Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-06-25 / 26. szám
Thursday, June 25, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 meghegyezte, másikra kócmadzaggal ráerősitette a robbanószert. Sóhajtott. — Katának nem lesz gyereke. Nem akar. “Any- nvi pelenkát mosni...” — mondja, és legyint, mintha nem azért született volna életerős, szép testű nőnek, hogy egészséges, vásott csemetéket hozzon a világra, apja és a felnövekedő, csókolni való asszonyok örömére. Csókolni való asszony — erre a gondolatra vackorosan keserű iz futott szét a szájában. — Cafat. — Keze remegett dühében, szinte látta, ahogy éppen most öleli magához azt a másikat. Átkulcsolja a karjával, izmos combjával ruganyos testéhez szorítja. — Asz- szony. Ringyó. Mindegy néki, hogy ki. Cafat. — Ez is nő. . . — morogta, és a csomókba fehérlő virágok felé rúgott. A málnabokor tüskéi beleakadtak szerelőnadrágjába, a vastag vásznon át lábszárába szúrtak. Sziszegett, és kiszedte a tüskéket, aztán elvigyorodott. — Már Jókai megírta, hogy a nőkkel nem érdemes kikezdeni! — fölényesen vállat vont. Földhöz köti az embert a teste. Bolondság. Egyszerű az egész. Pisztoly nélkül is könnyű az. . . Két-há- rom perc, és mehet a jelentés: rendkívüli esemény. Tiz tucat ember fogja vizsgálni: miért? Tíz tucat bizottság jöhet, és megállapíthatja, hogy egy aknász tévedett. Közlik majd a feleségével, hogy hálhat, akivel akar: hősi halott özvegye lett. És ő meg tüskéket szedeget a nadrágjából. Ostoba. Egy aknász tévedett. . . Nem, tisztelt bizottság, bárhogy is fáj, be kell vallani, ez az aknász nem tévedett. Ez nem tévedhet s nem téved. És az akna sem téved. Cigarettát halászott elő a zsebéből. Csend volt. Átvágott a nyomsávon. Az érintőaknát piros zászló jelezte. A bozót a melléig ért. Kezével széthajtotta. Csalánhoz nyúlt, ujját önfeledten a szájához kapta. Beljebb lépett. A drótkerítés karója mellett megpillantotta az akna vastag acéldróttal körülcsavart, hengerala- ku testét. Féllábszárig magaslott ki a földből. Gyujtószerkezete ép volt, s a tetejéről vékony acélhuzalok ágaztak szerteszét. Ha valaki a dróthoz ér, s kicsit meghúzza, felrobban, ezért nevezik érintőaknának. De az akna haláltölelő karjai ernyedten lógtak a földre. Drótját szétmarta az idő. Szorosan az akna mellé tűzte a pálcára erősített robbanóanyagot. Mélyet szippantott a cigarettából, és parazsát a gyujtózsinórhoz érintette. A zsinór tűzre kapott, füstölt, apró szikrákat hányt, mint a csillagszóró. Az akna fölé hajolt, s a szikrákat "bámulta. A nyomsávon kavics zörrent. Hátrahökölt. Barta állt.mögötte. A verejték barázdákat vont meztelen felsőtestén. Tisztelgett: — A parancsot végrehajtottam. — Marha! — szaladt ki Sarbó száján, s dühében toppantott. Elfelejtette a figyelmeztetést kiáltani. Jött ez a bolond. Uram isten! Halálsápad- tan üvöltötte: — Gyujtvaaaaaa! A hegyoldal visszagurgulázta: .. .vaaaaaa. .. Barta remegett. — Rosszul van, hadnagy elvtárs? Sarbó csak nézte. Mozdulatlanul állt, ahelyett, hogy futna, rohanna, árkon, bokron át, vinné a nyomorult életét a két szerencsétlen gyerekének. Barta mellére bökött: — Meneküljön! Felrobban! A hegyoldal visszalóditotta ijedt hangját: . . .óbban! Minek jött ez ide? Ki hivta? Katának lenne igaza? Otthonában zsarnok, de valójában tutyi- mutvi ember ő, csak azt képes véghezvinni, amit a szájába rágnak? Meghalni sem tud önállóan? Szemében gyűlölet és düh vibrált. Barta bizonytalan mozdulattal előremutatott: — Ég... — és kimeredt szemmel bámulta a sercegő gyuj tózsinórt, mint autó reflektorába tévedt nyúl a fény pászmáját. —; Ég... A hadnagy felé lépett. Sarbó ebben a pillanatban halálosan gyűlölte. Ez nem érti, hogy menjen. Ez nem hagyja itt. Ez ezerszer megesküdött, hogy a parancsnokát, amig él, el nem hagyja. Ezt hiába küldi, nem megy. Két gyereke van... Barta hozzáhajolt és felemelte. Nem gyilkolhatja meg két gyerek apját, mert ö undorodik az élettől. Gyűlöli. Az emberségéért gyűlöli. Kezével-lábával nagyot kalimpált, és kicsúszott a katona karjából. — Fedezékbe! — kiáltotta és előre szaladt. Rohanvást át a nyomsávon, a gidres-gödrös letarolt erdőszélen. Barta lihegett a háta mögött. Elhagyott géppuskafészekbe ugrott. Barta melléje huppant. Robbanás csattant. Fejük fölött szilánkok surrogtak. Csend lett. Barta nagyot sóhajtott. Fölállt. Poros nadrágját veregette. — Azt hittem, rosszul lett, hadnagy elvtárs. Sarbó ráhagyta... , — A meleg. . . Barta egy darabig topogott, s halkan megkérdezte : — Nincs szüksége valamire, hadnagy elvtárs? A doktor elvtársat idekiildeném. . . Sarbó nemet intett: — Eltávozhat. Barta megfordult, lassú léptekkel elment. Ilyen az ő szerencséje. Katának lenne igaza? Könyökére dőlt. A géppuskafészek rőzsefonattal fedett oldalfalán átzöldalt néhány fűszál. Egyiket leszakitotta, szájába vette s önfeledten rágcsálta. Kata járt az eszében, és fülcimpája megpirosodott mérgében, hogy nem tudja kiverni a fejéből ezt a nőt. Mennyit veszekedtek! Hogy rendetlen. Hogy mindent eltol a háztól. Valahová készültek. Felesége öltözött. Kedvesen kérdezte: — Mit vegyek fel? Mit? Honnan tudja? Ilyen vagy olyan ruha, sokat, sokat ért hozzá! — Nekem mindegy... — Tudhattam volna! Neked minden mindegy . . . Még az is, hogy. . . Különben, nem érdemes erről beszélni. Meglátszik rajtad, hogy egyetlen gyerek voltál. Egy férfinak ne legyen véleménye ?! Vállat vont. Olyan fontos, hogy egy férfinak ilyesmiben legyen véleménye? Külszin! Az a lényeges, hogy melyik ruha, vagy hogy tessék a férjének az asszony? — Hová menjünk? — Hová van kedved? Válaszként a kedves szájból fullánkos szisze- gés tört elő. Aztán ideges, dühödt hang. — Légy már férfi! Csak abban tudsz parancsolgatni, hogy melyik zoknid stoppoljam meg? Vigyél valahová! Nehéz megérteni, hogy neki valóban olyan mindegy, hová mennek? Vele szeretne lenni. Zenét hallgatni, valami kerthelyiségben, egy pohár bor mellett beszélgetni. Hol? Mindegy. A kedvessel, nem a fullánkos szájúval. Amikor Balatonföldváron nyaraltak, egy ismerősükhöz látogattak. Felesége ezzel kezdte a társalgást: — Látod, Tamás, itt nincsenek legyek — és szemrehányó pillantást vetett rá, mert az üdülőben rengeteg légy volt, s igazán sokat szenvedtek tőlük, aludni sem tudtak jól, felébredtek a rengeteg légy szemtelenkedésére, ahogy összevissza mászkáltak a testükön. Mintha tehetne róla, hogy sok a légy. Dehát ez a dolog mellékes része, most már érti, miért hasonlitgatta más férfihoz, miért volt minden rossznak vagy kellemetlennek ő az okozója! Van, akihez mérje. Ennek a bolond Bartának is most kellett odajönni. De már nem tudott haragudni rá, inkább Katára. Ez a Barta. ez kihozta volna, ha nem jön. Kötelességből? Kötelességből talán nem viselkednek igy az emberek. Szeretetből ? Ugyan mit szeretne rajta ez a katona? Hűséget fogadott a parancsnokához, hü marad hozzá. Kata, Kata!. .. Ha te hü lennél. — Szünet! Munkát befejezni! A zászlóaljparancsnok utasítását egyik harcos kiáltotta tovább a másiknak, végig az egész zászlóalj hosszában. Kikászálódott a fedezékből. Medveléptekkel cammogott az ösvényhez. Katonái egyenként szállingóztak a pihenőhelyre. Védőszemüvegüket a homlokukra tolták. Meztelen felsőtestüket a nap megbarnitotta. Nadrágjukon folt hátán folt — a drótkerítés vastüskéi, a mál- nabökrok tövisei összeszaggatták. A rajparancsnok utolsónak ballagott. Sarbó megállította: — Jól ment? Az alacsony, csupaizom emberke megtorpant, s kihúzta magát: — Jól... —— Pihenjenek. Addig termelek. . . — Értettem. .. A hadnagy megfordult és elindult a nyomsáv felé. Meleg volt. Tagjaiba bágyadtság költözött. Csizmája elnehezedett, lábát visszafelé húzta. — Idegroncs lettem — állapította meg, s gondolatai olyan lassan forogtak, ahogyan mozgott. Vajon Kata megsiratta volna? Egyáltalán, érdemes egy asszonyért ennyit kínlódni? Jó lenne, ha nem szeretné, ha gyűlölné. De szereti. Vagy nem ? Amikor nincs mellette, mintha testének fele hiányozna. Amikor vele van — jobb lenne távol teile. Ki érti ezt ? Hát van lelke annak a nőnek ?!. .. Keresztbe tett lábbal ült a széken, az asztalra könyökölt és cigarettázott: — Őszinte vagyok. Szeretőm van. Szeretem, de. . . valahogy téged szeretlek benne. Téged — vagy azt, ami belőled hiányzik. Látod, furcsa, de senkivel sem tudnám ezt igy megbeszélni, csak veled. Ne haragudj érte. Tanácsot kérek tőled. Mit csinálnál. . . Tőle kérdezi? Szó nélkül a szekrényhez ment, szarvasagancsot emelt le a tetejéről. Itt, az aknamezőn találta s emlékül vitte —- neki. Megforgatta, innen is, onnan is megnézte. Por ülepedett rá, lefújta róla. — Nem felelsz? Szemöldöke felrándult. Az agancsot az asztalra tette, s mélyen a felesége szemébe nézett. Az asz- szony elpirult. — Hogy te mit csinálj, azt nem tudom. Hogy én mit csinálok, azon majd gondolkodom. . . Kata márványos nyugalma szertefoszlott. Az asztalra borult, felzokogott. — Verj meg — szipogta. — Légy férfi... —• és zokogott. — Én még meg nem ütöttem nálam gyengébbet — mondta hidegen, és tiz perc múlva kilépett az ajtón, éppen elérte a vonatot. Visszajött. A giz-gaz közül szamóca piroslott elő. Leszakitotta. Ha Barta nem jön, Sarbó Tamásnénak útban lenne a válasz. Talán jó is, hogy visszajött. Vagy kár? A nyomsávnál körülnézett. A cigarettásdoboz, meg gyufa a földön hevert. A gyufát fölvette. Át ment a nyomsávon. A rajparancsnok a védőfülkét, a köteles-fogót odakészitette neki a munkához. Eszébe jutott, még nem beszélt a századparancsnokkal: szabadság kellene a fiúnak, hogy learasson. Négy nap. Öregek a szülei, nem bírják a nehéz munkát. A kettős drótkerítés egyik oldalát felbontották. A karók között piros zászlócskákkal jelölték a felderített aknákat. > Aknamező. Kimozdította helyéből az első aknát. Gv ikor- lott mozdulattal letörte a tetejét s a nyomsávra dobta. Gyujtószerkezetét lassan húzta ki, s óvatosan a mohával bélelt saroglyára helyezte. A fogót egy másik aknára illesztette. Az akna előbukkant a földtartó alól. Felemelte. Eddig vagy kétezer ilyen taposóaknát szedett föl. Egy mozdulat, s a teteje a nyomsávra repült. Másik mozdulat — a gyuj tószerkezetet baljának, három ujjával kihúzta az aknatestből. — Fejezze be a munkát! Jöjjön ki! Fölkapta fejét. A nyomsáv másik oldalán a zászlóparancsnok állt. Szeme a lobbanástól elvakult. A dörrenés tompa hangja megsiketitette, pedig úgy tűnt, mintha nagyon távolról hallotta volna. Hunyorgott. Szeme előtt vörös karikák táncoltak. A gyuj tószerkezet csonkja reszketett kormos ujja között. Elejtette. Tétova mozdulattal utána hajolt. Albert őrnagy káromkodva ordított rá: — Hagyja fenébe! Tegye le azt az aknát és jöjjön ki! De azért csífk felvette a gyutacs maradékát. A vörös karikák oszladoztak. Jobbjára nézett, nagyot fújt. Az aknatest. Felnevetett. Hangosan, gúnyosan. Idenézzetek, emberek! Szerencse! Tízezer közül, ha egynek van ilyen szerencséje. A gyutacs robbant, és az akna nem. A gyutacs robbant, s a keze sértetlen. Kijött az aknamezőről, az őrnagy előtt három lépésnyire megállt és jelentette: — Őrnagy elvtárs, Sarbó. Tamás hadnagy jelentem, különösebb esemény nem történt, csupán őrnagy elvtárs szólt, és a gyutacs előbb indult, mint én. . . A zászlóparancsnok összehúzott szemmel nézte Sarbó kezét. Szája széle meg-megremegett. Sarbó a tenyerében szorongatta a csonka gyutacs roncsát. Az őrnagy elé mutatta. (Folytatjuk) »Mvv\»vu%w»wuMVVHvwmmm»Hmmu\M» Számonkénti olvasók figyelmébe! Aki az Aknamező c. folytatásokban közölt regény valamelyik folytatását nem kapta volna kézhez, kérésre beszerezheti azt a kiadóhivatalunktól.
