Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-28 / 35. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, August 28, 1958 A konferencia vitassa meg a kérdést ; Tisztéit Szerkesztőségi Olvasóink több fontos ajánlattal és javaslattal járultak hozzá a konferencia előkészítéséhez. Foglalkoztak a világbékével, a munkás szervezetek problémáival, a nemzeti kisebbségekkel és más fontos ügyekkel, amelyek a munkásnép küzdelmével kapcsolatosak. A konferencián a vezetőség és a delegátusok vitatni fogják a néger kérdést is, amely a legfontosabb kérdések egyike. Csak akkor várhatunk jobb megbecsülést és rokonszenvet a világ népeitől, ha ezt a szennyet lemossuk fogadott hazánkról. Mint haladószelle- mii munkásoknak, nekünk is segítséget kell nyújtani a 15 millió néger népnek, amely napról-napra harcol az egyenlőségért, szabadságért csaknem egyediil. Szükségtelen azt a sok tragikus esetet felemlíteni, ami ezt az elnyomott népet érte. Alig sok- millió szóval ecseteljük a világ népeinek felvilágosítására, hogy milyen szabad országban élünk, addig nem nagyon messze tőlünk, Alabama államban Jimmy Wilson utolsó napjait éli a börtön “death cell”-jében. Mi is Jimmy Wilson bűne? Mrs. Barker azt mondta, hogy ellopott tőle egy dollár 95 centet. Wilson azt mondta, hogy előleget kért az asszonytól, mint házkörüli munkás. A törvényszék elhitte az asszony állítását és igy Mr. Wilsont halálra ítélték. A másik kérdés, amivel foglalkozni kell, az a fiatalok problémája. Ebben az ügyben már any- nyi bizottságot állított fel úgy a polgármester, mint a kormányzó, hogy önmaguk sem tudják, hogy mit is csinálnak. Ez a veszett hidegháború nem tud józan fiatalságot nevelni. Várjuk, hogy a konferencia ülésszakain legalább egy minimális programot dolgozzanak ki és ezzel is segítsünk, Amennyire csak lehet. , ' ■ ‘i S. Paukovits i ; Olajbárók bankettje 1 Tisztelt Szerkesztőség! Amikor az alábbiakat olvastam, önkénytelenül a Magyar Szó aug. 30-iki detroiti bankettje jutott eszembe. De nem baj, nekünk nincs szükségünk “olajbárókra”, csak jó, hűséges munkás- olvasókra. Sok szerencsét kívánok a konvencióhoz. “Nagy volt a tiltakozás és mosakodás Washingtonban a republikánus fővezérség, a Fehér Ház és a rep. párt többi nagyfejüi között, amikor a Washington Post tündöklő fejeimmel nyilvánosságra hozta H. J. Porter texasi republikánus bizottsági tag körlevelét, amit a texasi olajmágnásokhoz irt. A levélben meghívta őket J. W. Martin tiszteletére Houstonban tartandó 100 dolláros bankettre, felhívta figyelmüket arra, hogy Martin mindig jóbarátja volt Texasnak, de különösen az ottani olajérdekeltségeknek és az ő érdeme, hogy a republikánus képviselők kétharmada azon javaslat ellen szavazott, amely a gazolin árát akarta szabályozni. A következő alkalommal az ö dolga lesz, hogy az északi és keleti képviselőket a helyes szavazásra bírja,” A fölhívásnak nagyszerű eredménye volt: 100 ezer dollár jött össze, némelyik olajmogul 25, 30 drb bacsorajegvet vett 100 dollárjával. Termé- szfetesen a pénz a republikánus választási alapra mégy, hogy még több reakcióst választhassanak bé a kongresszusba. Már ideje volna, hogy a munkásság nagy tömege, akik ellen ezek a reakciósok dolgoznak, felébredjen és kiszavazza ezt a társaságot a törvényhozó testületből. K. A., Paterson, N. J. Tereljük a lapot osztály vonalra Tisztelt Szerkesztőség és Lapkonferencia! Mivel a lapkonferencia hivatása a lap irányítása és szerkesztése, igy kérem e néhány sor közlését. A lap elég jól van megírva, de sajnos az események megvilágítása és megmagyarázása nem a mi szemszögünkön keresztül történik. Tereljük azt jobban az osztályvonalra. Verseket alig hoz a lap, ha pedig közölnek, akkor is a hirdetések közé dugják, ami nagyon ízléstelen. Ez nemcsak költőink megsértése, de csúnya újságírói hiba is. Pl. a májusi számban két elsőrendű verset a hirdetések közé dugtak, holott ezeknek szerintem az első oldalon lett volna a helyük, amennyiben május elseje jelentőségét verselték, még pedig éppen olyan lelkesen és kitünően, mint amilyen a május elseje méltatása volt. Mi van Kosa Palival, a bányászköltönkkel, vagy Minapikkal, a mi zeneszerzőnkkel és dalköltőnkkel? Miért nem Írnak ezek? Az utóbbinak a cikkei is szivbemaróak. Olexo versei is hiányoznak nagyon. Ezen munkásköltők versei bizony sokszor felérnek a legjobb vezércikkekkel. Serkentsék őket egy kicsit. Becsüljük meg korunk betü- fetőit mi, magyar munkások is, éppen úgy, mint a más nemzetiségűek teszik. A legjobbakat kívánom a szerkesztőségnek és a lapkonferenciának. R. G. Megjegyzések az olvasók hozzászólásaihoz Tisztelt Szerkesztőség! Igyekezzünk marxista szellemben írni és bírálni. Mint a lap szorgalmas olvasója három levélírónak kívánok válaszolni. Az egyik levélíró “vitatémát ajánl”. A javaslattal egyetértek, de nem tudom magamévá tenni a levélben foglaltak lényegét. Az iró kérelme az, hogy a szerkesztőség a cikkírókat kétfelé osztva szabja ki a szerepeket. Az egyik csoport vegye védelmébe a régi rendet, másik pedig az uj rendet, stb. A marxista párt valóban a vitatkozók pártja, a párton belül minden problémát megvitatnak, az érveket jobbról-balról mérlegelik és a többségi vélemény határozattá válik, mely minden tagra kötelező. A marxizmus az elvi vitáknak a hive és ez természetes is. A magam részéről is helyeslem, ha választunk egy-egy problémát, mélyet azután az olvasótábor megbírál. Pl. a. népegészség kérdése a feudál Magyarországon és most, vagy a mezőgazdasági munkások helyzete a múltban és a jelenben. Egy másik érdekes probléma lenne a lényeges különbség kimutatása a régi közigazgatás és a mai tanácsrendszer között, vagy a népi ülnök alkalmazásának jelentőségéről az igazságszolgáltatásban. Nem érdektelen téma: a pedagógusok helyzete a Horthy-rendszerben és most. Végül nagy általánosságban a reálbérek kérdése a tőkés és a szocializmust épitő országokban. A kérdéseknek alapos kidolgozása, tényekkel s statisztikai adatokkal való alátámasztása, tiszta képet nyújtana a két társadalmi és gazdasági rendszer közötti nagy különbségről, s mindenki előtt bizonyított lenne, hogy a helyes ut, melyen mindenkinek haladnia kell a szocializmus útja. így látom helyesnek a javaslat megvalósítását, viszont helytelen lenne a levélírókat a védő, vagy vádló szerepére beállítani. Ennyit Ellish jószán- déku javaslatához. ' A másik levélíró “'tiltakozik a hibák ellen”. A szerkesztőség a cikk végén megjegyzi, hogy feltétlenül mulasztás nem közölni olvasóink érdeklődésére számottartó kormányrendeleteket. A szerkesztőség tehát már válaszolt a levélírónak. Engedjék meg, hogy e kérdésben továbbmenőleg a magam észrevételeit közöljem. A lap irányvonala az olvasók előtt nem kétséges, a lap a munkásosztály újságja és annak érdekeit, célkitűzéseit képviseli s az amerikai magyarokat érdekli mi történik az óhazában. Érdeklik azok az intézkedések, melyek általánosak és azok különösen, melyekhez közelebbi érdekeik fűződnek. Nem szólva arról, hogy a magyar kormányrendeletekről itt a tengerentúl az ellenforradalom bitangjai, s a régebben emigrált “úri betyárok” hazug képet festenek. Mindezt volt alkalmam észlelni. Igyekeztem a hazug rágalmakat és vádakat leleplezni, de legalkalmasabb fegyvernek találtam egy sajtócikkben lerántani a leplet a vádaskodókról és egy-egy ilyen kormányrendeletet ismertetni. E sajtó-cikkemet a közelmúltban küldtem be a laphoz, kérve annak közlését. Úgy látom néhány hónapi ideiglenes ittartóz- kodásom alatt megismertem a becsületesen gondolkodók óhaját s megtaláltam módját, hogy miképpen kell harcolni az ellenséggel szemben. Ezt igazolja a cikkíró levele. A harmadik levélíróval nem tudok egyetérteni, mert az Amerikai Magyar Szó egyetlen sorából sem olvasható ki, hogy ellenforradalmárokat vett volna védelmébe. Sőt üldözi és leleplezi őket a levélírók cikkei nyomán. Irta: Dr. V. AZ DJAMERIKÁSOK KÉRDÉSÉRŐL Tisztelt Szerkesztőség! Olvasótáborunk kettéoszlott abban a kérdésben, hogy milyen álláspontot foglaljunk el azokkal a magyarokkal szemben, akik idejöttek a magyarországi 1956-os események következtében. Táborunk egyrésze azon a véleményen van, hogy mind a 38,248 magyar kivétel nélkül fasiszta gazember, akiket mint olyanokat kell kezelnünk. Minden idő, amit azok “megmentésére” szánunk, csak időpocsékolás. Ha nem fasiszták, akkor ember-söpredék — mondja olvasótáborunk e része — s fölösleges velük időt tölteni. Akik ezt vagy ehhez hasonló álláspontot fogadnak el. meg vannak győződve, hogy ők azok, akik a munkásmozgalom és haladás hü szószólói. Sőt vannak, akik vádolják azokat, akik nem hajlandók magukévá tenni az ő álláspontjukat, hogy azok a fasisztákkal paktálnak. E sorok írója hajlandó e vád emelése ellenére egy ellenkező álláspont mellett sikra- szállni és a következő két alapeszmére támaszkodni : 1. Az életben minden és állandóan változik. 2. Az ember befolyásolja a körülményeket, és a körülmények hatassai vannak az emberre. Ha elfogadjuk a fentieket mint élő igazságot, akkor elsősorban analizálni kell, hogy mennyi a 38,248 idehozott magyar között a munkás, diák. kiskereskedő, orvos, vegyész, stb. Szóval két főrészre kell azokat osztani akik munkások és akik nem munkások. Nem állnak pontos adatok rendelkezésünkre, de minden bizonnyal több ezer a 38 ezer közül a munkások sorába számítható. Véleményem az. hogy még akkor is, ha minden idekerült magyar munkás meg volt fertőzve a fasiszta méreggel, a mi feladatunk, hogy e mérget kiirtsuk belőlük és minden lehetői elkövessünk. hogy visszanyerjük őket a munkások táborába. Ezen álláspont helyességét néhány példával szeretném bizonyítani. Kétségtelen az, hogy a német munkásosztály nagy részét sikerült Hitlernek megfertőzni a fasizmus mérgével, ál-igére- teivel, hamis érvelésével. Ha a német progresz- szivek azt az álláspontot foglalnák el, hogy “egyszer fasiszta — mindig fasiszta”, nagyon szomorú jövő elé néznének Németországban és egész Európában. A cél Németországban éppen az, hogy bebizonyítsák a német munkásságnak, hogy nem a fasizmus a kiút részükre, hanem egy progresz- sziv, békeszerető ország amely együtt akar élni minden más ország népével az egyenlőség szellemében. Miután a német progresszivek ilyen helyes álláspontot foglaltak el, a német munkásság nagyrésze követeli az ország semlegesítését, az amerikai csapatok visszahívását, az atombomba-próbák felfüggesztését, stb. Nem beszélve arról, hogy a szocializmust sohasem lehetett, volna Kelet-Németországban építeni, ha ez az álláspont nem érvényesült volna. EGY MÁSIK PÉLDA: Az amerikai munkásosztály nem osztálytudatos. Az amerikai munkások többsége nem ismeri el azt a tényt, hogy ők egy külön osztályba tartoznak, a kapitalistákkal szemben. Nem látják, hogy a két osztály érdekei homlokegyenest ösz- szeütköznek egymással és lehetetlen a két osztály érdekeit azonosítani. Ha az amerikai progresszivek azt az álláspontot fogadnák el, hogy “az amerikai munkásosztály nem volt osztálytudatos, jelenleg sem az és nem is lesz osztálytudatos soha”, akkor valóban szomorú jövő elé néznénk mi itt az Egyesült Államokban. Szerencsére a progresszivek nem ilyen feltevésből indulnak ki. Mi hisszük, hogy “az életben 1 If ,» , ., , \ VVM vwwvwvvvwwvvwwv w Az ebben a ro mtban kifejtett neze- h Olvasóink l tek nem szükség szerűen azonosak 1; hozzászólnak a szerkesztoseg álláspontjávál | fl közügyekhez f MWWMWWWW vUHHMVUUWVUHUWUUVVMHVVHVUVmHMHHtmVVVt (/efefC cl f£e -y/CeJttíÁ
