Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-05-15 / 20. szám
10 AMERIKÁI MAGYAR SZÓ Thursday, May 15, 1958 MARÁIKON A marathoni csata az ókor egyik emlékezetes és talán legjelentősebb ütközete, amelyben a görögök illetve athéniek gy őztek a nagy perzsa túlerő ellen, i. e. 490-ben. Az ütközet után egy görög katona Athénbe futott, hogy megvigye a hirt az aggodalmaskodó athénieknek: győztünk! Utána összeesett és meghalt. Innen a marathoni futás. Miltiadeszt, a győztes hadvezért, nagy lelkesedéssel ünnepelték egész Görögországban. Három és fél év múlva, i. e. 486-ban Paros ostrománál súlyos sebet kapott. Amikor onnan hazatért, perbe fogták és a hálátlan athéniek hamis vád alapján, az ellenséggel való összejátszás miatt száműzték. Néhány hét múlva sebébe belehalt. Három kedves görög újságíróval autóba ülök, hogy meglátogassam a nevezetes falut, Mara- thont, és a még nevezetesebb csatateret. Az Athén—Marathon ut főútvonal, széles ívben kerüli meg a “márványhegv”-et, a Penthelit. A rozsdás-vöröses kemény földeken mindenfelé kövek — sziklás a talaj, szegényes a vidék. Itt-ott sötétebb foltok, cseppnyi felszántott földek. Azt a kifejezést, hogy “elhódítani a természettől” itt betti szerint kell érteni. Napról-napra folyik a keserves harc a kövek és a szárazság ellen. Attika rendkívül vizszegénv, még ivóvíz sincs elegendő. Az athéniek vízellátását úgy oldották meg, hogy vagy SO éve építettek egy mesterséges tavat, illetve víztárolót Marathon mellett. Előtte néhány kilométerrel jobbra kanyarodunk, s pár száz méterre tőlünk már ott magas- ük a marathoni csatában elesett katonák sirhal- ma, a soros. Itt már zöldebb a táj, nagyobbak a termőfölddarabok. A történelmi sirhalom egyszerű és méltóságteljes, egy kis ligetecske közepén áll. Közvetlenül az ókori csata után emelték, s 192 athéni katonát temettek el itt. Felmegyünk a keskeny lépcsőkön a sirhalom tetejére. Megragadó a kilátás. Előttünk zöldellő síkság, telehintve olajfákkal és ciprusokkal, vaskos, mazsolát termő szőlőtőkékkel s vadon növő .——— --------------------—--------------------------r KAZ1MIERZ ZAWADZKI: m m» és i Az öreg mérgesen legyintett. — Maradok, mondtam már!. . . Ha jönnek, hát csak jöjjenek. A fiatal katonák tisztelettel néztek rá. Ismerték már. Tudták, nem mozdul a pincéjéből. S mégis, valahányszor vissza kellett vonuTniok a németek támadása elől, hívták őt is. Az ellenség közeledett, veszettül lőtte a traktorgyár romjait. A Mamáj halom mögül tankok bukkantak elő, nyomukban a gyalogság. Pincéje ablakából figyelte az öreg a visszavonulást. Jellegzetes orosz arcán nem látszott félelem, komoly volt, szomorú és nyugodt. Szeme sarkainál elmélyültek a ráncok, ahogy nézte a kúszó, majd felugró és előrejutó német katonákat. Még 200 méter, még 150. . . S ekkor hirtelen felkapta ősz fejét. A németek orra előtt a romok közül apró — nyilván még gyermekszámba menő — szovjet katona ugrott ki. Az ellenség láttára megzavarodott s ahelyett, hogy visszaugrott volna a fedezék mögé, kétség- beesetten előre futott, s tüzet nyitott a vállán függő géppisztolyból. A németek lefeküdtek s elkezdtek vadászni a fiúra. Az pedig egyik fedezéktől a másikig szaladva, vissza-visszalőtt rájuk. S aztán hirtelen, ölelésre tárva karjait, elterült a havon. Az öreg felszisszent s az ajkába harapott. A fasiszták már-már elérték a fekvő fiút, amikor váratlanul megszólalt az ifjú katona géppisztolya. — É!! — kiáltott fel az öreg büszke örömmel. — Tüzelj fiam, tüzelj! S elővette a szalmába rejtett géppisztolyát s ahogy a németek felemelkedtek, hosszú sorozatot eresztett közéjük. A szovjet katonák észrevették, mi történik a két front között, a senki földjén és segítettek ők is, ahogy tudtak az öregnek és a fiúnak. Hosszú tűzharc kezdődött. — Ki vagy? — kiáltott az öreg a fiú felé, mimásfél méteres kaktuszokkal. A zöld hirtelen ibolyakékbe megy át — ott csillog a tenger, úgy tűnik fel mintha csak egy kőhajitásnyra volna. Ez a marathoni sik, a hires csatatér, itt, a sirhalom és a tenger között zajlott le a nagy csata. Hátunk mögött az Agrieliki-hegv, ahonnan Miltiadesz rohamra vezette seregét, köröskörül mindenütt hegyek, kopár, sziklás hegnek, itt-ott kis falusi házikók. Marathonba érünk. A látogató szegényes faluba érkezik. Pedig Marathon szinte oázisnak számit Attikában, mert környékén terem a föld, helyesebben egy-egv földsziget. Kis patak csörög a falun és a földeken át, ez is nagy kincsnek számit. A falu közepéről, a Kaponidos-térről indulnak a futók, évente egyszer, amikor a sport legklasszikusabb számát, a marathoni futóversenyt rendezik. Innen körülfutják a sirhalmot s folytatják a versenyt Athén felé. De most kihalt a Kaponidos tér, ácsorgunk néhány peocig, amig előkerül egy fiatalember, akivel szóba elegyedünk. Láthatóan örül, hogy újságírókkal találkozik, és amikor azt hallja, hogy magyar is van köztünk, térül-fordul, és egy perc múlva négy konyakos pohár csillog a kezében tartott tálcán. Ki- .L’;il ’• a vendéglős fia. Kemény kötésű, napbarnított arcú parasztfiu, tiszta tekintettel. Beszélgetünk a turista-forgalomról, a megélhetésről, majd megkérdezem, tud-e valamit Magyar- országról. Csak egy pillanatig gondolkozik. “Tudom, hogy a magyarok is török iga alatt éltek és sokat harcoltak a szabadságukért” — mondja. Sétálni megyünk. A narancsfák sötétzöld levelei közül ki-kibukkannak a gyümölcsök, a kis kertekben virágzik a mandulafa, bimbózik a rózsa. Nincs forgalom a főutcán, néhány paraszt kártyázik egy kis káfénion-ban. Megnézem a görögös “eszpresszó” nevét: A csata. Mi is betérünk égy italra, meghívjuk fiatal ismerősünket is s miközben az ételeket felszolgálják (a görögök sose isznak úgy bort, hogy előtte ne egyenek valamit), sok minden szóba kerül. A tavalyi jo termés, a német megszállás, a marathoni sportélet (a faluban a futball a legnépszerűbb, de van már egy marathoni futójuk is) és egyre gyakkor halkult cseppet a harcizaj. Rövid mondatokban válaszolt a legényke. Alig tudta tulkiabálni a fegyverek zaját. Néhány órával ezelőtt a hadosztályparancsnok magához hivatta. . . Miután kiadta a parancsot, megrázta a fiú kezét és a mellén függő kitüntetésre mutatott: — Kapsz melléje másikat, ha ügyes leszel. Csak vigyázz, ne legénykedj megint. . . S megfenyegette játékosan az ujjával. A fiú elhatározta, mindenáron teljesiti a parancsot. Nem a kitüntetésért (persze, nem bánta azt sem), hanem mert gyűlölte az ellenséget s gyermeki szive minden ragaszkodásával szerette sztálingrádi elvtársait, barátait, akik maguk közé fogadták és gondozták őt, a hazátlan, árva lengyel kisfiút. Sötét volt még, amikor elindult a parancs végrehajtására. Kúszott a romok között, gödrökön, szakadékokon át, néha a két front között rajtól- rajig. Nagy ut állt előtte, végig kellett mennie csaknem az egész sztálingrádi front mentén. . . A sáv, amit a szovjet hadsereg a Volga jobbpartján még tai'tott, nagyon keskeny volt. És megtörtént. . . A fasiszták ölébe pottyant. Most pedig ott feküdt átlőtt lábbal a németek orra előtt. Ereje egyre fogyott, a fájdalom egészen úrrá lett rajta. Tölténye már nem volt. Görcsösen szorította gránátja nyelét. . . A németek pedig lőttek, mint az eszeveszettek. — Eh — sóhajtott a legényke. Szive összeszorult a keserűségtől s ellőtt lába még jobban fájni kezdett. Lesett kifelé az öreg a pince ablakán, eresztett néha egy-egv sorozatot a németekre és mélyen leszívta a cigaretta füstjét. Nem lehet várni tovább. Döntött. . . Mielőtt kimászott volna a fiúért, belefeledkezett a tekintete egy pillanatra a cigaretta füstjébe. És emlékezett. 1917-et írtak. A fehérek páncélvonata csak úgy okádta a tüzet s közeledett feléjük. . . A gödör már elég mély volt az akna számára. Lehetett visszavonulni. Alig kúszott azonban 10 métert, ütést érzett a vállán. Elesett. A jobb vállá- ból ömlött a vér. A páncélvonat pedig egyre közeledett. Aztán hatalmas robbanás rázta meg alatta a földet... A megsérült páncélvonatról leugráltak a fehérek és megindultak feléje. Pisztolyát a halántékához emelte. Mielőtt azonban rabban hallom, hogy a “másik” csata, a “második” csata. Miről beszélhetnek? Hogy nem Mil- tiadesz-ről, az biztos. Miután néhány liter gyantás görög bort elfogyasztottunk, megtudom, miről van szó. 1944 októberében a németek, visszavonulásuk során, vak pusztitási dühükben fel akarták robbantani a marathoni vizberendezést. Két partizán, élete kockáztatásával a német vonalakig kúszott s gondos előkészítés után elvágta a kábeleket — meghiúsult a robbantás. Az SS-ek üldözésükre indultak, de a partizánok, kisebb csatározások után kivágták magukat. A németek bosszúból megrohanták a védtelen Marathont és a falu 500 házából 50-et leromboltak. A partizánok lejöttek a hegyekből, lecsaptak' a romboló különítményre és megsemmisült vagy 100 német, elkergették őket. Ezeknek a partizánoknak a többsége ma- rathoniakból került ki. Hát ez volt a második marathoni csata, erre büszkék uj barátaim és ugv érzem, teljes joggal. ★ Néhány nap múlva pontosabbak lettek értesüléseim a második csatáról. Az EL'AS, a partizán felszabadító hadsereg két osztaga vett részt a Marathon körüli ütközetben. — Az egyik osztag parancsnoka Monedas volt, a másiké Avgeris, mindketten a kommunista párt tagjai, ők ketten vállalkoztak arra, hogy megmentik a marathoni vizierőmiivet; sikerült nekik. Az ő osztagaik vívták meg a második marathoni csatát. És vajon mi let-t a sorsuk? Görögország teljes felszabadulása után (amelyet javarészt az említett partizán hadsereg vitt végbe), amikor már jelentős angol erők álltak görög földön, más hazafiakkal együtt Monedast és Avgerist is letartóztatták. Perbe fogták őket, és hamis vád alapján, “a megszállás alatt elkövetett cselekmények” miatt, mindkettőjüket halálra ítélték." 1947-ben két és fél évvel a marathoni csata után, ki is végezték őket. Monedas és Avgeris. . . Rajtuk is beteljesedett Miltiadesz sorsa. De a történelem • az ő nevüket is megőrzi. Soproni János elsütötte volna, megszólalt mellette egy golyószóró. A fehérek elvetették magukat. — Indulj vissza! Fedezek neked! — hallotta lengyel barátjának hangját. Oroszul rosszul beszélt, de lőni jól tudott. Ő pedig lassan elkezdett kúszni a többiek után. A visszavonulás azonban nem volt egyszerű. A fehérek elhatározták, hogy bekerítik őket. . . Alig maradt már vére. Elájult. A lengyel azonban kitartott mellette, mig meg nem érkezett a segítségükre küldött lovascsapat. Aztán együtt feküdtek a kórházban s együtt vívták később is a csatákat a szovjet hatalomért. Egész életre való barátságot kötöttek. S eljött a szomorú nap, amikor ölében tartotta haldokló barátja fejét. Az ráemelte gyengéd tekintetét s igv szólt: — Hát jó... nem baj... Nélkülem fogjátok megvédeni Cáricint. . . Tudom, megvéditek. . . Szétoszlott a légben a cigarettafüst utolsó pamacsa s az öreg kikuszott a pincéből. Sokáig vonszolta hátán a vérző fiút, megfeszítve vén izmait, mig biztonságos helyre ért. S aztán? Aztán az öreg a rettenetes sztálingrádi csata egyik napján elesett. És a fiú? A fiú: “A sztálingrádi ezred” fia, tovább küzdött a fasiszták ellen, most pedig elmesélte önöknek e harc egy kis epizódját. Fordította: Kelemen Sándor Készül a “meneküli” Isrvány A képviseloház elfogadta és a szenátushoz továbbította azt a törvényjavaslatot, melynek értelmében a magyar “menekültek” két évi ittlét után jelentkezhetnek a bevándorlási hivatalnál felülvizsgálatra és ha a követelményeknek meg- felenek, akkor megkapják a rendes bevándorlóknak járó elismerést. A NATIONAL PARK SERVICE jelentése szerint az amerikai nemzeti parkokat a múlt évben (1957) 59,200,000 látogató kereste fel. ami az előző évhez viszonyítva 4,200,009'’többletet jelent. INDIÁBAN 3 millió a “hivatásos” koldusok száma, — jelenti Bombay város jólétügyi tanácsosa.
