Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-02 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 2, 1958 'S A MUNKÁSMOZGALOM TÖRTÉNETÉBŐL: A San Francisco-i mészárlás R. O. Boyer és H. M. Morais “Tűzzel és vér rel” cimü könyvéből, amely az amerikai munkásság harcai val foglalkozik. vwvvvwv»vvv\v\\vvwvv\»wvsvwvvvw»vw»w\vv»w»vvvv<\v»wwvv»vvv\vvvvW»vvv»v»v\< San Francisco élénk, 600,000 lakosú város. Szive, életének fő forrása a kikötő. Mindamellett az volt a helyzet, hogy azok, akik vérkeringését biztosítják s a legtöbb munkát végzik — a kikötőmunkások, akik megrakják és kirakják a hajókat, a tengerészek, akik a hajót hozzák, viszik — 1933-ban alig több mint heti tiz dollárt kerestek. Noha a szövetségi törvény kimondta, hogy a hajózási vállalatok mágnásainak kollektiv tárgyalást kell folytatniuk az alkalmazottaik által választott szakszervezetekkel, ők minden további nélkül megszegték a törvényt és elzárkóztak a tárgyalások elől. Sőt mi több, 1933 szeptemberében elbocsátották a szakszervezeti tagság négy vezetőjét. Miután a munkáltatók egy hónapon át elzárkóztak a tárgyalások elől és vonakodtak elismerni a szakszervezetet, a csendes-óceáni partvidék városainak 12,000 kikötcmunkása 1934 május 9- én, este 8 órakor sztrájkba lépett. A Tengerészek Ipari Szervezete követte példájukat és május 23-ára már nyolc tengerhajózási szakszervezet és 35,000 munkás szüntette be a munkát. Mindenekelőtt a rendőrök példátlan brutalitása volt az oka annak, hogy a tengerészek sztrájkja 127,000 San Francisco-i munkás általános sztrájkjává, San Francisco pedig percek alatt a kisértetek néma, mozdulatlan városává változott. A kikötőmunkások listát készítettek követeléseikről. Egy dollár órabért, hatórás munkanapot, harmincórás munkahetet követeltek és azt, hogy ezután a dokkmunkásokat a szakszervezet közvetítse munkára. Az Ipari Szövetség vezetői azonban kijelentették, hogy nincs miről tárgyalni, itt csak vörös lázadás leveréséről van szó. Mikor már előkészítették a talajt és a rendőrség fel volt ajzva, a munkáltatók bejelentették, hogy 1934 julius 3-án Embaraderon, a dokkok előtti térségen szét fogják zúzni a sztrájkőrséget. Délután egy óra huszonhét perckor a dokkok előtt ezrével álltak a munkások sztrájkőrséget. Ekkor a 38-as dokkon kinyíltak az acélon gördülő kapuk és nyolc rendőri riadóautó védelme alatt öt teheráruval megrakott autó gördült ki. Mike Quin, a sztrájkról szóló leírásában elmondja a történetet: “A sztrájkőrség felől fülsiketítő dübörgés hallatszott. A karaván élén az egyik riadóautó felhágóján, pisztollyal a kezében Thomas M. Hoert- korn rendőrkapitány állt. Nyitva a dokk —- üvöltötte. “A sztrájkőrség hatalmas tömege egyszerre eiőretódult. Az Embarcaderon megindult a harc. Téglák repültek, rendőrbotok koppantak a koponyákon. A rendőrök tüzet nyitottak. A sztrájkolok sorait könnygázzal árasztották el, s a munkások fuldokolva hátráltak. Egyes lovasrendőröket lehúztak a nyeregből és megvertek. “Az Embarcadero kőkockáin mindenfelé hevertek az emberek, a szürke térségén fénylő yértó- csák piroslottak. “Elől különleges-rendőri alakulatok haladtak. Tagjai furcsa sisakjukban és gázmaszkjukban rnarsbf'li szörnyekhez hasonlítottak. Ezek gáz- bom’-'ákat hajítottak . . .” Négy órán át folyt a harc, melyet a kikötő telett emelkedő hegyekről talán a fél város figyelt. Kiváncsiakkal megrakodva, két repülőgép körözött a véres csatatér felett. Az ütközet heves volt, de csak bevezetést jelentett a véres csütörtökhöz. Másnao, julius 4-én, a rendőrség beindító támadása után, közös megegyezés alapján, egvnapi fegyverszünet következett. Csütörtökön, julius 5-én folytatódott a harc. Quin a következőket iria: “Eznt.tal nem voltak előjátékok. Ott folytatták, ahol abbahagyták... Ezren meg ezren nyüzsögtek a hegyoldalakon. Sok közéoiskolai és egyetemi diák, szülei tudta nélkül ócska ruhát öltött magára és együtt küzdött a szakszervezeti harcosokkal. Több száz munkás elkezdett dolgozni, de meggondolta magát és beállt a sztrájkőrség sokaiba”. Reggel 8 órakor a rendőrség nekilátott a munkának. Az egyik lap az alábbi tudósítást közölte: “A viszonylag ártalmatlan könnyfakasztógáz helyett hánytatógázt használtak, ennek követ- tében sok sztrájkoló és más polgári személy rettenetes állapotba került, egész tehetetlenné vált. A tegnapi ütközetek teljesen leplezetlenül foly-. tak. A rendőrök revolverrel a kézben láttak munkához. Rengeteg lőszert használtak el és a riasztófegyverek naphosszat ugattak”. A sztrájkolok és a rokonszenvezők ezrei csupasz kézzel harcoltak a golyók és bombák ellen. Tégla és kő volt az egyetlen fegyverük. Sok százan súlyosan megsebesültek. Nick Bordoise és Howard Sperry a gyilkos golyók áldozata lett. Sperry kikötőmunkás volt; Bordoise konyhai dolgozó, a szakácsok szakszevezetének és a kommunista pártnak a tagja. A Chronicle égjük tudósítója a vérontással kapcsolatban ezt Írja: “Nem olyan volt, mint egy zendülés. Olj-an, mint száz zendülés. Nem olyan, mint egy ütközet, olyan mint tiz ütközet”. Egész nap dúlt a harc, s egész nap érkeztek erősítések más »szakszervezetektől a sztrájkőrség megritkult sorainak kiegészítésére. “Ha most győznek — mondták a muunkások —, nem lesz többé szakszervezet Friscoban!” A rendőrök a járókelők és a nézők százait verték és sebesitet- ték meg, megtámadták és szétzúzták a kikötőmunkások szakszervezeti központját. Estefelé Merriam kormányzó parancsára teljes harci felszerelésben kétezer állami milicista jelent meg. Harry Bridges ekkor azt mondta: “A rendőrséggel, a gépfegyverekkel és a milicia szuronyaival nem tudunk szembeszállni”. A munkáltatók azt hitték, hogy győztek. Tévedtek. A sztrájk csak most kezdődött. “Aznap — írja a Quin — San Franciscóban az emberek összedugták fejüket”. A szobafestők szakszervezete San Franciscóban általános sztrájkra szólította fel tagjait és alig hangzott el a felhívás, a gépészek szakszervezete máris követte példájukat. A munkásságnak azonban először el kellett temetnie halottait. Több mint harmincezer munkás haladt komor tekintettel a koporsók után. Most nem álltak sorfalat a rendőrök. Egy újságíró cikkében a megölt munkásokról ezt olvassuk: “Életükben figyelemre sem méltatták volna őket San Francisco utcáin, de holtukban oly hatalmas, ünnepélyes menet kisérte őket végig a Market Streeten, hogy a város ámulattal nézte.” A nyomdászok és az elektromos müvek alkalmazottai kivételével julius 16-án reggel valamennyi szakszervezet tagsága beszüntette a munkát. További háromezer katonát küldtek a sztrájkoló városba, de ezzel nem sikerült egj'etlen kereket sem mozgásba hozni. Gengszterek tömegeit eskették fel kisegítő rendőrnek, és szerelték fel rendőrbottal, fegyverrel. A munkásokat azonban otthonukban az erő és méltóság eddig ismeretlen érzése töltötte el. Tudták, hogy ha abbahagyják a munkát, megáll a világ és nélkülük sem a «linderes előkelőségek .világa, sem dollár, sem fegyver nem tudja újból megindítani. Az erőszak azonban egyetlen kereket sem hozott mozgásba. Julius 16-án a város olyan volt, mint egy temető. Julius 17-én sem mozdult semmi. Julius 18-án San Francisco a kisértetek házához hasonlított. Mindamellett a “konzervatív szárnynak” minden egyes nap sikerült enyhítenie a sztrájk szigorúságán. Egyik nap megengedték, hogy kinyissanak a vendéglők. Másnap az engedélyt kiterjesztették bizonyos áruk szállítására. Az ezt követő nap-további kivételeket tettek. Olyan híreket terjesztettek, hogy vége a sztrájknak. Az amerikai munkásság történetének e nagy tüntetése julius 19-én ért véget, amikor Deal, Vandeleur és Kidwell, az AFL konzervatív vezetői bejelentették, hogy a központi vezetőség felállással történő szavazás utján, 191 szavazattal 174 ellenében véget vetett az általános sztrájknak. Julius 30-án a 35,000 tengerhajózási dolgozó Szabadságharcosok Kuba diktátora, Fulgencio Batista generális ellen erősödik az ellenállás Kubában. A mozgalom szele e napokban partjainkat érintette egy terror elől menekülő harcos személyében, de a szabadság és demokrácia mellveregető védelmezői nem adták meg neki a kért menedéket. A teherhajó, mely idehozta, már útban van vele vissza Kubába. Luis Miranda, 46'éves tengerészőrmester szeptember 6-án résztvett a Cinfuegos tengerészeti laktanya Batista-ellenes lázadásában, amit a kormány levert. Ebből kifolyólag egy tiszt és két közlegény már halálra lett Ítélve. Miranda elbújt a New Yorkba induló Bahia de Nipe teherhajón, hogy életét megmentse. Politikai menedék iránti kérelmét az Egyesült Államok visszautasította. A newjmrkiak még emlékeznek arra a szakadó esőre, mely múlt péntek este járhatatlanná tette az utcákat. A spanyol kolónia egy Batista- ellenes csoportja kivonult az East River torkolatánál vesztegelő teherhajóhoz és az eső és szélorkánnal dacolva hangosan követelte Miranda szabadonbocsátását. Rendőri karhatalom volt követelésükre a válasz, amely 31 személyt letartóztatott közülük, mert — a rendőrök szerint — meg akarták rohanni a hajót, hogy a foglyot kiszabadítsák. T Pedig tavaly ilyenkor ezerszámra szállított hazánkba kormányunk “szabadságharcosokat” — Ausztriából és világgá kürtőit szeretettel fogadta őket. Hogy van az, hogy most egyetlen egy szabadságharcosnak megtagadta azt, hogy lábát a szabadság hazájának földjére tegye és visszaküldte Kubába, a biztos halálba. A különbség az, hogy a tavalyi “szabadságharcosok” egy szocialista rendszer megtörésén buktak el és ilyen “menekülteket” kormányunk mindig a legnagyobb vendégszeretettel ölelt keblére. Batistáról csak elvétve közli a hírszolgálat, hogy véres katonai diktatúra elnyomása alatt tartja országa népét. Ritkán jelenik meg ismertetés a Batista elleni felkelésről is. A felkelők semmilyen külföldi segítséget nem kapnak. Az Egyesült Államok sem mutat semmilyen érdeklődést Kuba népének szenvedése iránt. E z érthető ha tudomásul vesszük, hogy az amerikai cukorültetvényesek érdekében az Egyesült Államok támogatja Batistát és félgyarmatként kezeli Kubát. De az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok Elvei alapján elvárható volna, hogy egy életéért esdeklő embernek segítséget nyújtson Amerika, hisz kétségtelen, hogy visszatérve nem számíthat Batista kegyelmére. Jelentés jött arróT, hogy Miranda, midőn megtudta, hogy visszaviszik Kubába a hajón öngyilkosságot kísérelt meg. Az ellenállási mozgalom több szervezetének aláírásával ellátott röpcédulák arra szólították fel Havana, Kuba fővárosa lakosságát, hogy tartózkodjon a karácsonyi és újévi ünnepségeken való részvételtől. “Kuba forradalmi szervezetei elhatározták, hogy tekintettel a kínzásokra és terrorra, amiben a kormány szerencsétlen országunkat részesíti, ne legyenek ünnepi összejövetelek megtartva. Aki mégis elmegy, az saját felelősségére teszi és ha bajba kerül, ne mondja, hogy nem kapott figyelmeztetést”. Santa Clara-ban a karhatalom megtámadott egy forradalmi csoportot. A megöltek között egy asszony és egy 4 éves kisfiú is volt. Mexico Cityben, a Kubai Menekültek Jose Marti Clubja (Jose Mar,ti költő, az 1895-ös kubai függetlenségi harc áldozata volt), 19 tagú tiszt- viselőségének aláírásával ellátott nyilatkozatban a Batista-kormányt “zsarnok és vérszomjas” elnyomónak nevezi. Uralma fenntartására az Egyesült Államokból szerzett fegyverekkel pusztítja a kubai népet. Elitéli az Egyesült Nemzeteket, és az Amerikai Országok Szervezetét, hogy összetett karokkal nézik a kubai vérengzést, ahelyett, hogy elitélnék azt. A nyilatkozat felhívja a világ szabadságszerető népét, hoev “ne feledkezzenek meg Kuba szabadságért, igazságért és emberi tisztességért harcoló népéről. A harcot Fidel Castro vezetésével bátran folytatják a győzelemig”. újból felvette a munkát. A kikötőmunkásoknak néhány hét múlva megadták a hatórás munkanapot, a harmincórás munkahetet és a túlóráért az 50 százalékos bértöbbletet. A béreket felemelték. Kilencvenöt centben állapították meg az órabért és 1.40 dollárt fizettek a túlóráért. De mindenek- felett elérték ’azt, hogy ezután a szakszervezet felállított listája alapján, sorrendben vették fel a munkásokat.
