatni magát a munkások államával, holott az itteni munkás- mozgalomban nem vett több részt, minthogy néha-néha .elment egy-egy mulatságra, ahol egy dollárért elfogyasztott két dollár értékű ételt « azután úgy képzelte, hogy ő nagy támogatója lett a mozgalomnak, amiért joggal követelhet magának eltartást.

Szóról-szóra leközlöm ezt a részt is, mert jól tudom, hogy sok olyan “János bácsi” van itt, akik,, hogy most kaphatnak valamit a szocialista országtól, ráeszméltek, hogy ők mindig NAGY ÉS FONTOS SZOCIALISTA, SŐT, KOMMUNISTA AKTIVITÁST FEJTETTEK KI.

íme a levél, kérem e rovat olvasóit, olvassák el figyelmesen:

Kedves Sándor bácsi és Erzsi néni!

.Mindenek előtt engedelmet kérek, hogy kissé megkésve válaszolók levelükre. Ennek oka az, hogy nagyon el vagyok foglalva, sokat jái'ok a vidékre, keveset vagyok idehaza s ami kis időt itthon vagyok, azt tanulással kell eltöltenem. Én ugyanis az idén Állam- és Jogtudomány Egyetemre megyek és felvételi vizsgára kell készülnöm. Ez elég nehéz dolog, mivel nekem nincs érettségim. A rendeletek értelmében most már csak érettségivel vesznek fel egyetemre, de vannak kivételek, mert szeretnék, ha minél több munkás és parasztszármazásu, a munkásosztály ügyéhez hü emberek kerülnének a megfelelő helyre s ehhez bizony tanulni kell.

Egyszóval ez az oka annak, hogy a levelemmel késtem, de megpróbálom, hogy helyrehozzam, amit ezen a téren elmulasztottam.

A Tanácsköztársaság emléke

Kedves Sándor bácsi és Erzsi néni, levelüket a Tanácsköztársaságra vonatkozó fényképekkel együtt megkaptam. Voltam is az illetékes munkástársaknál abban az ügyben, a fényképeket nagyon megköszönték. A kiállításon a képet eredeti alakban mutatják be. Van ezekből a képekből néhány, sőt filmek is maradtak hátra azokból a napokból, de azért minden egyes darab belőle nekünk igen kedves s azokat megbecsülésben részesítjük.

Tervem az, hogy a történelmi feljegyzések alapján kutatni fogom, hogy az 59-es vörös vadász ezred hol, mikor és milyen körülmények között harcolt 1919 julius 6-a után. Megpróbálok hirdetést tenni a Népszabadságba, hátha van még valaki “a képen lévők közül az élők sorában s akkor feltétlenül meg fogjuk tudni a megjelölt munkástárs eltűnésének körülményeit. Persze ehhez időre van szükség. Remélem, hogy sikerrel fog járni és akkor megírom az 59-es vörös vadász ezred történetét, hogy elkiildhessem Sándor bácsinak és Erzsi néninek.

Kedves Sándor bátyám, igazán szép és nemes dolog maguktól, hogy olyan hosszú távoliét után is ilyen szépen gondolnak a mi Tanácsköztársaságunkra és ilyen nemes gesztussal próbálnak segítségünkre lenni történelmünk e dicső, -— s lehet mondani, páratlanul álló eseményének nép- szerüsitésében. Sajnos, vannak itt még olyan emberek, akik ezt egyáltalán nem becsülik meg. De szerencse, hogy már nem túl sokan vannak.

Javuló viszonyok

Máskülönben mi jól vagyunk, a feleségem, a gyerekek és Anyu is. Anyu már nyugdíjban van. Nálunk a nők 55 éves kortól kapják a nyugdijat. Anyu 1100 forintot kap havonta. A feleségem is dolgozik, a gyerekek iskolába járnak, Anyu pedig otthon főz és látja el a napi munkát. Nem panaszkodhatunk semmire. Keresünk elég jól és mindenünk van. Vettünk televíziót, tavaly Moszkvában és Kievben voltunk. Az idén majd a Kaukázusba látogatunk el szabadságra, 19 napig fogunk a Szovjetunióban tartózkodni, mint turisták.

Igaz, ez nem olcsó mulatság, de addig használja ki az ember a lehetőségeket, amig azok léteznek. Örök életre élmény marad például a Le- nin-Sztalin mauzóleum, a Kreml és igen sok más nagyon szép dolog látása.

Az ember el sem tudná képzelni, hogy 10 év alatt mennyire fejlődött az országunk. Én 1948- ban jöttem haza orosz hadifogságból, tehát jól fel tudom mérni a különbséget.

Most minden a legnagyobb rendben folyik, az ellenforradalomnak már nyomai sem látszanak. A légkör is egészen más. Az emberek viszonylag megelégedettek. Bár akadnak még amolyanok is, de hiszen ez emberi tulajdonság. Az igények mindig nőnek. Soha sem elég az, ami van; mindig több és több kell. És ez igv van rendjén. Lassan én is ott fogok tartani, hogy meglévén nagyjából mindenünk, spórolni kezdek egy kiskocsira, amivel időnként az ember leruccanhat a Balaton mellé s közelebb kerül hozzá az ország egész élete.

A törvények

És most eszembejut, hogy szegény apámnak sok esetben nem volt mit a szájába venni és az ínségből néha nekem is jutott. De az én gyerekeim az ilyen és hasonló nélkülözéseket már nem ismerik. Nekem és a hozzám hasonló embereknek természetesen azért drága mindaz, amit 1956- ban el akartak tőlünk venni. És ezért a jövőben mindent meg is teszünk, hogy többé ilyen elő ne fordulhasson.

ítéljék meg, hogy vajon kinek az érdekeit képviseli az államunk? Vajon a munkás- és paraszt- embereknek jobb-e, mint azelőtt ? Rongyos embert nálunk most már nem lehet látni. Koldus is csak nagyon ritkán fordul elő, az is csak azért, mert vannak, akik részegeskednek s abból akarják előteremteni az ital árát. Ma már nincs senki arra szorulva. Ha munkaképes, kaphat munkát bármikor, hogy kenyerét megkeresse; ha nem munkaképes s nincs, ki róla gondoskodjon, az állam gondoskodik róla. Az állam gondoskodik az öregekről és a rokkantakról is.

Aki nem akar dolgozni s életét naplopással, csavargással akarja eltölteni, azt az állam nevelő és adminisztratív eszközökkel próbálja rávenni a becsületes életre. Van-e ennél humánusabb társadalom? Van-e ennél jobb társadalmi rendszer a volt kizsákmányoltak részére? Nálunk nincs nagy különbség ember és ember között. Igazságtalanságok ugyan akadnak még, de többnyire az emberek hibájából. Ezek nem olyan égbekiáltó igazságtalanságok, amelyek alapját képezik a társadalmi törvényeinknek. Ilyen törvényeink nekünk már nincsenek.

Vannak törvényeink, amelyek minden egyes becsületes ember egyenjogúságát mondják ki, vannak olyan törvények, amelyek minden magyar állampolgár egyenlő kötelességét írják elő, de nincsenek olyanok, amelyek a kizsákmányolok privilégiumait biztosítanák. Ez az oka annak, hogy sokan orrolnak társadalmi rendszerünkre. De csak hadd orroljanak, hiszen az volna a baj, ha nem haragudnának rá.

Aki elégedetlen

És most néhány szót szeretnék Írni János bácsiról is. Képzeljék el, hogy a mi államunk menynyire humánus vele szemben, amikor havi 1,000 forint nyugdijat ád neki. Hiszen János bácsi soha életében semmit se tett a Magy. Népköztársaságért, még a kisujját sem mozdította. Igaz, ő azt mondja, hogy a 40 év alatt, amit az Egyesült Államokban töltött, részt .vett a mozgalomban és tagja volt a pártnak, amit én kétlek. Most nagyon őszintén irok róla. Úgy teszek, mintha elhinném,

SS

amit mond, de a viselkedése és a nyilatkozatai mást árulnak el.

Minden esetre nagyon szép állami szerveinktől, hogy egy ilyen idős embert, aki 40 évi távoliét után tért vissza Magyarországba, kiemelt nyugdíjban részesítenek. János bácsi azonban nincs ezzel megelégedve. Jobb lakást követel, noha már a harmadik helyen lakik s az előző lakásait mind pénzért cserélte el. Azután állandóan arról álmodozik, hogy ő politikai karriert akar csinálni itt, minálunk. Állandóan mindent és mindenkit bírál, semmivel sincs megelégedve, mindent csak a saját érdekein keresztül vizsgál. A legnagyobb művészeket fasisztáknak, stb. hordja le, ha neki valamilyen oknál fogva nem tetszenek. De ami a legrosszabb, a beadványok egész iömegével zaklatja állami szerveinket, ahol úgyis van elég baj, hiszen sok a munkájuk.

Ha az “ügye” elintézése késik, szid mindenkit. Képzeljék csak el, a 8 év alatt, amióta itt van, Magyarországon, még egyetlen moziba, vagy színházba, vagy más egyéb ily helyen nem volt. Újságot az igaz, olvas és nem buta ember, csak ne volna átitatva az amerikai életmóddal, amelyet ott annyira megszokott. Igaz, hogy már sokat változott, de ilyen korban a változások már nagyon lassan mennek végbe.

Igen rossz szokása például, hogy nappal alszik, éjjel pedig mászkál s igy gyakran akkor jön hozzánk is, amikor már lefeküdtünk aludni. Egyszóval igen furcsa természetű ember.

Nem mondom, hogy az 1,000 forint nyugdíj túlságosan sok, de meg lehet belőle élni, hiszen a lakbér és egyéb kiadása nem több havi 50 forintnál. És mert jól hegedül, néha játszik is, ami mellékes keresetet jelent neki. Anyagi gondjai tehát nincsenek. Orvosi kezelésért, kórházért, gyógyszerekért és üdülésért meg sok más egyébére, nem kell fizetnie. Miért nincs tehát megelé-, gedve?

Noha én mindenkor tiszteletben tartom s szeretem őt, hiszen elhalt atyám testvére, de mégis kellemetlen, hogy időközönként olyasmit kér tőlem (protekció, stb.), amit nem tehetek meg. Mit mondanának rólam, ha rokonaim ügyével zaklatnám az annyira elfoglalt embereket? Ezt csak azért írom meg, hogy ha esetleg panaszkodna rám, tudják maguk is, hogy miről van sfcó. Nem lennék öntudatos ember, ha bizonyos dolgokban megalkudnék, ha mindjárt a nagybátyámról van is szó. Mindezek azonban nem nagy hibák, a fő az, hogy nincs különösebb gondja, mint az, hogy 68 éves korára is miként csináljon politikai karriert és mikor nősüljön meg. Már ez a tény is mutatja, hogy nem lehet sok gondja.

Nem tudom, ir-e oda panaszos leveleket, de én úgy látom, hogy ruhán kívül másra nincs szüksége. És ha Sándor bácsinak van felesleges használt ruhája, azt küldjön neki, de másra nincs szüksége. Hiszen ne feledjük, hogy vannak itt munkások, akik 1,000 forintért egész hónapon át dolgoznak. A munkások átlagos keresete, az én megítélésem szerint havi 1,400 forint. Persze vannak, akik 1,800-at, de vannak, akik csak 1,000 forintot keresnek. Ezt csak azért irom, hogy fogalmuk legyen az itteni értékekről.

Mostanában sok turista vendéget várunk Magyarországra. Szívesen látjuk őket, persze csak az olyan embereket, akik nem azért jönnek, hogy csak hibákat, a rosszat a negativ dolgokat keressék. hanem azért, hogy lássák újból a szülőföldjüket, a változásokat, amiken viszonylagosan rö-r vid idő alatt átmentünk.

Büszkén, de kérkedés nélkül mutatjuk országunkat. Semmit sem fogunk eltitkolni, ha látjuk vendégeinken a jószándékot. Azt akarjuk, hogy akik idejönnek, kellemes négy hetet töltsenek volt hazájukban.

Ezzel búcsúzom és a legjobbakat kívánva csókoljuk mindkettőjüket.

Budapest, május hó, 1959

Pista |

Verseny a “Bécsi ínyenc” cimért

Megkezdődtek Bécsben az osztrák vendéglátó- ipar rendezésében a “Bécsi gasztronómiai hetek”. Több országból, még a tengerentúlról is érkeztek nevezések a “Bécsi Ínyenc” megtisztelő címének elnyerésére. A verseny a következőképpen zajlik le: a vendég, aki a versenyben részt vevő 40 vendéglő egyikét meglátogatja, megrendeli az étlapról a “ház specialitását”. Az étel elfogyasztása után lepecsételt lapot kap, amelyen szerepel az összes többi vendéglő cime és telefonszáma. Minden vendégnek hét különböző helyen kell meg- izlelnie a bécsi konyha különlegességeit, hogy megkapja a "díszoklevelet”, amely tulajdonosát “bécsi ínyenccé” avatja.

______________________ * 13