Amerikai Magyar Szó, 1959. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-26 / 9. szám

Thursday, February 26, 1959 AMERIKAI MAGYAR SZö 9 AHoGfAM ÉW LAtO^ írja: ehn Akikről mindenki megfeledkezett Legutóbbi cikkemben elmondottam kanadai farmon kezdődő és két héten belül végződő föld­műves-karrierem történetét. Amikor a távoli farmról visszaérkeztem Montrealba, napokon be­lül tudomásul kellett vennem, hogy amilyen gyor­san fogynak a farmon megkeresett dollárok, ugyanolyan ütemben csökken a remény, hogy a háború kezdetén beállt depresszió alatt munká­hoz juthassak. Hiábavaló futkosás munka után és az “ellensé­ges idegenek’’ egyre kényelmetlenebbé váló hely­zete szülte az elhatározást, hogy otthagyjam Kanadát és valahogyan — akárhogyan — átke­rüljek az Egyesült Államokba. Ez sikerült is és 1914 szeptember 30-án megérkeztem New York­ba. Newyorki tartózkodásom következő nyolc éve alatt megint semmi érintkezésem nem volt far­mokkal és farmon dolgozókkal. Az ELŐRE szer­kesztőségében eltöltött hat év alatt úgyszólván kizárólag ipari munkásokkal és bányászokkal érintkeztem. 1922-ben Pittsburghba kerültem és az ott eltöltött öt év folyamán, a közeli bányate­lepek környékén többször találkoztam olyan ma­gyarokkal, akik kis farmjukon gazdálkodtak. Ezek a pennsylvaniai, ohioi és west-virginiai kis farmok még a legszerényebb megélhetést is alig nyújtották gazdáiknak, akik ezért — ami­kor munkaalkalom kínálkozott, — valamelyik kö­zeli bányában is dolgoztak. A farm-munka egy részét igy a feleség és ha volt a gyermekek vé­gezték, a másik részét a családfő végezte szabad idejében és vasárnaponkint. Ezeknek a kis far­meroknak az élete semmivel sem volt jobb, mint azoké, akik Magyarországon dolgoztak néhány holdas törpe birtokon. 1927 őszén és 1928 tavaszán New Orleans-ba kerültem és felkerestem a kis községet, amelyet több ízben “Árpádhon” néven hallottam emleget­ni. Hammond közelében — nem Árpádhon, hanem Albany néven —találtam a kis városkát, amely­ben vagy 200nrrragyar család élt. Egv-kettő kivé­telével valamennyi kis birtokán gazdálkodott. Egy csapásra a magyar alföldön képzeltem ma­gamat: a falu kovácsa Krekó nevű magyar volt. Néhány más üzleten magyar felírások csábították a vevőket. Minden udvaron ott ágaskodott a gé- mes-kut és az idegent bizalmatlan-csaholással fo­gadó kutyák egyszerre farkcsóválva közeledtek, ha Bodri vagy Sajó néven magyarul szóltam hoz­Tokajhegyalja harmincegy községe közül Tály- lyán él a legtöbb öreg. Ez a második talány Tály- lyán. Az első ,a húsz ikerpár volt. De nem elég azt tudni, hogy itt él a legtöbb öreg, mert az emberrel együtt dajkálták a kíván­csiságot is és tudni kellene azt is, hogy miért itt él a legtöbb öregember? Mi a hosszú élet titka? — Szerettem a leányokat — feleli erre egy ag­gastyán Rákóczi borospincéjében. Már részketve fogja a poharat. De a leányok izét még nem fe­lejtette el. A másik azt mondja: a jó levegő. A harmadik: a szalonna. A negyedik: az aszú. Visz- szalapozva a noteszemet, ilyen válaszokat lelek: Sokat ittam. Keveset ittam. Sokat szerettem. Mértékkel szerettem. Mindig pöröltem. Soha sem pöröltem. Az ember legyen okos. Gyerünk ki a borospincéből, mert Mádon azt mondják, azért van Tállyán annyi iker, mert az emberek mindent duplán látnak. Még a gyereke­ket is. Gyerünk ki, s menjünk el. De hova? Keressük meg a legvénebbeket. Este van és csend. A teme­tő felől csak Lavotta hegedül szellemhangokon. 90 év Húsz ember múlt el nyolcvan éves. Hat több, mint kilencven éves. Közülük választom ki Kollár Béla nyugalmazott erdészt, aki a minap volt ki­lencven. Villanyfény és aszubor mellett találom. Nem dohányzik, nem pipázik, nem visel szemüveget, minden foga ép, csak a haja gyér. S jókedvű le­génységgel fogad. — Béla bácsi — kezdem — krónikás-féle em­zájuk. Volt két magyar temploma is a helységnek. A katolikus templom látogatásom idején elegendő üzlet hijján üzemen kívül volt. A református templom éppen akkortájban kapott uj lelkészt, aki a Kossuth-teremben rendezett mulatságok és összejövetelek jövedelméből próbált magának és családjának megélhetést biztosítani. Tudtommal egész Amerikában ez volt az egyet­len olyan központ, ahol ennyi magyarszármazásu bevándorlót sikerült letelepíteni és gazdálkodásra bírni. A gazdálkodás földi-eper (strawberry) ter­melésből állott. A talaj semmi másra nem volt alkalmas, oly annyira, hogy ezek a magyar kis- farmerek még a teheneik,disznaik és baromfi szá­mára sem tudták a szükséges táplálékot kiter­melni. Olyan években, amikor az időjárás kedvező és az eper termés jó volt és elég magas árat is ho­zott, a termelők fedezni tudták szükségleteiket. Viszont oly években, amikor rossz volt a termés, vagy az eper árfolyama túl alacsony volt, ezek a kis-farmerek bizony kénytelenek voltak a jobb jövő reményében adósságba verni magukat. Két rossz termés egymásután már katasztrofális le­hetett. A 200 farmer között akadt több olyan, akik Louisianába költözésük előtt Cleveland, Detroit, Chicago és más városokban olvasói voltak a ma­gyar munkáslapnak és a lap révén, vagy szemé­lyesen ismertek. Néhány estét az ő társaságuk­ban töltöttem és ilyenkor őszintén kipanaszkod- ták magukat. “Élünk, élünk valahogyan” — mon­dogatták, — “de keserves küzdelem ez a termé­szettel és a ‘vigécekkel’, akik Chicagóból és New Yorkból jönnek le és az olcsónál is olcsóbban sze­retnék megvenni az epret.” Úgy mellékesen megjegyzem, hogy a magyar termelők a legszebb epret a legcsinosabban cso­magolták, úgy, hogy az árverésen a piros-fehér- zöld cédulás dobozok öt centtel a napi áron felül keltek el. Erre nagyon büszke volt a magyar ko­lónia, de az öt-centes felár sem sokat javított a helyzeten. Az esti beszélgetések folyamán felvetettem azt a gondolatot, hogy nem lenne-e jó olyan közeli vidékre költözniök, ahol arra alkalmas talajon az egy-terményü gazdálkodásról, több-terményii gazdálkodásra térhetnének át. Néhányukat el is vittem a Mississippi deltájába, ahol a csatorná­zott területeken kitűnő termőföldek voltak. Ezt valamennyien jónak látták, de ahhoz, hogy ilyen csere megtörténjék, el kellett volna adni az eper­földeket, még hozzá készpénzért, mert egyiknek sem volt elegendő pénze ahhoz, hogy másutt vá­sároljon akármilyen kis farmot. 1928 nyarán Kalifornia felé vitt az utam és nem tudom, hogy mi lett a 200 magyar család bér vagyok, s a titkokat jöttem kitudni. — Milyen titkot? — tudakolja. — A hosszú életét. — Először igyon egy kis aszút. Azután meg­mondom. Megittam. Utána megmondta: — A tej és a bor. Azt ittam, mióta ezen a sá­ros földtekén vagyok. Azután hozzáteszi: — Pálinkát soha. Azt nem szabad. Hetven évig volt erdész és nyolcvanegy éves korában ment nyugdíjba. — Nem hiánvzik semmi? — De — feleli. — A munka, Unatkozom. Szálas, kedves és erős. Tizenhatan voltak test­vérek, ezek közül öt meghalt fiatalon, az első vi­lágháborúban, kilenc nagyon magas korban s még él a nővére, Mariska néni, aki 92 éves. — Tölts csak gyerek — mondja, s az intő szóra felugrik székéről a gyerek, Béla bácsi egvik fia, a hatvan éves Kornél, aki nyugalmazott adótiszt­viselő. Másik fia, Miklós a miskolci egyetem ta­nulóvárosának az igazgatója. — A tej. a bor — tér vissza az előbbiekre Béla bácsi. — Ezt még írja hozzá: az erdő. A csend. Az költözött belé hetven esztendőn keresztül. A tölgyek ereje. A végtelen csendje. A nagy sé­ták tisztitó tüze. A fenyőillat, az a balzsam, me­lyet magába szívott. Azután elmondja, hogy ezt a bort hozatta min­dig II. Katalin cárnő, Beethoven és Madame Pom­padour. XV. Lajos is ezt itta. ők is szerettek vol­na szépen megöregedni. Nem a tállyai tehet róla, hogy még sem tudtak szépen megöregedni. sorsa: kiöregedtek-e a gazdálkodásból, ottragad- tak-e végleg az eper-földeken, sikerült-e néme­lyiküknek jobb vidékre költözni? A louisianai törpe-farmok után Kaliforniában szembe kerültem a hatalmas cifrusz ültetvények­kel, a 60 ezer 'holdas barackossal, az óriási szőlő­telepekkel, gyapot, alfalfa, cukorrépa farmokkal. A San Joaqpuim völgy, az Imperial völgy mam- moth-farmjaival, amelyeknek közvetlen kapcsola­tai csak felügyelőkkel vannak, mert a termelés és elosztás politikáját dúsgazdag tulajdonosaik valahonnan a Wall Streetről dirigálják. Az 1939, 40 és 41-es évek egy részét South és North Carolina és Virginia államokban töltöttem, mialatt újfajta termelési, gazdálkodási módszer titkaiba volt alkalmam beletekinteni. Itt találkoz­tam a fehér és néger kis-farmerokkal és olyan négerekkel, akik egész életükön “share-cropper- ek”: másnak a földjén dolgoznak és a termés egy részét kapják munkájuk ellenértékeként. A kis-farmerek sorsa ezekben az államokban — és a többi déli államban is, — még a louisianai magyar farmerek sorsánál is rosszabb. Itt is fő­ként egy-terményü — gyapot — gazdálkodás fo­lyik, ami sok tekintetben hátrányosabb, mint az eper-termelés. A share-cropperek sorsa aztán a legszomorubb: találkoztam olyan sokgyermekes néger családok­kal, ahol az évi átlagos készpénz bevétel 120 dol­lár volt! Havi tiz dollárból kellett bevásárlásai­kat eszközölni és emellett az összes “jövedelem” az a kevés zöldség volt, amit a ház körül termel­tek és az a kevés kukorica, amit a farmok gaz­dáitól részként kaptak. Az olvasó elképzelésére bízom, hogy milyenek voltak az elképesztően nyo­morúságos viskók, amelyekben ezek a szegények­nél is szegényebbek laktak! Többen szégyenkezés nélkül beismerték, hogy lopni kénytelenek, mert anélkül éheznének a gye­rekek. Lopni kénytelenek kukoricát, édes krump­lit, dió-féléket, — akármit, ami ennivalónak szá­mított, mert anélkül felkopnék az álluk... Per­sze a szülők mellett még a 9—10 éves gyerme­kek is ott dolgoztak a földeken, hogy kis kezük munkájával segítsenek összekaparni a megélhe­téshez szükséges létminimumot. És egész éven át járták a mezőket, hogy összeszedjenek egv ma­roknyi “souer-leaf” zöldséget, ami kukorica-ke­nyérrel a vacsorát szolgáltatta. Amikor a déli kis-farmerek keserves ktGde'- mét és a share-cropperek nyomorúságos életét láttam, nem képzeltem, hogy vannak farm-mun­kások Amerikában, akiknek élete még ezeknél is keservesebb, ezeknél is nyomorúságosabb. A szomorú valóság, hogv vannak ilveneV. Van­nak olvanok, “akikről mindenki megfeledkezett” és akiknek élete, küzdelme, elhagyatottsága lesz következő cikkeim tárgya. 93 év A kályha mellett ül a felesége, aki nyolcvanhét éves és egy tolókocsin a sógornője, özvegy Pong- rácz Istvánná, aki 93 éves és egy nagy darab tör­ténelmet őriz öregen. A 93 éves özvegyasszony nemcsak azért neve­zetes, mert 93 esztendő nagy idő, hanem azért is, mert ez a kedves, csöndes öreganyám az utolsó 48-as honvédtiszt özvegye. S most itt lakik az evangélikus templom mel­lett, ahol valamikor nagyon régen keresztvíz alá tartották a kisded Kossuth Lajost. Nem különös az élet? S annak útja? Ilonka néni (igy hívják) sem visel szemüveget és még megleli a tii fokát, ha nagvon keresi. — A bort még megissza? — kérdezem. — Ha jó. — Mit szeret? — Kácsacombot. Turóstáskát. Me<r az aszút. — Mikor ivott utoljára? — Az imént, Pongrácz István, az ura 48-as kur^anemes volt, tisztként küzdte végig a szabad«ágha*’'’nt, Kos- suth-tal menekült el Törökországba, a'm+án már meglett korában hazaiött. megnősült és Balassa­gyarmaton halt meg 1914-ben. A z már másfajta háború volt. Abból már nem kért az ävojr. ß élt a 48-as Kossuth-tisztek közül a legtovább. — Szóval ez a világereiii nagy bnv a bosszú élet titka? — kérdezem végül is Ilonon nénitől. — A borral — feleli — vigyázni kell. Kit a mennybe visz, kit a sírba visz. Van, akinek meghosszabbítja az életé*. S ’-au, akinek megrövidíti. Mert ahogv az én ié tá’lvai doktoromtól hallom, nem minden rózsaszín. Nem (Folytatás a 12-ik oldalon) AZ ASZÚT KORTYOLGATÓ MATUZSÁLEMEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents