Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Thursday, January 1, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5J f-5 Három sanyarú tréfa ^"""'"“^Irta: BÓDOG ANDRÁS HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. ~t ▼ t ▼ ▼'"▼■ ^r^r"^ v ▼"tAtTr,r ~t Ujesztendö elé Amig egy normálisnak nevezhető békeállapot létrejötte azon múlik, hogy a Washingtont követő nyugati hatalmak és a Moszkvát követő népi demokráciák hajlandók és képesek-e megértésre jutni az együttélés kérdésében, addig az őszinte, becsületes, békérevágyó egyén leghőbb kívánsága a küszöbön álló ujesztendőre nem lehet más, mint az, hogy vajha a két csoport vezetői 1959-ben azon versengenének egymással: kik tudnak egészségesebb és praktikusabb ötletekkel és javaslatokkal előállni a fennálló ellentétek végleges kiküszöbölésére . . . Amikor egy amerikai állampolgár azért imádkozik, hogy Washington hagyjon fel eddigi rideg, hajlithatatlan meredek-politikájával és próbálja a kiengesztelődés és megértés szellemében megközelíteni ezt a világproblémát, csak a legbigottabb mccarthysta vádolhatja ezt a békeszerető amerikait hazája elleni “hűtlenséggel.” A gyermekei jövője felett aggódó szülő százszázalékosan hü akar maradni hazájához, de amikor “hazára” gondol, ezalatt nem egy rombadőlt, elnéptelenedett, pusztasággá varázsolt országot ért, hanem egy békés, boldog, magaskulturäju, prosperáló Amerikát, amelyben gyermekei és unokái a lehető legkedvezőbb viszonyok között élhetnek, ö ehhez a boldog Amerikához akar hü maradni, nem a hidrogénbombától pozdorjává zúzott Amerikához, amelynek a rémképe oly gyakran felvillan lelki szemei előtt. .. A józan amerikai nagyon bölcsen tudja, hogy csak két választása van: békés együttélés vagy kölcsönös megsemmisítés. A helyes választás tehát nem kíván nagy bölcsességet, államférfim éleslátást vagy jövőbe-hatoló prófétai ihletettsé- get — a legegyszerűbb, józanfelfogásu apa vagy anya gondolkodás nélkül is a békés együttélést választja! De ha történetesen szeret és szokott gondolkodni, hát akkor minél alaposabban átgondolja a helyzetét és a valószínű következményeket, annál nagyobb eltökéltséggel szögezi le magát az együttélés filozófiája mellett. És amikor ezt teszi, egyáltalán nem hűtlen az igazi Amerika valódi érdekeihez; sőt ellenkezőleg: ő az igazi szószólója a jövő évtizedek Amerikájának! Az amerikai népnek csak egy igen csekély töredéke hajlandó egy világromboló háborút megkockáztatni — a nagy többség ezt őrültségnek, öngyilkosságnak tartja. Sajnos, ez a csekély' töredék Amerika mindennapi életében nagyobb befolyással rendelkezik, mint a nagytöbbség, de szerencsére még ezen a kis csoporton belül is hallunk néhanapján józanhangu, becsületes vélemény-nyilvánításokat (mint pl. Weir acélmágnás, Cyrus Eaton és már iparbárók). Ahhoz, hogy valaki jó amerikai állampolgár legyen, nem okvetlenül szükséges, hogy az illető engesztelhetetlenül gyűlölje Oroszországot, Kínát és a velük egyuton haladó (igenis: HALADÓ!) népi demokráciákat, mert hiszen ez a gyülölség nem vezethet máshoz, mint egy végzetes kirobbanáshoz, amelyből nincs talpraállás, nincs felépülés, nincs feltámadás, nincs újjászületés... Nagyon hitvány amerikai az, aki ilyen rémséges látomásokban találja örömét! A jó amerikai — mint minden szülő — mindig különb sorsot kíván a gyermekeinek, mint amilyenben neki volt része. Tudja, hogy az amerikai atombomba-monopólium megszűnte óta a Nyugat és Kelet között fennálló békétlenség további elfajulása csak világkatasztrófát eredményezhet, amelynek az ő gyermekei lesznek az áldozatai, viszont azt is tudja, hogy ennek a világégésnek az elhárítása csak egy módon lehetséges: ha Washington szakit eddigi merev álláspontjával és békésebb húrokat kezd pengetni. A jó amerikainak tehát — velem együtt — az a leghőbb kívánsága az újév küszöbén, hogy Eisenhower elnök arra használja hivatalának utolsó két évét, hogy a két tábor közötti konfliktust teljesen eltávolítsa vagy minimálisra csökkentse. Ha ezt teszi, egy jó részét visszaszerezheti annak a nimbusznak, amit az elmúlt hat év alatt úgy az amerikai szavazópolgár, mint a világ népességének szemében e’vesztett. Én szívesebben látnám, ha Eisenhow r nevét a jövő nemHogy mindjárt otthonosabbnak érezzük magunkat, történetemet a bolondok házával kezdem és elmondom a régi tréfát, de nem azért, hogy felvidítsalak, hanem hogy tudjad miképpen állunk ebben a világban, mit csinálunk és miért csináljuk. • Úgy történt, hogy a fenntartó bizottság egyik tagja látogatóba érkezett az elmekórházba körülnézni, hogy miként mennek a dolgok. Megtekintette a kórtermeket, szobákat, műhelyeket, elbeszélgetett az orvosokkal, betegekkel. A körút során megállt a folyosó egyik ablakánál, amely kinézett a kórház nagy kertjére és elgyönyörködött a kilátásban. Odakint a gyönyörű nyári meleg napsütésben a betegek sétálgattak, üldögéltek a füvön, a színes virágágyak között, jónéhányuk pedig fürdőruhába öltözve az újonnan elkészített fürdőmedence körül volt látható. Ez az uj fürdő igen érdekelte a bizottsági tagot és nagy megelégedéssel látta, hogy az uszoda milyen népes és népszerű. A betegek valósággal nyüzsögtek körülötte, jókedvűen körülszaladgálták és egyik a másik után ugrált bele, többé-kevésbé sikerült fejesekkel. A vendég a látványra nem állta meg, hogy boldogan oda ne forduljon a hozzá legközelebb állóhoz, aki történetesen egy beteg volt és magyarázni kezdte neki, hogy mennyire örül annak, hogy az uszoda igy bevált, hogy az ápoltak ennyire használják és élvezik; reméli, hogy ez mindig is igy lesz. A megszólított lelkesen helyeselt szavaira: “Bizony, alig tudtuk megvárni, hogy elkészüljön a medence. Mindenki nagyon szereti. Tetszik látni, hogy már most alig férnek, olyan sokan ugrálnak bele... Hát még akkor mi lesz ott, amikor a medence vízzel is meg lesz töltve.” • Gondoljon mindenki amit akar, én a magam részéről átgondolva az elmúlt esztendő történetét, úgy érzem, hogy'-egyik üres medence után fejesekkel meg nyakiglábasokkal ugráltattak bennünket a másik viztelen medencébe — Libanon, a kínai szigetek, Berlin —, hogy csak a nagyját említsem. • Ez pedig egy jótékonycélu bazáron játszódott le. A sok árusító sátor között egyben szokás szerint csókot árusított egy fiatal leány a nemes cél érdekében. Egy csók öt dollár. Csakhogy megeredt az eső és a bazár elnéptelenedett. Bizony ez nagyon lecsökkenti a bevételt és a sikert. Nem is volt a sátor körül senki. Ezt az alkalmat használta fel egy igen kapatos úriember; alig állt a lábán és a részeg otromba okvetetlenkedésével udvarolni próbált. Erősködött, hogy ő is csókot akar vásárolni. De sokallta az öt dollárt. Két dollárt kínált. “Ennyi is elég a csókért”, kiabálta. A lány próbált megszabadulni a részegtől, igy is, úgy is, de az csak makacskodott és tovább folytatta az izetlenkedést, alkudozást; nem lehetett sem lerázni, sem elküldeni. Hiába magyarázta neki a lány, hogy a pénz jótékonyságra megy, néni illik alkudoznia, mindenkinek emberi kötelessége segíteni a szegényeken és igy tovább — mindez nem használt, a részeg csak kötekedett elmenni pedig nem akart. Végül is a leány megunta a dolgot és abban a reményben, hogy ezzel megszabadul tőle, beleegyezettt. — Jól van, legyen két dollár — mondta. De ez nem volt elég a részegnek: — Csakhogy én ezért a pénzért két csókot akarok kapni. Mit volt mit tenni. — Jó, hát legyen két csók. — Megéri, ha utána elmegy. — De azt akarom, hogy a csókok jó hosszúak legyenek, — követelődzött az ember. Végül ehhez is megkapta a beleegyezést, de még ez sem volt elég: — Úgy akarom, hogy a nyakamat átölelje! Odakint az eső még mindig szakadt és senki sem volt a közelben, hogy megszabadíthassa az okvetetlenkedőtől. Rendben van, át fogja ölelni a nyakát. zedék hálával és megilletődéssel emlegetné, mint azt, hogy ne legyen, aki emlege«se — akár áldó- an, akár átkozódva. .. ★ Boldog és békés ujesztendőt kívánok! — Fizetni azonban csak csók után fogok. 5 Végül ezt is megengedte a lány. A részeg nekikészülődött a csóknak.- Ahogy azonban tántorogva előlépett — fejéről leesett a kalapja. Némi egyensúlyozás után felvette, fejér* nyomta, de ismét leesett. Nagynehezen ismét felvette a kalapot a földről, de nem tudván, mit csináljon vele, odanyomta a kalapot a leány kezébe* mondván: — Kedvesem, nem volna szives tartani a kalapomat, amig megkapom a csókokat. De ezzel aztán betelt a pohár, a leány türelme végleg elfogyott. Alaposan rákiáltott: — Mit képzel az ur! Itt nyügösködik egy félóra óta a nyakamon, nem hagy békén, lealkudozza aa árat, két hosszú csókot akar, a nyakát is átöleljem, fizetni csak később fog és most még azt akarja mindezek tetejébe, hogy a kalapját is tartsam! Erről pedig eszembe jut a múlt jónéhány dip-' lomáciai manőverezése. Például a német kérdés. “Németországot egyesíteni kell”. “Lehet róla beszélni, ha semleges marad és nem fegyverzett föl.” “Azt már nem, de te csak add fel Kelet- Németországot, mi majd csinálunk az egészből egy olyan katonai államot, hogy Hitler is megirigyelte volna!” Ellenérték fejében megengedjük, hogy tartsd a kalapot addig is, mig Németország harmadszor is megtámad. Vagy a varsói amerikai-kinai tárgyalások! Vajon két és fél év óta eljutottak-e már odáig, hogy mi tartjuk Taiwant és a többi szigeteket, amig kegyesen megengedjük a kínaiaknak, hogy tartsák kalapjukat? • Évi 80 billió felé járunk a katonai kiadásokban, holott nem is vagyunk háborúban. Mindezt pedig adókkal kell megfizetni. Erre illik a két magyar története a régi török világból, melyet kicsit átalakítva kell elmondanom. Két magyar vándorlegény járta az országot, fáradtak voltak és éhesek. Útjuk a török basa gyümölcsös kertje mellett vitt el, ahonnan ragyogó érett gyümölcsökkel megrakott fák és bokrok mosolyogtak rájuk. A kisértés túl nagy volt, a két vándorlegény némi habozás után átmászott a kerítésen és nekiesett a gyümölcsöknek. őrök azonban észrevették és megindult utánuk a hajsza a kertben. Az egyik vándorlegényt egy szem dióval a kezében nyomban el is fogták és. vitték a török basa elé. A basa magánkívül volt dühében, hogy meg akarták dézsmálni szeretett gyümölcsösét és példás büntetést szabott ki. “Ki mivel bűnözik, azzal bűnhődjön”, kiabálta és megparancsolta az őröknek, hogy az ellopott diót, mint a bűn tárgyát, tömjék a legény orrlyukába. A kínos ítéletet nyomban végrehajtották. A szegény vándorlegény könnyei csurogtak fájdalmában, kiabált, jajveszékelt. Egyszercsak a nagy kínok közepette abbahagyta a sírást és jajveszékelést és hangosan nevetni kezdett. “Mi van veled, megbolondultál?” kérdezte tőle a basa csodálkozva, “fájdalmaid közben még nevetni van kedved?” “Már hogyne nevetnék”, válaszolta a vándorlegény, “hiszen én csak diót loptam. De látom amott hozzák az őrök a komámat egy nagy görögdinnyével.” • Erre a tréfára se nehéz kitalálni a kadenciát. 80 billiót nyögünk ki adókban fegyverkezésre békevilágban. Akinek kedve tartja, kínjában is nevethet azon, hogy lesz velünk csak ebben az egyben is, ha ne adj úristen egy szép napon a koma megjelenik a háború nagy görögdinnyéjével a kezében. Egy kis statisztika Washingtoni jelentés szerint az amerikai család évi jövedelme 5,000 dollárra emelkedett. A Census Bureau szerint az Egyesült Államokban 44 millió család lakik. Ezekből körülbelül 4 milliónak az évi jövedelme 10,000 dolláron felüli; 18 millió vallott be 5—10,000 dollár közé eső jövedelmet; 6,500,000 családnak jutott kevesebb mint 2,000 dollár, 15 és fél millió család pedig évi 2,000 és 5,000 dollár közé eső jövedelmet jelentett.
