Amerikai Magyar Szó, 1958. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1958-02-20 / 8. szám
( AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, February 20, 1058 4 i V£Ő Ú . 2-v. ae Sti Ől Kiterjedt arányokat öltött az ; kihallgatás, mely a Federal Communications Committee tagjainak visszaéléseivel foglalkozik ■ ashington- ban az elmúlt három hét folyamán. Már előző cikkünkben (jan. 30) említettük a Special Subcommittee on Legislative Oversight jelentését, mely kormányügynökségek munkáját vizsgálta felül és felderítette, hogy ezen ügynökségek tagjai megbízatásukkal visszaélve pénzt és más ajándéktárgyakat fogadtak el olyan magánvállalatoktól, amelyek kormányszerződésekért folyamodtak vagy más érdekeket kerestek a kongresszus tagjainál és melyeknek működését ezen kormányügynökségeknek kellett volna korlátozni és ellenőrizni. A kormányügynökségek megvádolt, beidézett tagjai republikánusok. A kihallgató bizottság főleg demokratákból áll. Jelentések történtek arról, hogy a botránytól félő republikánus képviselők ajánlatot tettek arranézve, hogy támogatni fognak egy demokraták által benyújtott gáztörvény javaslatot, ha azok viszont úgy irányítják a kihallgatásokat, hogy a vádolt ügynökségek visz- szaélései ne kerüljenek nyilvánosságra. (A gáztörvény-javaslat, mely 1956-ban keresztülment a kongresszus mindkét testületében, de Eisenhower elnök elvetette, felmentené az óriási olajtársaságok földgáztermel ősét a kormány árkorlátozásától. Lyndon B. Johnson szenátor és Sam Rayburn képviselő, texasi demokraták, az olajtársaságok lekötelezettjei, a gázjavaslatot újra szándékszanak benyújtani.) Botrány a botrány körül Múlt héten John C. Doerfer, az FOC elnöke ellen hozott vádakat szellőztette a bizottság. Doerfer nagyon felháborodott és megtámadta Dr. Bernard Jj. Schwartzot, a vizsgálóbizottság ügyészét kicsinyességéért, mert azzal vádolta őt, hogy Spokanebe való utazásakor a National Association of Radio and Television Broadcasters vállalattól 575 dollárt fogadott el. “Az ördögbe is” méltatlankodott haragosan Doerfer, “ha legalább 10,000 dollárt kaptam volna Spokaneban, akkor .volna mit kivizsgálni”. Egy $165.12-es csekket, amit egy televíziós állomás felszentelésekor kapott 1954-ben Oklahoma Cityben, Doerfer visszaküldött. Igaz, hogy a visszaküldés ideje egybeesett a kihallgatásra való be- idéztetésével, de “nem éreztem magam bűnösnek”, mondotta. “Alkalmatlan”-nak bélyegezte Dr. Schwartzot a kihallgatás vezetésére. “A közvélemény szemében rosszindulatúan befeketített”. A kihallgató bizottság tagjainak is útjában volt Dr. Schwartz lelkiismeretes leleplezése a visszaélésekről. Kikezdték módszereit, megbízhatóságát és addig armánykodtak ellene, mig sikerült szavazattöbbséggel elbocsátani a bizottság szolgálatából. Dr. Schwartz visszaüt Dr. Schwartz első dolga volt a visszaéléseket bizonyító okmányok biztos kézbe való tétele. Azért átadta azokat Wayne Morse szenátornak, akiben megbízik. Azután írott nyilatkozatot adott ki, melyben megvádolja a kihallgató bizottság tagjait, hogy kezdettől fogva nem az igazság nyilvánosságra hozatala volt céljuk, hanem hogy meggátolják a visszaélések felfedését. Már régen gáncsolták munkájában. A kihallgatásokat is azzal erőszakolta ki, hogy a sajtó tudomására hozta a bizottság felfedéseit. “Az én elbocsátásommal akarják a kihallgatást beszüntetni, fehérremosni a korrupt kormányügynököket, mert tudják, hogy az eddig nyilvánosságra hozott visszaélések csak előfutárjai annak ami még következik... Le akartam leplezni hogyan vásárolnak szavazatokat azzal, hogy hatósági engedélyt és szabadalmakat adnak multimilliomos vállalatoknak... Le akartam leplezni, hogyan tartja a nagyüzlet oktopusszerüen markában a függetlennek tartott kormány bizottságokat és ügynökségeket... Világosságot akartam deríteni arra a mesterkedésre, amivel a Fehér Házbeli klikk kontrollálja ezen ügynökségek határozatait: Sherman Adams, Gerald Morgan, Sinclair Weeks kereskedelmi titkár, Gordon Moore ezredes, Eisenhower sógora, Thomas E. Dewey, — mindegyiknek szerepét leleplezte volna a njilvános kihallgatás. Megbizottaim még több bizonyíték nyomában voltak, de az enyémmel együtt az ő működésűket is beszüntették”. “Lehet, hogy a látszat kedvéért a vizsgáló bizottság tovább is fennmarad, de ‘veszélytelen’ ügyvédek nyomozók “veszélytelen” vizsgálatot fognak lefolytatni és ‘veszélytelen’ jelentést fognak benyújtani. “Ezt nem szabad megengedni. A kongresszusnak vannak még becsületes tagjai, akik bátran tovább folytatják a megkezdett munkát”. A kihallgatás uj vezetője Dr. Schwartz eltávolításával egyidejűleg a kihallgatóbizottság elnöke Morgan M. Moulder képviselő lemondott és helyét Oren Harris (Ark. Dem.) vette át. A kihallgatások jövőbeni vezetésére felvilágosítást szolgálhat az a tény, hogy Harris 1947-ben törvényjavaslatot nyújtott be arra, hogy kb. 14 ezer háború árdrágítót megvédjen a bírósági eljárástól. Kongresszusi rekordja szerint a Taft-Hartley- törvény mellett, a poll-tax eltörlése ellen, városi és szövetségi lakóházak ellen, a külföldi segély mellett szavazott. 1956-ban ő nyújtotta be a földgáz árszabályozását mentesítő törvényjavaslatot, amit az elnök megvétózott, mert tudomására jutott, hogy a monopóliumok milyen fennhéjázó módszerekkel gyakoroltak nyomást mindkét ház tagjaira. HOGYAN ÉLNEK AZ OSZTRÁK MUNKÁSOK? Ausztriában az elmúlt években gazdasági fellendülés volt. Az Osztrák Gazdaságkutató Intézet adatai szerint 1953-tól 1956-ig az ipari termelés 38 százalékkal, a termelékenység 21,4 százalékkal, a bérből és fizetésből élők jövedelme 17,7 százalékkal emelkedett. Az osztrák polgári sajtó már a “jóléti állam” létrejöttéről hozsannázóit. Felvetődik a kérdés, mit hozott a gazdasági fellendülés időszaka az osztrák dolgozók részére? Megvalósult-e a “jóléti állam” az ő számukra? A “jóléti állam” — és a valóság A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 1957 decemberében közzétett statisztikai adataiból kiderül, hogy Ausztriában az átlagos havi munkaidő 1953-ban 189.3 óra, 1956-ban pedig 196.8 óra volt. Az osztrák munkások és alkalmazottak tehát átlagosan havi 7 és fél órával dolgoztak többet 1956-ban, mint 3 évvel ezelőtt. A munkások és alkalmazottak keresetének emelkedése részben a munkaidő hosszának emelkedése miatt következett be. Ha ehhez hozzászámítjuk a fogyasztói áraknak hivatalosan elismert 9 százalékos emelkedését fenti időszak alatt, úgy joggal felvetődik a kérdés: hol maradt a dolgozók részesedése a konjukturából, a termelékenység emelkedéséből? A dolgozók “részesedése” a konjunktúrából az, hogy többüknek hosszabb ideig volt lehetőségük dolgozni. A túlórázás, a vasárnapi munka, a kereső családtagok számának emelkedése sok munkáscsalád jövedelmét növelte. Az osztrák Szak- szervezeti Szövetség kimutatta, hogy nem csekély azoknak a munkásoknak a száma, akik két nyolcórás műszakot dolgoznak le egymásután. Kézenfekvő azonban, hogy a termelékenység emelkedése elsősorban a profitok óriási méretű emelkedését szolgálta. Az elmúlt években például megsokszorozódott — több mint 400 fölé emelkedett — Ausztriában azoknak a száma, akik évi 1 millió schillingnél nagyobb jövedelemre tettek szert. Az Osztrák Szakszervezeti Szövetség folyóirata, a Gewertschaftliche Rundschau 1957 decemberi számában közvéleménykutatásának eredményeit közli. Eszerint a megkérdezettek 72 százaléka a megélhetési költségek emelkedése miatt panaszkodik. A kérdésekre adott válaszokból kiderült, hogy a lakosság a leginkább az utolsó év következő áremelkedései miatt bosszankodik; hús 26 százalék, főzelék 14 százalék, ,élelmiszer, tésztaáru 14 százalék, sör 19 százalék, gyümölcs 8%, kenyér 8%, tej 6% tüzelő 5 % ruházat 6r háztartási cikkek 2 százalék. A létfenntartási index 1957 végén még a hivatalos adatok szerint is 4.9 százalékkal haladta meg az előző évi színvonalat. Az osztrák szaktanács különös bérpolitikája Az Osztrák Gazdaságkutató Intézet 1956-ban végzett számítások alapján megállapította, hogy egy négytagú család szerény háztartásához havonta netto 1900 schilling^ van szükség. Az 1956 augusztus 1-i társadalombiztosítási statisztika szerint viszont a munkások egyharmada és a munkásnők 54 százaléka még havi 1000 schilling brutto bérnél is kevesebbet keresett. A munkások jó része, számszerint 80,081, 675 és 825 schilling között keresett havonta. Ha mégis reálbéremelést ért el az osztrák dolgozó a gazdasági fellendülés éveiben, úgy az jórészt elkeseredett bérharcok eredményeinek volt köszönhető. 1956-ban például 43,239 munkás vett részt sztrájkharcokban, amivel 1,227.297 munkaóra kiesést okoztak. Emlékezetesek még az építő- és faipari dolgozók (legnagyobb sztrájk az Ybbs Persenbeug-i erőműnél), az élelmiszeripari dolgozók (elsősorban a pékek), a vas- és bányaipari dolgozók (mindenekelőtt a. donawatzi 4000 bányász) sztrájkmozgalmai. 1957 márciusában azonban a “paritásos bizottságok” létrejöttével az Osztrák Szakszervezeti Tanács vezetői—lényegében a bérrögzités politikáját elfogadva — lemondtak a bérharcról. Helyesen veti fel a kérdést a Weg und Ziel cimü folyóirat 1957 februári számában: “Milyen szakszervezeti politika az, amely nem igyekszik a konjukturát a munkások érdekében kihasználni? Mikor javítson helyzetén a munkás- osztály, ha nem a gazdasági fellendülés időszakában — talán várja meg a munkanélküliség ugrásszerű emelkedését?” Csecsemők, betegek, öregek . . . A gazdasági fellendülés éveiben a nemzeti jö- delem és a tőkés profitok nagyarányú emelkedése ellenére sem jutott pénz az egészségügy és a társadalombiztosítás javítására. Jellemző, hogy az állami költségvetésben a szociális kiadások hányada az elmúlt öt évben 17.5 százalékról 10.8 százalékra csökkent. így Ausztriában még mindig rendkívül magas a csecsemőhalandóság. Dr. Hanz Czermak gyermekszakorvos legutóbbi rádióelőadásában felhívással fordul a közvéleményhez és az illetékes szervekhez a csecsemőhalandóság kérdésében. Becslések szerint a csecsemők fele megmenthető lenne, ha megfelelőbb csecsemőgondozás és korszerűbb kórházi berendezések állnának rendelkezésre. Ausztriának, amely élvonalbeli helyet tölt be az orvostudományban, úgyszólván egyáltalán nincs olyan szülészeti klinikája, amelynek korszerű felszerelése volna koraszülöttek részére. A gazdasági fellendülés időszakában sem sikerült kivívni az osztrák munkások által már régóta követelt társadalombiztosítási reformokat, így még jelenleg is érvényben van betegség esetén a háromnapos fizetéskiesés. Ugyancsak sikertelen maradt a munkásosztály harca a nyugdíjkorhatár leszállítása érdekében. A férfiak továbbra is 65, a nők 60 éves korukban mehetnek csak nyugdíjba. Ez a néhány adat és tény is bizonyítja, hogy a kapitalista konjunktúra időszaka nem teremtette meg a “jóléti államot” az osztrák dolgozók számára. Az osztrák dolgozók további egységes harcára van szükség ahhoz, hogy a gazdaság konjunkturális helyzetét életszínvonaluk emelése érdekében kihasználják. A Magyar Szó-a többi más nyelvű haladó gondolkozást! lapokkal együtt a munkásnép érdekeit képviseli. Ellenméreg ez a nagytőkések és gyárosok által fenntartott újságok hazugságaival szemben, amelyek szeretnék szellemi, de különösen gazdasági gúzsban tartani a népet a gazdagok érdekében.
