Amerikai Magyar Szó, 1958. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1958-08-21 / 34. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, August 21, 1958 A nevelés problémája A tanitóhiány a szovjet tanrendszer tanulmányozását követeli A Libanonban történtekkel kapcsolatban az átlag lapolvasó, rádió és televízió figyelő szinte elfelejti vagy észre sem veszi, vagy ha igen, hát ugyancsak meglepődik azon, hogy e sokat emlegetett középkeleti földrészen nemcsak Amerika, Anglia, Franciaország és Oroszország van érdekelve, hanem mások is, — méghozzá az ott élő 70 milliónyit kitevő arab nép is. Ezek fajilag, no meg nemzetileg is generációkon át utolsónak számítottak az oda betelepedett külföldi érdekeltségek szemében, amelyek vastag kerítést vontak az olaj által táplált husosfazék körül.. Ezt a tetvektől, bolháktól és egyéb férgektől rágott, elhanyagolt, örökké éhező népet, melyet a teremtés óta a trachoma, szifilisz és egyéb fertőző betegségek pusztítottak a törzsuralkodók, majd a gyarmati kizsákmányolok jóvoltából, sem saját uralkodóik, sem pedig a külföldi üzleti érdekeltségek nem tartották talán még embernek sem, annak dacára, hogy a rajtuk vágott sebtől véreztek és elnvomottságukban maróan fájt az a tudat, hogy mindenki által lenézett és megvetett páriaként kell nekik rövidre szabott életüket leélni. Most azután eljött az idő, hogy ezért a bánásmódért megharagudjanak úgy istenigazában a fehér emberre, s miután észrevették, hogy az évszázados harag és fájdalom forrásából az arab nemzeti érzésnek friss vize fakad, mohón estek neki ennek a forrásnak, amelyből táplálkozva szinte elfelejtik, hogy generációkon át a szomszédos török birodalom basáinak túrták a földet és szolgáltatták munkájuk minden kincsét. Egy másik generáción át pedig az első világháború győztesei osztozkodtak munkájuk gyümölcsén, közöttük Francia- és Angolország. Majd a második világháború meghozta a Középkelet több kis nemzete számára a függetlenséget és hatalmas kincsük: az olaj révén megkóstolták a nyugati civilizáció élvezetét, gépesített csodáit. Azután saját nevelésű, nemzeti érzésükre büszke és kényes vezetőiktől megtudták azt is, hogy az arab nép egy olyan hatalmat tart kezében, mellyel befolyásolhatja még a “hidegháború” állását is, mivel az egész világ olaj-tartalékának háromnegyed része náluk bugyog elő az édes anyaföld gyomrából, melyet a Szuez-csatornán visznek tovább a hajóóriások a világ minden részébe. És ebből az embercsinálta kényszerhelyzet ködéből bontakozott ki az a megvalósítható álom, hogy “Arábia az araboké” és hogy ebben a célkitűzésben egyesülni kell minden idetartozó fajtának, országhatárokra való tekintet nélkül. Az arab nemzeti szellem tüzének legyezői programjukba adoptálták Amerika egyik hatalmas jelszavát: “Minden ember egyenlőnek teremtetett”. Ennek égisze alatt most már nemcsak óhajtják, hanem követelik függetlenségüket a nyugati befolyástól, az egyesülést, semlegességet, gazdasági és társadalmi fejlődésük lehetőségeinek megvalósulását. És ezeknek az áldott amerikai jelszavaknak igazsága a jelenben éppen annyit jelent az araboknak, mint jelentett 182 esztendővel ezelőtt őseinknek itt Amerikában. Hogy azután most saját jelszavainkat használják ellenünk az azért van, mert az amerikai külpolitika nem ismerte fel idejében az arab törekvéseket, nem segítette őket ezekben, a múltban még korlátok közé szorított jogos ambíciókban és most, hogy a felszabadulásra vágyás ereje áttörte a korlátokat, a jelenlegi külpolitikai helyzet megvédésére katonai kordonnal akarja elzárni ezt a gátját tört nemzeti érzést, amit ezután már csuk egy irtó-lháboruval — ami kétséges — vagy pedig a békéltető asztal mellett lehet jóakarattal, tartósan elintézni. Hogy azután megtaláljuk-e az erre alkalmas vezetőket, — az egyelőre a jövő titka. Mindenesetre az arab nép szándéka a saját érdekében békés. A.nagy előrelátással rendelkező' és a kritikus helyzetet felmérni tudó vezérei még azt is nyíltan hangoztatják, hogy Izrael állammal is tartós békének megtartására kell törekedni az aráb program keretében, mivel minden térfen sokat tanulhatnak az oda emigrált zsidóktól, ami határozottan óriási előnyére válna a felszabadult és ^egyesült arab népközösségnek. Élőbb azonban megoldást kell találni a Gaza-Strip-en nyomorgó, Izraelből kiszorított 800 ezer és a Jordánban napi hét centes fejadagon tengődő félmillió arab menekült további sorsára, akik között-a legveszedelmesebben dühöng -az izgatás Izrael ellen, i amit Irta: SCHUBERT JÓZSEF Az utóbbi időben az amerikai sajtó igen sokat foglalkozik az iskoláztatás kérdésével. Mióta az oroszok levegőbe röpítették az első Sputnik műholdat, nyilvánvalóvá lett, hogy ott jobb a tanítási módszer, mint itt, máskülönben a tudományok terén nem érhették volna el a bámulatot keltő haladást ily rövid idő alatt. Ezért a tanügyekkel foglalkozó szakértők sokat tanácskoznak azon, hogy mit is kellene tenni? Hogyan Jehetne iskoláink tananyagát magasabb fokra emelni? Az általános hiedelem itt az, hogy ha a tantestületek elegendő pénzt kapnának, akkor ezt a problémát hamarosan meg tudnák oldani. Hivatkoznak arra, hogy az amerikai nép többet költ fényűzésre, mint a világ bármelyik más civilizált országa; itt több embernek van autója, rádiója, televíziója meg más kényelmi eszközei, mint bárhol a világon. De azonkívül népünk az irás-olvasás terén is az elsők között áll. És végre iskolára mi több pénzt költünk, mint a többi országok. Miért nem kielégítő tehát az eredmény? A Ford-alapitvány (Foundation) is programjára vette ezt a kérdést és a “Ford Fund for the Advancement of Education” név alatt osztályt alakított a fontos probléma megvizsgálására. Az osztály vezetője és direktora professzor Alvin C. Eurich, Truman elnök volt tanügyi tanácsadója, a “State University of New York” első elnöke és a neveléssel kapcsolatos számos szakkönyv Írója, tehát valóban szakember, szintén azt mondja, hogy a tanügyi helyzetünk napról-napra rosszabbodik. Kevés a tanító Professzor Eurich a “Nation” folyóiratban közzétett cikkében számadatokkal igazolja, hogy az Egyesült Államokban mennyivel több tanítóra lenne szükség a gyermekek megfelelő tanitására. Kimutatja, hogy noha 1950 és 1957 évek között többet költöttünk iskoláinkra, mint bármikor az előző években, az iskolák költsége 60 százalékkal emelkedett, sőt a tanítók fizetése is emelkedett 50 százalékkal, mégis 1957 végén a tanitóhiány az 1950-es viszonyokhoz hasonlítva szintén 50 százalékos emelkedést mutat. És noha az összes tanulók száma csak 30 százalékos emelkedést mutat, a csak félidőre szorított iskolás gyermekek száma már 110 százalékkal emelkedett. Ezek a számok azt mutatják, hogy csupán csak pénz soha sem fogja megoldani ezt az életbevágó fontos problémát. A nagyobb városokban még jobban érezhető a tanitóhiány, mint a vidéken. New York városban legalább. 2,000, Chicagóban pedig legalább 1,852 tanerőre lenne szükség, hogy megfelelőleg tölthessék be hivatásukat. Az egész országban legalább 300,000-rel több tanító kellene. A nevelés problémáját még komplikáltabbá teszi az évenkénti gyermekszaporodás. Amig az 1940-ben született 2,559,000 gyermek most a high-school (középiskola) éveit éli s túlzsúfolja azon tanintézeteket, addig ugyanily túlzsúfoltságot mutat az 1950-ben született 3,632,000 gyermek az elemi iskolákban. Ha ez a szaporodás igy tart, akkor 1960-ban 10 százalékkal, fiz év múltán, vagyis 1968-ban már 40 százalékkal emelkedik az iskolaköteles gyermekek száma. Nem csoda tehát, hogy ily körülmények között a szakemberek figyelme az oroszok felé fordul, kérdezve, hogy miként érték el ott az iskolák terén azt a nagy fejlődést, amit tudományos előha- ladásuk mutat? Az utóbbi időkben a szakemberek egy csoportja tanulmányútra is ment a Szovjetunióba. Orosz példa- Irving Adler, a Columbia-egvetem matematikai tanára hosszabb tanulmányt nyújt az oroszok iskolarendszerérői. A “Nation” folyóiratban közölt cikkében összahasonlitja az oroszok rendszerét a mi rendszerünkkel. Megállapítja, hogy a Szovjetunióban az egyetemet végzett fiatalság 50 százaléka a tanítói pályára'megy, de a másik wwvvwHMHvmvnvMMnHwmnwHHHvmn« azután még súlyosbít az a tényállás is, hogy a Jordánt megszálló angol csapatok részére Izraelen keresztül-szállítják a felszereléseket és utánpótlásokat. fele is olyan képzettséggel bir, hogy elfogadhat tanítói állást. Ezzel szemben az Egyesült Államokban szerencsésnek tartjuk, ha 20 százalékát kapjuk meg tanítói pályára azoknak, akik a tanításra képesítést nyernek. Amig az oroszoknál kialakult az a nézet, hogy minden valamire való tudósnak szinte hivatása az ,hogy az egyetemeken tanítson, vagyis résztvegyen a tudományos nevelésben,- addig itt, az Egyesült Államokban a kereskedelem és az ipar a sokkal magasabb díjazással magához ragadja még azokat is, akiknek máskülönben kedvük és tehetségük lenne a tanításra. A nagyobb korporációk, — különösen azok, amelyek a háborús ipar szolgálatában állnak. — sokszorosan többet fizetnek, mint az egyetemek, vagy másféle tanintézetek. Oroszországban a tanítást nagyon becsülik s a magasabb iskolák tanítói éppen olyan díjazást kapnak, mint az iparokban foglalkoztatott tudósok, vagy mint maguk az iparok vezetői. Csakis igy tudjuk megérteni, hogy az oroszok immár három sputnikot is képesek voltak feleresz teni, méghozzá oly nagyokat és súlyosakat, amikről itt még mindig csak ábrándoznak. Tanügyi vezetőink liberálisabb része, akik méltán aggódnak országunk jövője miatt, figyelmeztetnek, hogy gondosan tanulmányozzuk az oroszok iskola rendszerét és vegyük át abból azt, ami az amerikai nép javát szolgálná. A Oyarmekparalizis Intézet közleménye NEW YORK. — Basil O’Connor, a National Foundation for Infantile Paralysis elnöke bejelentette, hogy az egyesület mely a gyermekpara- lizis feletti győzelmet vezette, uj céljául az izületi gyulladás és egyes születési hibák megelőzését, gyógyítását és a következmények enyhítését tűzte ki. Ezentúl is a minden év januárjában lefolytatott MARCH OF DIMES gyűjtés révén kivánja a költségeket fedezni, 3,100 országos fiók önkénteseinek közreműködésével. “Tevékenykedéseink központjában, úgy mint eddig, az orvosi kutatások állanak, amelyek a jövőben már nem csupán egyetlenegy betegség kiirtására fognak irányulni. Az orvosi tudományok titkainak felderítését, orvosi továbbképzést, újfajta gyógykezeléseket fogunk megkezdeni”. “Mig a kutatások körül semmiféle mesterséges korlátozást sem állítunk fel, a gyógyítás terén, különösen eleinte, csak korlátozott területekre terjedhetünk ki. Azért kényszerültünk erre, mert a betegek száma óriási. Legalább 11 millió ember szenved izületi gyulladásban és csuzban és évenként 250,000 születik fontos születési hibával (a születés alkalmával bekövetkezett balesetektől eltekintve) és ezeken kívül 150,000 ember van, akiknek, korábban elszenvedett gvermekpa- ralizis következményeképpen, segítségre van szükségük”. “Úgy tervezzük, hogy gyógykezelést eleinte csak azoknak a betegeknek nyújthatunk, akik 18 éven aluliak. Minden évben körülbelül 16,000 arthritisben szenvedő gyermeket fogunk gyógyítani és körülbelül 8,000 gyermeket, akik évenként a központi idegrendszer gyógyítható elfor- mátlanodásával jönnek a világra. Ilyenek a “spina bifida” (gerincrepedés), “encephalocele” (agyve- lőhián.v) és “Hydrocephalus” (vízfejűség). “A gyógyítás terén azonban elsősorban a gyer- mekparalizis áldozataival kell foglalkoznunk, hogy eredeti munkánkat teljes sikerrel fejezzük be. Az izületi gyulladás és a születési hibák orvoslását a közönség további áldozatkészségének arányában és ott kezdjük el, ahol a legtöbb jót tehetünk vele. “További célok érdekében való orvosi kutatások, továbbképzés és klinikai szervezés olyan távlatokat nyit meg a National Foundation for Infantile Paralisys előtt, hogy nincs messze az idő, amikor a gyermekparaüzis gyógyítását “szerencsés kezdetinek fogjuk nevezhetni”. OLVASÁS KÖZBEN '■y v T-v írja: Márky István rvr t-v
