Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1959-05-07 / 19. szám
Thursday, May 7, 1959 Biró András: Ajándék Róna Ferenc már rég nem várta ilyen türelmetlenül a műszak végét. Sietve ment a mosdóba. Ruháit ledobta, a zuhany alá állt. Sebtiben, gyorsan szappanozott és mosta le olaj foltos testét, hogy mielőbb átadhassa a helyét másoknak. — Na, mennyit kapunk? — kérdezte tőle a szeplős, langaléta Kárász, aki már várta, hogy rákerülhessen a sor. —Kapunk, amit kapunk... — felelte neki kurtán. * A folyosón elszívott még egy cigarettát, s aztán bement a gyülésterembe. Az üzemrészleg vezető már beszélt, de a mondatok értelme alig jutott el hozzá. Még meg sem kapta a pénzt, máris azon tűnődött, mit is csináljon vele, mire fordítsa. Egyszercsak arra riadt, hogy szólitják. Szédelegve ment ki az elnöki asztalhoz. Féltekintettel a borítékra irt számot kereste, mig a “felvettem” rubrikába beírta a nevét s nagyot nyelt, amikor elolvasta: “Róna Ferenc öntő: 1570 Ft.” Künn a folyosón Kárász megfogta a karját: — Erre iszunk egyet... — mondta hunyorítva. Róna a fejét rázta: — Most nem. . . majd később. . . — A másik helyeselt: — Na jó, jó, persze hogy nem. Még én is hazanézek előbb. . . Úgy öt óra körül. A Hangosban. A lépcsőkön áradtak lefelé az emberek, elsodorták Kárásztól. Kisietett a gyárkapun, felkapaszkodott az első autóbuszra. A kőrútnál leszállt. Tulajdonképpen fogalma sem volt róla, mit is vásároljon. A Rákóczi térnél megállt egy kirakat előtt. Most eszmélt rá, hogy eddig csak látta, de nem nézte a kirakatokat. Arany-pírós-kék, afféle törökös mintájú mat- laszé pongyola kellemkedett rá az üveg mögül. Megpillantotta s valahogy nem tudta levenni róla tekintetét. Ide-oda topogott, határozott léptekkel tova indult, aztán újra visszament. Kimeresztett szemmel nézte az árát “435 forint”. — Igen, ez az — határozta el magát és kinyitotta az üvegajtót. Melyik volna jó, úgy hogy ne legyen se túl hosszú, se túl rövid, hanem olyan amilyennek lennie kell. Az elárusitónő kisegítette. Hanem amikor a Nyugatinál átszállt a buszra, szorongás fogta el. — Hátha megharagszik az asszony. . . “A nversségpénz a két lánynak kell” — mondta tegnap is. . . Mégiscsak jobb lett volna az egészet odaadni. De aztán megnyugtatta magát. -A nagyobbik lányuk negyedikes. Ráér flancolni akkor is, ha majd a magáét költi. Kati, a kisebbik, meg ősz óta a Goldbergerben dolgozik. Keresetét hazaadja, ha ruha kell neki, hát gyűjtse össze neki a pénzt az asszony. . . Meg aztán maradt még több mint ezer forint... Azt a régi pongyolát már nem bírta nézni. A ház elé ért. Lépteit meggyorsítva szinte szaladt a lépcsőkön, föl a második emeletre s benyitott a konyhába. x Juliska leánya kezet mosott a csapnál, felesége a kék-fehér pettyes flanell-pongvolában mosogatott, Kati meg a keze alatt a tányérokkal matatott. — Már vártunk apa — libbent felé a nagylány és vizes kezét hátratartva, csókot nyomott az arcára. Kati mormogott valamit, a felesége meg csak éppen ránézett, szinte vágott a tekintete. — Ittál? — kérdezte, de úgy, hogy ez beillett ténymegállapításnak is. — Perszé. . . hát hogy is lehetett volna másként — vetette oda Róna, s mint akinek jóizü levesébe légy esett, hirtelen elkomorult. De aztán kikapcsolta a táska szíjait. A két lány pipiskedve nyújtogatta nyakát, az asszony is gyanakodva, izgatottan figyelni kezdett.-— Jé! Matlaszé! — csapta össze kezét a nagyobbik lány. — De gvönyörü! — árnult él Kati, hogy a tányér csaknem kicsúszott kezéből. — Nézd, anya, de szép! • Róna felállt és teljes hosszában 1 elenged ve a pohgvólát, az asszonyához mérte, lefelé tekintget- ve el'bh. maid a deréknál tapasztotta oda,-— Hát nem kértelek, hogy ne vegv nekem AMERIKAI MAGYAR SZÓ semmit?! — csattant fel az asszony hangja váratlan hevességgel Nem megmondjam, hogy hoz:! haza az utolsó fillérig?! — De Juliskám —próbálkozott a férfi —, én csak jót akartam. . . — Köszönöm szépen. No, ezt jól megcsináltad. Mi lesz ezekkel a lányokkal. Már nem tudok mit rájuk adni!.. . Mit bánod te azt, hogy a lányod érettségizik, és nincs miben megjelennie. . . — Mit bánom, mit bánom — hördült fel erre Róna is. — Érts meg, már nem tudlak nézni ebben a mosogatórongyban. . . — Úgy? Hát jól van! Ne nézz! De nézd a lányodat, aki most érettségizik, és komoly udvarlója van. Te persze, vak vagy az ilyesmihez... — De anya! — kiáltott fel Juliska elvörösödve, s sírva szakította fel a benyíló szoba ajtaját. Róna utána lépett, de az asszony elállta útját. — No jó, hát akkor — a viszontlátásra — vetette oda a férfi, s hirtelen megfordult, a kilincsre tette a kezét. Úgy rohant le a lépcsőn, mintha valami nagy veszedelem elől menekülne. Odakinn, köd szitált, csúszóssá, nyálkássá tette a kövezetei. Amikor Róna kinyitotta a Hangos ajtaját, csak úgy dőlt kifelé vastagon a füst és a borszagu, gőzölgő pára. Kárász ott tilt hátul az ivóban, előtte söröskriglik s éppen azzal bajlóA HÁLÓ Irta: Gelléri Andor Endre Flóderozás? Hogy most mi van, azt nem tudom. Igaz, ma én is úgy képzem ki a tanítványaimat, mint a bécsiek. Egy kis hordó sört viszünk magunkkal és elegendő disznósajtot. Aztán egy gyalut is, amivel lekapom a fáknak a háncsát s megmutatom a nebulóknak, hogy milyen is a fa erezete a valóságban? Később pedig, ha már lefolyt az oktatás, megmutatom nekik a szép ipari életet. Valami lány muzsikál, a másik táncol, a hordócska meg kotyog. A disznósajtot vastagon vágjuk, akár a kenyeret. Igv aztán halad a tanulás, s képződik az ipar! S nem mondhatom, hogy nagyon vén vagyok már. Még mindig van vásvilla a szememben, amivel felszurom az asz- szonyok tekintetét. Még mindig oly erős a vágyakozó sóhajom, hogy attól fellebben a szoknyaszéle. De azért már nem ülnek hóban, fagyban a leánykák az ajtóm előtt; nem fekszenek a lábam alá, tűrvén, hogy átlépjem őket egy másik hölgv- gyel. Mondják még, igy huncut, úgy róka, de már nem is igen félnek tőlem, ha nyúlok értük. S ha megfogom őket, azt mondják: — Érti ez a módját... de ezzel vége is. Mintha azt mondanák: — Ez az ur is ért a szövethez. S igy történik velem valami csoda is. Egy pók esik egyszer a kalapomra s azt haza is viszem. Leteszem a kalapom s a pók ott üldögél rajta s látom, fázik, mert nincs beftitve a lakásom. Be- fütök hát, s a pók megmozdul, nyújtózik, mászkál ni kezd, mintha örülne annah, hogy oly kellemes helyre jutott. Nem megy el az asztalomtól, amikor vacsorázom, ß amikor bort iszom, az ujjam- ra szalad. Cseppentek egy kicsit a kézfejemre a kadarból s a pók beleáll. Fütyülni kezdek s a pók elkezdi emelgetni a csudavékony lábacskáit s ide totyog — oda totyog. Mintha csak táncolna. S amikor lefekszem, odajön az ágyamhoz, felmászik a plafonig s elkezdi egy szálon hintáztatni magát, mintha a dajkám volna, ringatni akarna. S én finoman is alszom. Nem riadozok, mint máskor, nincs nehézkes álmom; alszom, mint az édesanyámban egykor. S mikor felébredek, hát azt látom hogy körülfog egy fátyol. Hogy be vagyok én szőve finom hálóval, ezüst csomócskákkal. Na, a kis pók jól betakargatott. S mellettem egy szép fiatal asszonyka fekszik és horkol. No, megérintem a hálót, igaz-e vagy álom? S megérintem a hölgvecskét is, hideg-e vagy meleg? Meleg az s csendesen szuszogó. Sőt, amint jobban megnézem, látom, hogy ez bizony a házból való asszony, a földszinten laknak s az ura dohánygyári ember. Hát akkor .ezt nem az álom hozta ide mellém, a háló alá? Ezt én megcsip^em a szememmel, vagy talán a pók vezette ide hozzám? S már mindegy, hogy mikor ébred fel ä kedves, mert oly kellemes a teste mellett melegedni. S oly szép az erős holdvilágban az arcába bámulni. S majd főzök neki olyan kávét reggelre s kiszolgálom én ugv ezt az asszonyt, hogy amig csak él, könnyes szemmel mondja: • — -egy-úri festővel reggeliztem. Moccanni nem akarok; eltépődne a háló. Ámbár zörgetnek nálam; ha ugyan igaz? Mert már sok mindent nem hiszek el az egészből; Hátha halálomon vagyok s azért ’kisérnék ilyen képzetek ? dott, hogy a féldeci rumot a hab közepébe öntse. Már meg is pillantotta őt, felállt, hogy elébe menjen, de megingott és fél könyékkel az asztalnak dőlt. — Mégis csak a haverom vagy — magyarázta lelkesen. — Jó, hogy eljöttél... tUj ide. ... — húzta le maga mellé vendégét. Ittak, de Róna valahogy nem tudott megmámo- rosodni. Hallotta Kárász szavait, de nem figyelt rájuk. Ült, maga elé bámulva, fura, határozatlan ábrákat rajzolva a szétfolyó tócsákból az asztallapra, amelyről leszedték már a térítőt. S egyszerre a vállát érinti valaki szelíden. Hátrakapta a fejét. Az asszony állt mellette a nagykabát alól kifutó matlaszé pongyolában. Először a pongyolát nézte, aztán felemelte a szemét, tekintetük találkozott. — Gyere, gyere, menjünk. . . — mondta az asszony tekintete, könnyesen, mosolygón. — És. . . vele mi lesz? — kérdezte Róna, az összecsuklott Kárász felé intve a fejével. — Hazavigyük ? — Neki is van felesége. . . — vonta meg a vállát az asszony. . . Kifordultak a kocsma ajtaján. Szótlanul mentek egymás mellett, s aztán Róna hirtelen odavonta magához az asszonyt. Árnyékuk egybeolvadt a holdas, ^nárciusi éjszakában*. .--------------------------------------------13, S hátha egy vénasszony zörög, aki hideg krumplit hoz nekem s azt mondja: — Pucc a sírba, Pirók! Ehelyett lámpással bejön Knell, az óbudai szatócs és azt mondja: — No nézze. .. Hogy kinek mondja, azt nem tudom. De az ajtó mögött is van valaki; hallom a köhögését. S mondja is az ajtó mögötti: — No látja, hát itt van az én Annuskám. Az én kis Annuskám. Ide fújta a szél. S bejön, gyertya van a kezében... — Gyere kis Annuskám vissza — szólítja szelíden s az asszony megmozdul. — Hát elmegy, igazán? Mert úgy elmegy az édes, ahogy az álom. Meg^ a gyertyafény után lehunyt szemmel, mint aki álmodik. Én pedig itt állok a sötétben s kicsit gondolkozom a dolgon. S reszketek, mint a vén fa, amelyen megakadtak az őszi pókok ide-oda lengő hálói. S bizony megint csak a halálra gondolok. Mert azt is mondta rám a szatócs: — Ez a Pirók tisztességes ember. — S hogy miért mondta? Talán csak azért ? Semmi másért, csak azért, mert már csak a holdvilág hozza felém pókhálóm alá az asszonyokat. Francia humor KALAND AZ ŐSERDŐBEN Két délvidéki francia az őserdőben oroszlánra les. Az oroszlán nem jön. Azt mondja az egyik szájhős: — Nem itt kell várni a fenevadat, hanem be kell hatolni az erdő mélyébe. Fogadjunk, hogy én egy órán belül elejtek egy oroszlánt! — Mennyibe fogadunk? — Százezer frankba. Kezet fognak és a rettenthetetlen vadász eltűnik a bozótban. Egy óra múlva megjelenik a másik vadász leshelyén egy hatalmas, kövér oroszlán. — Ne kapkodjon a puskája után, uram — szól a halálra rémült vadászra. — Csupán egy üzenetet hoztam: A barátja azt üzeni, hogy tartozik önnek százezer frankkal. OTT TÚL . . . Az ájtatos szentéletü férfiú a másvilágra kerül. Bevezetik egy nagyon kényelmes, nagyon előkelő szalonba, beültetik egy süppedő fotőjbe, a legfinomabb italokkal és ételekkel kínálják. Csakhamar eléje toppan egy csodaszép nő és elkezd, hárfán játszani. Játszik, játszik, megállás nélkül, éjjel és nappal. Hosszú idő telik el, a szentéletü férfiú nem bírja tovább. Érkezik egy szárnyas alkalmazo’tt. — Miféle muzsika ez? — kérdezi. — Ez a szférák zenéje, uram. — Nem lehet abbahagyni? — Nem, kérem. Kötelező. . A szentéletü ur dühösen felkiált: — Tudja mit, akkor inkább vigyen át a pokolba ! Mire az alkalmazott úgynevezett angyali nyugalommal: — Ott vagyunk, uram.
