Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-04 / 36. szám
Thursday, September 4, 1958 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 Az amerikai szakszervezetek és a Magyar Szó WEINSTOCK RÓZSI BESZÁMOLÓJA A LAPKONFERENC1 ÍN Valahányszor néhány ezerrel kevesebb munkás jelentkezik munkanélküli biztosításra, az újságok mindjárt nagybetűkkel hozzák, hogy javult a gazdasági helyzet. Pedig a legtöbb esetben csak az történt, hogy néhány ezer munkásnak lejárt a munkanélküli biztosítás ideje. A tény az, hogy hivatalos bemondás szerint is több mint ötmillió munkás van munka nélkül az országban. Az ipari termelés az utolsó másfél évben 15 százalékkal esett... Komoly fordulat a termelés emelkedésére még nem történt és kilátás van arra, hogy a munkanélküliség és gazdasági depresszió még sokáig legnagyobb problémája lesz az országnak. Az öt, öt és félmillió munkanélkülinek határozottan ez lesz a legnagyobb problémája. Különösen rossz a néger, por- torikói és mexikó-amerikai munkások helyzete, akik mindig alacsonyfizetésíi munkán dolgoztak, megtakarított pénzük nem volt. Az amerikai munkásnak a kapitalista rendszer alatt sohasem volt biztosított jövője. Az utóbbi tiz évben három gazdasági hanyatlás volt, a három közül a mostani a legsúlyosabb. Mit tesz a kormány és a nagytőke? Eisenhower elnök Hoover-féle szerepet játszik, ő is ígérgeti a prosperitást. Holnapra! A demokraták a depressziót politikai labdaként használják a republikánus adminisztráció ellen, s habár a kongresszusban a demokraták voltak többségben, a depresszió hatásának enyhítésére nem intézkedtek megfelelő módon. Nem szavaztak a munkásság részére adóleszállitást, sem pedig a nagyon szükséges közmunkálatokat. A kongresz- szus megszavazta a munkanélküli biztosítás idejének meghosszabbítását, a kifizetendő összeget is felemelte, de az egyes államokra bízta ennek az intézkedésnek kivitelezését, amit sajnos nem minden állam tett magáévá. A nyugdíjazott munkások járulékát is felemelte a kongresszus csekély 7 százalékkal. Mindez azonban nem lesz hatással a helyzet megváltoztatására, csupán drágasági pótlékként tekinthető. És, ne felejtsük el, hogy az idén választási év van, a kongresszus minden tagját és a szenátus egyharmadát kell újraválasztani. A nagytőkének egyetlen érdeke az, hogy profitját emelje és ott ahol a depresszió rést ütött rajta, azt helyrehozza. Ezt a munkások elbocsátásával, a munkatempó gyorsításával és a munkabérek levágásával igyekszik elérni. A depresszió minden terhét a munkásság vállaira helyezi és a munkanélküliséget kihasználja arra, hogy a szakszervezetek ellen indítson hajszát, hogy ezzel a munkásság erejét megtörje. Erre legjobb példa az autóiparban beállott helyzet. A gyárosok nem hajlandók megegyezni a szakszervezettel az uj munkaszerződés és az abban foglalt követelések felett és igy egyelőre szerződés nélkül dolgoznak az autómunkások. Másik példa a “right-to-work”-törvény, mely már 17 államban létezik, hat államban novemberben kerül szavazás alá. Nem lehet figyelmen kivtil hagyni azokat a munkástörvény-javaslatokat, amelyek a kongresszus előtt voltak s melyek arra irányultak, hogy a szakszervezeteket teljesen megfosszák önállóságuktól, a kormány ellenőrzése és felügyelete alá tegyék. S bár nem fogadták el ezen üléssza kon, ez nem jelenti azt, hogy a veszély elmúlt. Legjobban a gyárosok szövetsége tiltakozott ellenük, ami azt jelenti, hogy nem voltak elég uniórombolók. Ha lúd, legyen kövér, gondolták, majd gondoskodni fognak, hogy még erősebb megszorításokat tartalmazó törvényjavaslatokat készítsenek a következő ülésszakra. Ide sorolható a Taft-Hartley-törvény, amit teljes súlyával felhasználnak a becsületes munkásvezetők és az unió-tagság érdekei ellen. Mit terveznek a szakszervezetek? A szakszervezeti vezetőség most nem ismétli meg azt a hibát, amit az 1930-as évek depressziója alatt elkövetett, amikor az óriási munkanélküliséggel nemtörődő, munkásellenes magatartással még a munkanélküli és társadalmi biztosításnak is ellene volt. Most bizonyos követeléseket állít fel a depresszió hatásának enyhítésére, úgymint a munkásság vásárlóerejének emelését magasabb munkabérrel, a minimum órabér emelését $1.25-re és kiterjesztését még több munkásra, a munkanélküli biztosítás emelését, közmunkák létesítését, munkáslakások, iskolák építését st. Ezen követelések azonban eddig csak a levegőben hangzottak el, életbeléptetésükre édes-keveset tett az AFL-CIO vezetősége. Csak annyit, hogy Washingtonban ez év márciusában munkanélküliségi konferenciát tartott. Michigan és Illinois államban a helyi szervezetek rendeztek tömegfelvonulást a munkanélküliek érdekében, a kereskedelmi alkalmazottak newyorki szakszervezete Washingtonba tömegdelegációt szervezett és egyes helyeken, mint Chicagóban munkanélküli szervezeteket állítottak fel. De mindez korántsem elég és nem jár kellő eredménnyel. Ezekből az intézkedésekből hiányzik az a harcos szellem, ami a 30-as évek megmozdulásait jellemezte. Akkor egészen uj utakat tört a munkásság, amelyek odavezettek, hogy a kormány és a nagytőke kénytelen volt bizonyos felelősséget vállalni a kimondhatatlan szenvedések és nyomor enyhítésére. A munkásság követelésére akkor léptették életbe a társadalmi biztosítási törvényeket. Ugyanaz a harcos szellem vezette a munkásságot a CIO megszervezésére 1935-ben, amely a régi AFL reakciós vezetőségével szemben a muríkásöntudat mintaképe volt hosszú ideig. Már három éve annak, hogy a két szervezet egyesült, ami a munkásmozgalom szempontjából szükséges és hasznos lépés volt. 15 millió szervezett munkás egyesült ereje igen számottevő hatalom. Az ország életére és politikájára óriási befolyása lehetne. De aki azt várta az egyesült AFL-CIO-tól, hogy ezt a hatalmas szervezett erőt mozgósítsa érdekeinek, a nép jólétének előmozdítására, önálló politikai tevékenységre, a sok millió még szervezetlen munkásnak, különösen a déli államok néger és fehér munkásainak megszervezésére, az bizony csalódott. Az is csalódott, aki azt hitte, hogy a beolvadó CIO régi harcos szelleme helyettesíteni fogja az AFL régi reakciós, munkásöntudat hiányában szenvedő vezetését. Sajnos nem ez történt. Amitől a szakszervezeti vezetőség fél Az AFL-CIO felső vezetősége az “üzleti union- izmus” alapján és az eddig folytatott osztály- egvüttmüködéssel vezeti most is a munkásság ügyeit. Ebből következnek azok a hibák és hiányosságok, amelyek megfosztják az amerikai munkásosztályt attól, hogy az ország politikai és társadalmi életében elfoglalhassa a számarányánál fogva is őt megillető helyet. Ez az üzleti szellemű vezetés fosztja meg a szakszervezet tagságát attól, hogy a szervezet életébe és munkájába kellő beleszólása legyen. Amitől a vezetőség mindennél jobban fél, az a uniótagok aktivizálódása, betekintése az ügyvezetésbe, vagyis a szakszervezetek demokratizálása. De mindig kész séggel működik együtt a tőkések erőszakszerveivel, mint pl. a kivizsgálóbizottságokkal és a union romboló törvényhozással. Amikor egyes szakszervezeti vezetők korruptsága napfényre került, akkor az AFL-CIO vezetősége ahelyett, hogy a tagságra bízta volna a szervezet megtisztítását a korrupt elemektől, akiknek működéséről azelőtt is tudomása volt, inkább kizárta az egész szervezetet az AFL-CIO sorából. Ez történt a másfélmillió taggal rendelkező Teamsters Unióval. Újabban a Carpenters Union vezetősége ellen, Maurice Hutcheson-nal az élén, készül a Mc Clellan Committee vizsgálatot indítani, ami előreláthatólag az AFL-CIO épületipari osztályán fog változtatást létrehozni. A megalkuvás veszélyes útja Jelenleg legalább 4 millió szervezett munkás, az összesnek legalább kb. egynegyede, van az AFL-CIO keretén kívül különböző okokból kifolyólag. Ezek között vannak olyan hatalmas szervezetek, mint a bányászok, a teamsterek, vasutas szakszervezetek, tengerparti munkások (longshoremen), villanymunkások (UE), Mine, Mill and Smelter Union, közlekedési munkások (telefon és távirda). A szakszervezetek alárendelése a tőkések ellenőrző szervernek a Taft-Hartley-törvény elfogadásával kezdődött és folytatódik a McClellan Committee-val való együttműködéssel. George Meany készsége a munkástörvények támogatására csak még jobban utat nyitott az uniórombolő erőknek a támadásra. Most azzal vádaskodnak, hogy az uniók tulajdonképpen “monopóliumok”, ők felelősek a magas árakért is. Szeretnék a valódi monopóliumok megfékezésére hozott Sher- man-törvényt az uniók ellen alkalmazni. A “business unionizmus” következménye a chek-off system, a tagsági-dij levonása a fizetésből a munkáltató által. Evvel leszűkült a munkás kapcsolata saját szakszervezetével. Az union- vezéreket jobban érdekli a pénztárállomány növekedése, jólfizető befektetések — a korrupció melegágya. Politika terén a vezetők régi szokásuk szerint most is a kétpárt-rendszeren belül támogatjáía a “munkásság barátait”. Nem is foglalkoznak egy munkáspárt kiépítésével, arra szerintük nincs szükség. Csak Michiganban észlelhető független politikai tevékenység, mint a Stellato jelölése. A béke kérdésében, Meany, a munkásság vezetője túltesz a legnagyobb háborús uszító Knowland, vagy Dullesen is reakciós kijelentéseivel. A szakszervezetek szerepe A tőkések munkásellenes támadásainak leverésére a szakszervezetek összefogása, a tagság mozgósítása szükséges. A munkanélküliség, a növekvő drágaság lerombolta a munkásokban -a “népi kapitalizmus” ráerőszakolt ideálját. Megfelelő vezetés mellett készen áll harcolni érdekeiért. A következőkben látjuk a szakszervezetek feladatát. 1. A munkanélküliség legyőzésére meg kell szervezni a munkanélküliek táborát és a dolgozó munkásokkal együtt kell harcolni közös érdekeikért. Ehhez szükséges a fehér és színes munkások közötti egység és a nép többi rétegeivel való egység, farmerek, kisüzletemberek, szellemi munkások, stb. 2. Követelni kell, hogy a munkanélküliek teljes munkanélküliségük idejére fizetésük legalább kétharmad részét kapják. 3. Az egyéni kereset adómentes összegét fel« emelni 600-ról 1,000 dollárra. 4. Harcolni kell a rövidebb munkahétért, mely nemcsak a munkanélküliséget csökkentené, hanem az automációval járó munkáselbocsátást is. 5. Harcolni a munkatempó gyorsítása ellen. 6. Követelni kell a megélhetési árak emelkedő- sének megszüntetését, ha kell kormányintézkedések alkalmazásával. 7. Az adósság- és részletfizetések ideiglenes leállítását (moratorium). 8. A munkás alkalmazásánál a kisebbségek és idegenszületésüek ellen gyakorolt megkülönböztetés beszüntetését. 9. Az ifjúmunkások, nőmunkások és idősebb munkások ellen gyakorolt megkülönböztetés megszüntetését. A nyugdíj korhatár leszállítását. 10. A munkanélküliség megszűnése nem a háborús készülődésben, hanem a békés kereskedelemben keresendő. Erre óriási lehetőség van a szocialista országokkal való kereskedelemben. A Szovjetunió, Kina és a többi szocialista országok 900 millió népe életnívójának emelése az amerikai ipar sok évi termelését felhasználhatná. Hatalmas piacot képeznek Ázsia, Afrika és Dél-Amerika iparilag még fejletlen országai is, ha az amerikai monopóliumok nem akadályoznák: meg azokat fejlődésükben. Mindez sok munkaalkalmat teremtene a mi országunkban. Ezek a lépések nem oldanák meg a kapitalizmussal járó válságokat, de a helyzet azonnali enyhítését szolgálnák. A munkásság elsőrendű érdeke a háborús intézkedés beszüntetése és a béke biztosítása. A háború elsősorban a mi életünket veszélyezteti, másodsorban a fegyverkezésre felhasznált billiókat, az -országos költségvetés kétharmadrészét a népre előnyösebb célokra lehetne fordítani. A munkásvezetőknek abba kell hagyni a népünk és más népek érdekeivel ellentétes reakciós külpolitika támogatását. A mi olvasóink tudják, hogy az amerikai munkásmozgalom eddigi haladásában mindenkor Folytatás a 6 ik oldalon
