Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-18 / 25. szám

Thursday, June 18, 1959

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

9

Sasvári megijedt:

— Mi baj? — és az asszony karjához nyúlt.

— Mi baj lenne? — adta vissza Krisztin. — Semmi. ..

. — Mi történt veled ?

— Mondtam, semmi. Túlságosan szeretsz. . .

Sasvári megértőén elmosolyodott:

— Krisztin, pillanatnyilag aknaszedö vagyok és nem textiltechnikus. Minden reggel aknákat ások napvilágra. Nem “csak egy nap a világ”.. . Te meg azt akarod, hogy azonnal vigyelek az anyakönyvvezetőhöz. . .

— Igenis azt. És a feleséged akarok lenni. Es gyereket akarok. . . Nekem te minden vagy, minden... érted? Azt mondod, szeretsz? Hát szeress az asszonyodként — és hogy kifakadt az indulata, elgyengült, s könnybelábadt a szeme. Sas- vári nyugodtan, hűvös tárgyilagossággal folytatta :

— Nem leszel a feleségem, csak ha befejeztük az aknaszedést. Az akna nem mindig öl. Félkarral, féllábbal vagy magatehetetlenül nem fogok a nyakadba akaszkodni, holmi férji jogok alapján.

Krisztin csöndesen zokogott.

— Mennem kell. . . — mondta Sasvári, és vé- gigsimitott a reszkető vállán. Megcsókolta: — Jó éjszakát... Álmodj szépeket...

Az asszony nem felelt.

A tizedes távolodó léptei tompán dobbantak az utón.

HATODIK FEJEZET

Krisztin korán kelt és az ablaknál nézte, amint a kis aknaszedő csapat a füzek alá érkezett. Ott lépkedett köztük az a drága-drága, átkozottan konok ember. Leste őket a függöny mögül. A katonák hosszú botokkal szurkálták a földet. Nem látott abban semmi különöset. Időnként megálltak s karjukkal végigtörölték homlokukat. Az a hires meg ott ült a domb tetején, éppen háttal neki a fűzfa árnyékában, és le nem vette róluk a szemét.

Tíz óra tájt kiáltás harsant:

— Szünet! Munkát fejezd be!

A katonák a földbe szúrták és otthagyták botjaikat. Hátra jöttek az árnyékos fák alá.

Néhány pillanat, s az ő embere bebandukolt az ajtón.

— Megnyugodtál? — mosolygott rá kedvesen.

Krisztin durcásan elfordult s vállat vont.

— Majd megnyugtat valaki. . . — azzal kitárta a szekrény ajtaját és a ruhái között matatott.

Sasvári a torkát köszörülte. Megbántva hallgatott. Krisztin megsajnálta.

— Csirkebecsináltat főzök neked. . . — és játékosan elmosolyodott: — Én nagyon szeretem... — A férfi elé állt, cuppanós csókot nyomott az arcára. Sasvári sóhajtott.

— Megyek — mondta —, sok a dolgom. ..

Krisztin az ablakból nézett utána, ahogy hajlott háttal baktatott, feje lehorgadt. Nem értette, hogy mi baja. de hirtelen eszébe jutott az az odavetett mondat, amivel fogadta. Szaladt volna, hogy lecsókolja arcáról a bánatát, és nevetve mondja: “Tréfáltam..— de valami visszatartotta. Nem is rossz, ha fáj neki. Engedni fog. “Fogsz te még jobban is szeretni, megállj” — gondolta, és mosolygott utána, hogy csókolni kell azt a bánatos képét, amiért annyira féltékenyen, szereti.

Kiszaladt a kertbe, virágokat vágni, mert a vázákban már elhervadtak. A dombra is jobban látni onnan. Kiáltás hangzott:

— Munkát kezdd meg!

Nézte a katonákat, de azok nem keltek fel, csak az ő embere. Lassan lépkedett, s nagyon erősen szemlélte a földet, mintha ingovánvon kelt volna át. Kezében rövidnyelü ásót markolt.

Az utón kavicsok csikordultak.A szomszéd Bor- bás cammogott elő a bokrok mögül. Lomhán lépkedett, mint valami medve. Ráköszönt az asszonyra. Krisztin kurta főbiccentéssel viszonozta üdvözlését. A földrengés óta kerülte, s haragudott rá azóta is, mert valahányszor találkoztak,, a szomszéd mindig olyan szemmel méregette, mintha egy szál ingben állna előtte ismét.

A férfi átlépte az utat szegélyező keskeny árkot, és a kerítés tetejére fektette karját.

— Dolgozgatunk — mondta, s hangjából nem lehetett megállapitani, kérdésnek vagy kijelentésnek szánta-e a szót.

— Igen — felelt Krisztin kényszeredetten.

Kis csend után Borbás pipát húzott elő a zsebéből. ........................j

— Haragszik még?

— Nincs okom rá. Miért haragudnék?

—Csak. . . Akkor ajándékozzon meg egy szál. virággal.

— Akár egy csokorral — volt a felelet, és az asszony odanyujtotta mind, amit a markában tartott, csak eredjen már a dolgára.

— Egy több lenne. . . — hunyorgott rá Borbás.

— Maguknál szebb szálak teremnek. Abból szakítson — vont vállat az asszony, és szeme sarkából a füzek felé pillantott.

Sasvári a földön térdelt, földbeszurta rövidnyelü ásóját, rohamkését kihúzta a tokjából, azzal kaparta tovább a földet, Az aknatestet gyökerek kusza gubanca fogta közre. Óvatosan piszkálgatta félre a göröngyöket. Felemelte a fejét, feléjük nézett. Krisztin elkapta a tekintetét. Sürgetően odakinálta a csokrot Borbásnak.

— Vegye el, ha már elkérte. Dolgom van, sajnos. ..

Sasvári csak nézte az asszonyt meg azt a nagydarab embert. “Asszony” — gondolta, és keserű hullám tolakodott a szivébe. Mit csinál ez az asz- szony? Arca elhalványult a keserűségtől, hogy akit szeret, ennyire értetlen. “Asszony” — sóhajtotta fájdalmában.

— Sasvári, rosszul van?

Parancsnoka, Sarbó hadnagy szólt oda halkan, hogy csak a tizedes hallja, katonái ne.

Összerezzent s megrázta a fejét.

— Nem.

Az akna fölé görnyedt. Sok a gyökér. Eszébe jutott, jobb lenne robbantani, mert valamelyik ág még megnyomja és... nem fejezte be a gondolatát, tekintete visszarévedt a kertre, asszonyára, meg rá, az idegenre. Vaktában kaparászott a gödörben. Az asszony az idegennek nyújtotta a virágot. A rohamkés beleakadt valamibe, odapillantott, a pengétől szemébe vakított a napsugár, s a keze idegesen megrándult.

Villám hasított a szeme közé. Fülét dörrenés tette siketté. Teste megingott.

Csend lett.

Apró rögök szitáltak a földre.

Parancsszó: — Mindenki a helyén marad!

Lábdobogás. A hadnagy ugrott mellé.

Az asszony szinte kővé dermedt a dörrenésre. Tenyeréből földhehullottak a virágok. Aztán meg indult, s rohant, rohant a szomorufüz felé.

Sasvári még a földön térdelt. Kezét arca elé emelte. Melle fekete volt a robbanás füstjétől. Vére vörös csatornákat vágott a lőszer kormában.

Az asszony halottfehéren állt előtte. Karja, lába reszketett. Melle zihált.

Sasvári a földön térdelt.

— Nem látok — morogta.

— Rudi. . . Kedvesem. . . Egyetlenem. . .

— Itt vagy? — kérdezte Sasvári, s rekedtes hangja elfulladt.

Sarbó hadnagy nem szerette az érzelmeskedést. A tizedesre csattant:

— Ne hagyja el magát. A mellén ez — semmi. Az arcát mutassa — és erős markával lehúzta a tizedes kezét az arcáról. Az morgott:

— Nem látok. . ,

A tiszt iszonyodva hőkölt hátra. Elengedte a katona kezét.

Sasvári lihegett,

— Megvan a szemem ?

Sarbó nem felelt. A tizedes hangja kiáltásba csapott át:

— Feleljen! Megvan a szemem? Mondja meg!

A tiszt a földre, a véres húscafatra meredt.

— Véres — mondta csendesen. Azért nem lát ... — Hangja elcsuklott.

Sasvári kiáltozott:

— Nem igaz! Minek tagadja?! Te mondd meg, Krisztin... Te mondd. Neked elhiszem. Csak neked hiszem el... Te... — s előrenyujtóttá kézét, arcát arra fordította, ahol az asszonyt sejtette, mintha nagyon messze állna tőle.

Az asszony pillantása a két véres üregre dermedt. Ajka megvonaglott. Kezét a halántékára szorította s a fejét rázta, iszonyú gyorsasággal. Háta meggörnyedt, térde beroggvant. Lihegett. Könnye végigcsorgott az arcán, s foltba gyülem- lett fehér blúzán a melle fölött.

Sasvári nyögött.

Krisztin odalépett hozzá, megfogta karját, rámeredt, és moccanni sem tudott a rémülettől.

— Mit csináljak. . . Rudi.. . kedvesem... Mit csináljak.. . — zokogta.

A tizedes nem felelt. Fájdalmában előre-hátra dülöngélt.

Sarbó letérdelt a katonája mellé.

— Menjen innen! — mordult az asszonyra. Karjával félre akarta tolni, Krisztin azonban úgy állt az embere mellett, mintha örökre odanőtt volna. Sarbó az embereire ordított: — Vigyék el ezt az asszonyt, nem látják, hogy mozogni sem tudok tőle. ..

Két legény odébbrántotta Krisztint.

A hadnagy ölébe nyalábolta Sasvárit, és az ut felé indult. Néhány lépés után megállt, visszaszólt katonáinak:

— Telefonáljanak mentőautóért. — A hangja remegett.

Krisztin utána akart rohanni, de a két katona visszafogta s nem engedte.

— Nyugodjon. . . Orvos kell most annak, nem asszony — dörmögött az egyik.

Sarbó megfordult, s lassú léptekkel, óvatosan cipelte terhét. A tizedes mormogott a karjában, de a hadnagy nem értette, mit. Az erőtlen, reszkető test nehéz volt. Sarbó kimelegedett.

Krisztint a katonák vezették haza.

Elfogyott a könnye. Az ágyra rogyott. Úgy hevert ott, mint egy kődarab. Érzéketlenül, mozdulatlanul, csak a szája rándult meg néha, de hang nem jött ki a torkából.

HETEDIK FEJEZET í

Az erdő fái között gyalogösvény kanyargóit a határhoz. Évekkel ezelőtt fatörzseket döntöttek rá, hogy az utat elzárják. Sarbó hadnagy egy ilyen korhadt, zöldesszürke fagombával lepett törzsre telepedett. Nehéznek érezte a gyomrát, pedig tegnap dél óta, hogy Pesten vonatra ült, egy falatot sem evett. Keserveset sóhajtott. Bodzavesszejével hatalmasat csapott a csizmája orrára. A botocska reccsent, gerinctörötten fittyent le a markából. Kis ideig merev szemmel bámulta.' Krákogott, aztán vállát rándította, és egy sudár fenyőfa tövébe vetette a pálcát.

— Mint az asszony.. . Kicsinyt kitart, aztán

törik — morogta, és a lábát nyújtogatta, mert mintha apró tűket szurkálták volna belé. — Ez sem birja, hogy egyhelyben maradjon — dünnyö- gött, és feljebb mocorgott a fatörzsön, de a lába tovább bizsergett. Fölállt. A legszélső fához ment, embereit figyelte, ahogyan szuróbotjaikkal a földet böködték. Fejük ütemesen ringott —■.

ahány szúrás, annyi biccentés. Egy méteren negy- ven-ötven szúrás, egy négyzetméteren két és félezer. Egy nap alatt negyven négyzetméter: százezer szúrás, ugyanannyi bólogatás — számolta halkan. Egy elefánt idegeinek is becsületére válna. Mi meg csináljuk. Jól csináljuk — morogta, és nagyot sóhajtott, hogy amíg itt veszkődnek, otthon felborul az élet. Ilyen az ő szerencséje. Kultúrmérnök, hidépitő. Nyolc közül persze éppen őt hívták be és most itt ácsorog ezen az ezerszer átkozott határon. Aknát szed. Ha erősen számit-' ja, naponként két, három órát dolgozik, aztán meg bámulja a napot vagy az embereit. Sohasem szerette a katonaságot. “Az őr azért áll a laktanya előtt, hogy a logika be ne lopódzék a kiskapun” — szokta mondogatni, ő pedig szívből gyűlölte az illogikus dolgokat. Három órai munkáért itt unatkozza végig a napjait, és minden áldott reggel vigyázzban állva hallgatja az eligazítást," amikor az őrnagy újból és újból elmondja, mint a verkli, a biztonsági rendszabályokat. Hiszen már álmában szétszedné az aknát! Kit érdekel az? Albert őrnagy ledarálja, mert valamelyik nagyfejünek igy tetszett megállapitani a rendet. Már attól ideges lesz, ha eszébe jut a parancsnok monoton hangja: “Most pedig felsorolom önöknek a kötelező biztonsági szabályokat.”

Persze az aknát föl kell szedni. Az elmúlt héten Sasvári szerencsétlenül járt, s csütörtök-péntek- szombaton nem szedtek több aknát. Azt a kis (földrészt ott a kertek alatt másik szakasz fejezte be, őket meg visszaküldték a határra. Megkérdezte az őrnagyot, miért ? “Hogy az emberek idegei megnyugodjanak” — volt a válasz. Annyi pedagógiai érzék és tudás ne legyen benne, hogy a semmitevés’ mindennél rosszabb ?

(Folytatjuk)

A JÓMÓDÚ turisták, akik a modern Mexico Cityt, vagy Acapulco végtelenül kényelmes, szépséges mulatóhelyeit látogatják, csak ritkán látják meg azt a nyomorúságos állapotot, amiben Mexikó rosszkeresetii szegény népe tengődik.

Az 1950-es népszámlálás adataiból látjuk, hogy az egész köztársaságban 5,259,208 különböző lakóhely volt. Ezeknek több, mint 60 százaléka egy szobából állt, s csak 7.69 százaléka volt 3, vagy több szobás lakóhely, nem is beszélve az egészségügyi kellékek, mint vízvezeték, villany, fürdőszoba, toilet, csatorna, stb. majdnem teljes hiányáról. m ■

A KALIFORNIAI “Death Valley” 280 lábbal

a tenger színe alatt fekszik.

•

A PÉNZ olyasvalami, amiért most nem tudunk: annyit vásárolni, amennyit a depresszió alatt tudtunk volna, amikor nem volt pénzünk.