Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-15 / 3. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 15, 1959 Mikoyan az ország vendége! 3, Aki börtönben sínylődik Emlékezetes az a jelentős siker, amelyet a görög demokratikus baloldal ért el a legutóbbi választásokon. A demokratikus erők további előretörésének megakadályozására a görög reakció az utóbbi hónapok során fokozta terrorintézkedéseit. December elején más hazafiakkal együtt letartóztatták — a “kémkedés” vádjának ürügyén — Man’olis Glezoszt, a demokratikus EDA párt végrehajtó bizottságának tagját, a párt lapjának, az AV'GI-nak a főszerkesztőjét. Bebörtönzése annál is inkább nagy felháborodást keltett, mert Görögországban nincs senki, aki ne ismerné Glezosz hősi tetteit a náciellenes szabadságharc idején, áldozatos tevékenységét a görög nép függetlensége, a demokrácia és a béke érdekében. Nemrégiben Görögországban járt Herbert Ottó német iró, aki hazatérte után — a hiteles tények alapján — irta meg, hogyan tépte le a hitleri lobogót Manolis Glezosz az athéni Akropolisról 1941 májusában. “Manolis 19 éves volt. Az athéni utcákon grasszáló náci katonák látványa gyűlöletet gyújtott szivében. “Valamit tenni kell” — gondolta. Május 30-án reggel 7.35 órakor három fiatalember találkozott egy kis mellékutcában, az Ak- ropolisz tövében. Tudták, hogy az Akropolis hatalmas sziklájának megmászása csak éjszaka, rejtve lehetséges. S tudták azt is, hogy igy is az életükkel játszanak. Az Akropolis északi oldalán felfedeztek egy barlangot, amelyből egy szűk, föld alatti folyosó vezetett az Akropolis dombjára. Manolis és egyik társa megvárták, mig az éj leszállt, aztán előre! Méterről méterre dolgozták magukat felfelé a sziik folyosón, mig egy óra múltán meglátták fejük felett a csillagos eget. Megérkeztek. Német szó — az őrök hangja — jutott el a fülükhöz. Még hosszú ut várt rájuk az Akropolis csúcsáig, ahol a hitlerista zászlót lobogtatta a szél. Nem látták pontosan, hol áll az őrség. Apró kavicsokat kezdtek el dobálni arrafelé, amerre utjuknak tovább kellett vezetnie, hogy megállapíthassák, ott .áll-e az őr. Szerencséjük volt. A zászló közelében nem állt senki. Manolis ki akarta bogozni a zászló tartókötelét, de az nem engedett. Ekkor felmászott egészen a rudig, letépte a zászlót és lehajtotta a mélységbe. Másnap reggel, mint a villám száguldott a hir, s az athéniek az Akropolis felé tekintettek, ahonnét hiányzott a gyűlölt lobogó. A hitleristák dijat tűztek ki Glezosz fejére. S a fiatal Manolis mosolyogva húzta végig kezét a nyakán: “A helyén marad” — mondta magában”. A görög nép e hőse most börtönben sínylődik. A demokratikus világközvélemény erejének szét kell pattantania a börtönök rácsait. Tiiz ölt meg hal légierő katonát A Syracuse egyetem mellett felépített barakkban éjjel tűz ütött ki és megölt hat légierő katonát. Tizenhatan megsebesültek, amint az ablakokon keresztül menekültek a papirvárként égő hálótermekből. A légierő tagjait az egyetemhez osztották be, hogy megtanuljanak oroszul. Fontos az orosz nyelv tanulása A Brooklyn College ismertetőt közöl annak a kutatásnak az eredményéről, amelyen keresztül egy bizottság megállapította, hogy az ország középiskoláiban milyen mértékben tanítják az orosz nyelvet. A kimutatás szerint csak 10 államban — Alaszkát és Hawaii területet beleértve —, ösz- szesen 143 köz- és magániskolában tanítanak oroszul. Ebből a legtöbb Kaliforniában van, szám- gzerint 27. Harry D. Gideonse, az egyetem elnöke, a jelentéssel kapcsolatban a következőképpen nyilatkozott: “Mivel a szovjet iskolákban sulvt fektetnek idegen nyelvek tanítására — a tanulók 48 százaléka választja az angolt — az a növekvő veszély áll fenn, hogy a következő amerikai nemzedék tolmácsra lesz szorulva, mialatt szovjet kortársa közvetlenül fog tudni érintkezni a világ többi részével gazdasági és kulturális téren valaAmióta Anastas Mikoyan amerikai földre lépett január 4-én, á közérdeklődés központjába került. Egy csapat amerikai és még több külföldi újságíró követi minden léptét és feljegyzi minden szavát. Mikoyan beszélgetett már kormányvezetőkkel, politikusokkal és szakszervezeti vezetőkkel. Vendége volt az amerikai üzlet és nagyipar számos vezető emberének. Bár Mikoyan magánlátogatóként jött az Egyesült Államokba, a Szovjetunió kormányának első miniszterelnök helyettese, minden szavának és tettének fontos jelentőséget tulajdonítanak. Csak ebből a szempontból lehet megmagyarázni azt az óriási érdeklődést, amellyel kijelentéseit követik. Tőle akarják megtudni, hogy -lesz-e béke? Megoldják-e a berlini kérdést? Mi a helyzet a Szovjetunióban? “Béke lesz!” — felelte nyugodtan és határozottan Mikoyan az egyik kérdésre. Éppoly nyugodtan, bizalommal és közvetlenül felelt minden hozzáintézett kérdésre, bárkitől jött, legyen az újságíró vagy 2-ik Henry Ford. Teljes nyíltsággal beszélt az áthelyezett szovjet politikusokról, a Kinai Népi Demokrácia szükséges elismeréséről, amelyhez hozzáfűzte, hogy abból az Egyesült Államoknak több haszna lesz, mint Kínának, a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok kiszélesítéséről és a hibákról, melyeket a Szovjetunió elkövetett és helyre fog hozni. Az egész országban az az általános vélemény alakult ki Mikoyanról, hogy nyílt és barátságos viselkedése mindenkiben mély benyomást keltett és hogy tehetséggel győzte meg hallgatóit arról, hogy a szovjet kormánynak komolyan békés szándékai vannak. Ne felejtsük el, hogy Mikoyan nem könnyen befolyásolható emberekkel beszélt, hanem olyanokkal, akik — mondhatni — saját érdekükből kommunista-ellenesek. Ezek hallattak olyan hangokat, mint “konstruktívan kell átgondolnunk a kommunista világgal eddig fenntartott viszonyunk problémáit” (W. Jorden, Sunday Times). “Egy második békekonferenciára kell összejönnünk” (Brown, Kalifornia kormányzója) stb. Detroitban Mikoyan az autómogulokkal volt együtt órákhosszat. Kézzelfoghatóan bebizonyította nekik, hogy mindnyájunk jóvoltáért nem a fegyverkezéssel, hanem kereskedelmi téren kell versenyt folytatni. “Ti magatok között is versenyeztek, mégsem keltek bírókra”, mondotta Mikoyan, “országainknak is ilyen formában kell egymással versenyre kelni.” Mikoyant tehát a béke és a megértés küldöttjeként tekintik itt és a külföldön is. Éppen azért itt is és a külföldön is visszatetszést szült az, hogy a State Department nem védte meg a vendéget, sőt inkább elősegítette, hogy az itt élő reakciós magyar emigráció, néhány más nemzeti hasonló emigráció segítségével parázs tüntetést rendezzen egy-egy repülőtéren és veszélyeztesse Mikoyan életét. A N. Y. Times jan. 12-iki száma igy ir erről: “A zavartkeltés miniatűr formában hasonlítani kezd azokhoz, melyek Nixon alelnököt kisérték délamerikai útjában a tavasszal. Csupán azzal a különbséggel, hogy a Mikoyan elleni tüntetéseket idegen menekültek rendezik”. Vagyis az amerikai nép nincs képviselve. San Franciscóban . . .“a helyi sajtó a repülőtéren történtekéit James Cavanaught, a State Department biztonsági megbízottját tartja felelősnek. . . Megtudtuk, hogy úgy Chicagóban, mint San Franciscóban biztonsági ügynökök ez esetben tudatosan elhanyagolták a különleges látogatóknak járó szokásos eljárás követését. Chicagóban s San Franciscóban is pl. az ilyen személyeket szállító repülőgépeket a nemzetőrség hangárjába szokták vezetni, ahol az illető kiszáll, üdvözlés után, ha akay interjút ad a sajtónak és azután úgy kisérik ki a repülőállomásról, hogy kikerülheti a tüntetőket. . . Jelen esetben azonban úgy Chicagóban, mint San Franciscóban a State Department megbízottai ugv intézkedtek, hogy emberüket haragos, tojást-dobáló csoportokon keresztül vezették ki.” “Ezzel ellentétben Mikoyan, mosolygó, nyugodt magaviseletével mindkét város lakóinak elismerését nyerte meg,” folytatta a cikk. Mindez a külföldön is hatást váltott ki és ez nem volt előnyös mint politikai propaganda szempontjából. A jelentés szerint már elértünk némi eredményt az orosz nyelv tanitása terén, de nincs okunk önelégültségre. Még nagy utat kell megtennünk.” a State Departmentre nézve. A szégyenpir lepi el minden amerikai arcát, amikor erről a szégyenteljes magaviseletről olvas, különösen ha aTra gondol, hogy saját politikai és közéleti képviselőink a Szovjetunióban milyen barátságos és minden vendégnek járó megtiszteltetésben részesültek. Mrs. Eleanor Roosevelt volt elnökünk özvegye, Adlai Stevenson többszörös elnökjelölt, Hubert Humphrey szenátor, Cyrus Eaton iparbáró és kivülíik még számos politikus, közéleti vezető visszatérve látogatásukból külön kiemelték az orosz nép és az orosz kormányvezetők szives fogadtatását. A State Department tehát lemaradt a vendégszeretetet és tisztelet terén is, mintahogy más téren is azért maradtunk le, mert értékeléseinket hibásan közelitjük meg. Avval hencegünk, hogy duslakodunk javakban, pedig több szeretetet és tiszteletet kapnánk a világ népeitől, ha arról győznénk meg őket, hogy embertársaink iránti érzésekben és becsülésben is duslakodunk. Azok a szerencsétlenek, akik szégyent hoztak a fejünkre kevés szót érdemelnek. Egyrészük, az ösztökélök, javíthatatlan fasiszta élősködők, a többiek hamis jelszavakkal félrevezetett emberek. A felelősség határozottan a State Department vezetőin van, akik ezért az amerikai népnek tartoznak magyarázattal. Kalifornia állam nevében Edmund G. Brown, az uj demokrata kormányzó, hivatalosan bocsánatot kért Miko.vantól és biztosította őt, hogy Kalifornia népe visszautasítja a vagányok eljárását. Ugyanakkor meghívta Mikoyant az 1960-as téli olímpiászra, amely Kaliforniában lesz megtartva. ÍZ ÉV LEGJ3B3 FILMJE A Motion Picture Academy megint bajban van. “The Defiant Ones” moziképet jelölték meg a newyorki Film Critics szakértői 1958 legjobb filmjének, anélkül, hogy az íróját megnevezték volna. Most kisült, hogy a társszerző Nathan E. Douglas, egy volt színész, akit annakidején beidéztek az Amerikaellenes Bizottság elé és mert nem esett hasra előtte és nem árulta el, hogy melyik szinésztársa van a kommunista párt fizetési listáján, Douglas nevét feketelistára helyezték, ami színészi karrierjének végét jelentette. Azóta különféle módon kereste kenyerét, szemétgyűjtő is volt és azalatt megirta a darab szövegét. A “The Defiant Ones” (A dacolok) két egymáshoz láncolt szökött rab viszontagságaival foglalkozik, akiket egymásiránti gyűlöletük és egymáshoz kötöttségük olyan drámai érzelmi kitörésekhez vezet, hogy majd megölik egymást. A két fogoly közül ugyanis az egyik fehér, a másik néger. Csak az élet- és szabadság utáni vágyuk tartja ettől őket vissza. A szökésükben felmerülő akadályok leküzdése közben megismerik és megtanulják becsülni egymás emberi értékeit, az önfeláldozásig. A végén ugyanis, amikor már a láncot sikerült kettévágni és egy robogó tehervonat után szaladva a néger férfinek sikerült egy nyitott vagonra felkapaszkodni, a kezét nyújtotta, hogy fehér társát is magához emelje. Az azonban az éhségtől és fáradtságtól annyira ki volt merülve, hogy nem bírta a robogó vonat iramát. Az utolsó jelenet azt mutatja, hogy a néger rab a földön ülve fehér bajtársát ápolja és fejét ölében tartva csititó dalt énekel, miközben az őket üldöző fegyőrök és vérebeik óvatosan közelednek a szabadságreményüket vesztett emberekhez. A film mindvégig izgalmasan emberi. Vajon a kiközösített iró megkapja a munkájáért neki járó elismerést? Az “Amerikaellenes” bizottság megszüntetését kérik Mrs. Franklin D. Roosevelt, Dr. Reinhold Niebuhr, a Union Theological Seminary-tól, Dr. Paul Tillett, a Rutgers egyetemtől, Dr. Stringfellow Bar, a St. John egyetem érdemes elnöke és Jöhn Hammond, az NAACP álelnöke, aláírásukkal ellátott kérvényt nyújtottak be a kongresszushoz, kérve az Amerikaellenes Tevékenységeket Kivizsgáló Házbizottság megszüntetését. “A bizottság rendszeresen, alkotmányellenes utón, politikai célokkal visszaélt megbízatásával... az elnyomás eszköze lett... ”, mondja a kérvény.
