Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-08-15 / 33. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, August 15, 1957 .10 A rossz kisfiú története Irta: MARK TWAIN Volt egyszer egy rossz kisfiú, akit Jimnek hívtak — ámbár, ha észrevettétek, láthatjátok, hogy a rossz kisfiúkat csaknem mindig Jamesnek hívják a vasárnapi iskolások tankönyveiben. Furcsa csakugyan, de való igaz: ezt a kisfiút Jimnek hívták. Még csak beteg anyja se volt — beteg anyja, aki jámboran él, a tüdőbaj sorvasztja, és boldogan feküdne a sirba pihenni, ha nem szeretné olyan nagyon a fiát és nem félne annyira, hogy a világ durván és hidegen bánik vele, ha ő már elment. A vasárnapi iskolák tankönyveiben többnyire Jamesnek hívják a rossz kisfiúkat, beteg anyjuk van, aki imádkozni tanítja a fiát: “Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem” stb. álomba énekli édes, szomorú hangján; elal- vás előtt megcsókolja és letérdel az ágya mellett és sirdogál. De ezzel a fickóval nem igy állt a dolog. Jimnek hívták és az anyjának nem volt semmi baja — sem tíidővé.sze, sem más hasonló betegsége. Inkább erőteljes volt, mint gyenge, és a jámborság se bántotta; sőt, mi több, Jimért sem aggódott. “Nem lenne nagy kár érte, ha kitörné a nyakát”, szokta mondogatni. Mindannyiszor úgy pofozta álomba Jimet és sohasem csókolta meg elalvás előtt, épp ellenkezőleg nyakon verte, mikor már sikerült lefektetnie. Egyszer ez a rossz kisfiú ellopta a kamrakulcsot, beszökött, torkoskodott a lekvárból, és aztán kátránnyal töltötte meg az üveget, hogy anyja ne vegye észre a hiányt; de egyszerre nem fogta el valami szörnyű érzés, mintha valaki mondta volna neki: “Való az, hogy ne fogadj szót az édesanyádnak? Nem vétkezel evvel? Hová'kerüljek a rossz kisfiúk, akik fölfalják a kedves jó anyjuk lekvárját?” és ő nem térdelt le ott magában és nem ígérte meg, hogy soha többé nem lesz komisz és nem állt fel könnyű, boldog szívvel és nem ment az anyjához és nem mondott el mindent és nem kért bocsánatot, és anyja nem áldotta meg őt, és nem sirt a büszkeségtől és szeme nem sugárzott hálaimát. Nem; igy szokott lenni valamennyi rossz kisfiúval a könyvekben, de ezzel a Jimmel, szerfölött különös módon, másképp állt a dolog. Megette a lekvárt és a maga bűnös, közönséges módján azt mondta, hogy klassz; belerakta a kátrányt és azt mondta, hogy ez is klassz és nevetett és megjegyezte, hogy “a muter a fejetetejére fog állni, úgy drimbál”, ha felfedezi; és mikor az anyja felfedezte, a fiú mindent tagadott, az anyja alaposan elverte, és bizony a fiú sirt, nem az anyja. Minden olyan furcsa volt Jim körül — valahogy minden másképp történt vele, mint a rossz Jamesekkel a könyvben. Egyszer felmászott almát lopni Makk gazda almafájára, és nem tört le az ág, és ő nem esett le, és nem törte ki a karját, és nem marták össze a farmer kutyái, és nem sínylődött hetekig betegágyban és nem bánta meg vétkeit és nem javult meg. ó nem; annyi almát lopott, amennyit akart és épségben leereszkedett; a kutyát is készenlétben várta, s mikor az nekiugrott, hogy megtépje, téglával egy-kettőre fejbe verte. Igen furcsa volt .— ilyesmi sohasem történt azokban a szelíd, márványosfedelü kis könyvekben, ahol a képeken f rak kos, cilinderes férfiak parádéznak, bokánál rövidre sikerült nadrágban és nők, akik nem hordanak szoknyaabroncsot és ruhájuk mellrésze a hónaljuk alá csúszott. Nem bizony, ilyesmi nem található egyetlen vasárnapi iskolás könyvében sem. Egyszer ellopta a tanító tolikését és amikor megijedt, hogy rájönnek és megbotozzák, bele- csusztatta George Wilson sapkájába — aki a szegény özvegy Wilsonné gyermeke volt, igazi jó erkölcsű fiú, a falu jó kisfiúja, mert mindig engedelmeskedett az édesanyjának, sohasem hazudott, szerette a leckét és bolondult a vasárnapi iskoláért. És amikor a kés kiesett a sapkából és George lehajtotta fejét és elpirult, mintha bűnösnek érezné magát, és a megbántott tanító lő- pással vádolta és éppen reszkető vállára akart verni a pálcával, hirtelen nem jelent meg közöttük egy fehérhaju, valószínűtlen békebiró, nem vett fel tekintélyes pózt és nem mondta: “Ne bántsd ezt a becsületes fiút — ott áll a sunyitó bűnös. iSétálgatás közben éppen az iskola előtt mentem el, engem bentről nem láthattak, de én láttam, mikor a lopást elkövették.” És akkor Jim nem szégyenült meg és a tiszteletre méltó biró nem tartott prédikációt a meghatott osztálynak és nem fogta kézen George-ot és nem mondta, hogy az ilyen fiú dicséretet érdemel, és nem hívta, hogy jöjjön vele haza, söpörje ki az irodát, és fütsön és legyen a kifutója és vágjon fát és tanuljon jogot és segítsen a feleségének a házimunkában, és az egész szabad idejében játsszék és kap negyven centet egy hónapra és boldog lehet. Nem; igy történt volna a könyvekben, de nem igy történt Jimmel. Egyetlen bajkeverő vén gügye biró sem ütötte, bele az orrát, és igy George-ot, a mintafiut megrakták, és ennek Jim örült, mert tudjátok, Jim utálta a jó erkölcsű fiukat. Jim azt mondta, hogy “köp ezekre az anyámasz- szony-katonáira”. Bizony ilyen durva kifejezéseket használt ez a rossz, elhanyagolt fiú. De a legkülönösebb dolog akkor esett meg Jimmel, mikor" vasárnap csónakázni ment és nem fulladt a vízbe, máskor meg elkapta kinn a vihar, mikor vasárnap halászott, és nem ütött bele a villám. Bizony, a mai naptól jövő karácsonyig böngészhettek folyton-folyvást, végigböngészhetitek az összes vasárnapi iskolás-könyveket, mégse fogtok ehhez hasonlóval találkozni. Ó, nem; azt látjátok majd, hogy mindazok a rossz fiuk, akik vasárnap csónakázni mennek, kivétel nélkül vízbe fulladnak; és mindazokba a rossz fiukba, akiket halászaton ér a vihar vasárnap, menthetetlenül beleüt a villám. A csónakok mindig felborulnak vasárnap a rossz fiukkal, és mindig kitör a vihar, ha a rossz fiuk ünnepnap halásznak. Rejtélyes előttem, hogyan menekülhetett meg ez a Jim. Ennek a Jimnek az életét varázslat védte; mást már elképzelni sem lehet. Semmi se tudott kárt tenni benne. Még a cirkuszi elefántnak is adott egy pofa bagót, és az elefánt nem verte szét a fejét az ormányával. Borsosmenta eszenciáért siindörgött a pohárszék körül és nem ivott tévedésből aqua fortist. Ellopta az édesapja puskáját és ünnepnap vadászni ment és nem lőtte el három-négy ujját. Mikor dühös volt, öklével a kishu- ga halántékára vágott és a kisleány nem sorva- zott kínok között sok- sok nyári napon át s nem halt meg megbocsátó szavakkal az ajkán, amelyek megkettőzték bátyja megtört szivének gyötrelmeit. Nem, a kislány túlélte. Jim végül is elszökött a tengerre, és mikor visszajött, nem állt szomorúan és magányosan a világban, szerettei nem nyugodtak a csendes temetőben, és gyermekkorának repkényfalu háza nem roskadt össze és nem pusztult el. Á, dehogy, hazajött részegen, mint a csap, és sürgősen bevitték a dutyiba. És felnőtt és megnősült, és nagy családja lett és egyik éjszaka szétverte az egész család fejét egy baltával, és mindenféle csalással és gazemberséggel megvagyonosodott; és ma ő a legpokolibb, legkomisszabb csirkefogó a szülőfalujában és általánosan tisztelik és tagja a törvényhozó testületnek. Amint látjátok, a vasárnapi iskolák könyveiben nincs egyetlen olyan rossz James sem, akinek ilyen bolond szerencséje lett volna, mint ennek a Jimnek a varázslat védte életével. (Fordította: Szász Imre) Rí ELSŐ AMfcslIAS ÚJSÁG Az amerikai újságírás 250 éves. Az első amerikai újságot Boston városban adták ki 1704 április havá-ban, a neve “Boston News-Letter” volt. Miután heti ujságlevél akart lenni, cimfején a dátum az egész hetet jelezte, ilyenformán: Boston, április 17-24. 1704. Nagy dolog volt abban az időben egy ilyen újság-levél, amely nemcsak a város s a gyarmat híreit hozta nyilvánosságra, hanem még külföldi híreket is közölt. A szerkesztője John Campbell postamester volt. Az újság kiadás eszméje persze nem a Campbell ötlete volt, amennyiben Angliában már jelentek meg kézírásos újságok s Campbell ezekből vette ki az európai híreket. De a postamesterség máskülönben is a legalkalmasabb foglalkozás volt a hírek gyűjtésére, mert a postát látogatták meg első sorban is a kikötőbe befutó hajók kapitányai és legénysége, akiktől a postamester értesült a külföld legfontosabb eseményeiről. És a postára jöttek el a környék vidékének lakói is, sőt még postakocsik utasai is, akik mind hoztak valami híranyagot. A Boston News-Letter megjelenése után hamarosan a környék más városaiban is kiadtak hasonló ujságleveleket, amelyek versenyre keltek egymással. A Boston News-Letter már hirdetéseket is közölt. Bostonban ugyan már 14 évvel azelőtt megkísérelt valaki kiadni egy újságot, de mindjárt az első szám megjelenése után a kormányzó betiltotta, mert megírta, hogy az angol kormány Kanadában az indiánokat a franciák ellen akarta felhasználni. Szigorú cenzúra A cenzúra tehát megfojtotta az első kísérletet, de a többi lapok is sokat szenvedtek tőle. Általában a hatóságok rossz szemmel nézték az újságokat, féltek azoktól. Virginia kormányzója, Sir William Berkeley például igy irt róluk 1671-ben: “Hála istennek nekünk nincsenek szabad iskoláink, sem szabad sajtónk s remélem, hogy száz éven belül nem is lesznek. Hiszen a tanulás csak engedetlenséget és eretnekséget hozott a világra, a nyomtatás pedig a kormány gvalázására ad alkalmat. Isten őrizzen meg toliik!” A kormány közegek felfogása a sajtóról Campbell korában is ilyenféle volt, azért nagyon kellett ügyelnie, hogy mit ir a 7 incs széles és 11 és fél incs hosszú 2 hasábos papírlapra. A szerkesztő a hírek két-harmad részét a londoni újságokból vette át, a többit az “eredeti” hírek osztályába sorolhatjuk, amiket a szerkesztő “szemtanuktól” hallott, vagy azok Írtak meg neki levélben. Lukszus dolog Az újság ára két “pence” volt példányonként, ami ugylátszik igazi “lukszus” tárggyá tette az újságot. Aki kiolvasta, még a tehetősebb egyén is, nem dobta el, hanem mint értékes ajándékot adta tovább ismerőseinek s barátainak. Természetesen számításba kell vennünk, hogy abban az időben az irni-olvasni tudók száma igen kicsi volt, igy amikor a lap elérte a 300 cirkulációt, már igen nagy hírnevű lapnak számított. Campbell újságja a hírek és hirdetéseken kivid időközönként humoros dolgokat is közölt. Ilyen volt például az a rémhír, hogy egy indián elrabolt egy fehér leányt Portmouth városból s két hétig magánál tartotta. Hogy hol van ebben a humor? Ott, hogy a következő számban megírták, hogy . a rabló nem indián, hanem egy jóképű fehér fiatalember volt és az azután következő számban pedig még hozzáadták, hogy a szóban- forgó leányzót nem is kellett rabolni, hanem nagy örömmel ment a kétheti találkozóra. A humort ily módon “kinyújtották” akkoriban. Azt lehetne hinni, hogy Boston város*növekedésével Campbell lapja aranybányává lett. De nem igy történt. Ennek azonban valószínűleg maga Campbell volt az oka, aki a híreket olyan sorrendben közölte le, ahogy feljegyezte. És miután egyre több hirt kapott, a közléssel elmaradt olyannyira, hogy végre a legfrissebb hirei is már két évesek voltak. Campbell ugyan nyugalomba ment 1722-ben, de a lapja fennmaradt egész 1776-ig, mikor beszüntették, mert nagyon királypárti maradt. A LÁBATLANI CEMENTGYÁRBAN két uj mészégető kemence épül, melyeket a tervek szerint még ebben az évben üzembehelyeznek s ezzel naponta mintegy 700 mázsával több meszet égethetnek: Budapest első labdarugó mérkőzése (Folytatás a 9-ik oldalról) Hatvan évvel ezelőtt kezdték szeretni a labdarúgást. A pályákról azonban hamar eltűntek a ferencjózsef-kabátosok, a cilinderesek, helyükbe kerültek a micisapkások, a diákok. A fut- ballabda diadalutja megkezdődött. Az első mérkőzés száztíz nézőjét ma már Népstadionunk száztizezres néző-rekordja váltotta fel és az egész országban jóformán nincs város, község, vagy legkisebb falu, ahol ne díszelegnének fut- ballkapuk... Pataky Károly
