Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-07 / 45. szám

Thursday, Nov. 7, 1957 Már kémkedésre is használják a TV-1 LOS ANGELES. — Senki sem mondhatja, hogy nem hasznos dolog a televízió. Lloyd G. Hallamore, a Hallamore elektronikus üzem el­nöke sokat mondhatna változatos és áldásos mű­ködéséről. Hallamore 110 ezer négyzetláb nagyságú üze­mében 75 televízió néz a munkásokra, a gyár min den sarkából. A cég minden politikáját, reklám­jait a TV-n keresztül tárja a munkások elé. Az üzemnek mindössze 300 dollárjába kerül havon­ként az összes készülék beállítása és használata. Jogosan kérdezheti valaki, hogy miért e pénz­kidobás, mikor egy röpirat is megtehetné ugyan­azt és még időt sem venne el a munkásoktól, mert kioszthatnák a gyár kapuja előtt, mikor ha­zamennek a munkások. Biztosan akadnak rossz­máj uak is, akik azt hiszik, hogy sokkal tisztes­ségesebb és hasznosabb is volna alkalmazottaik részére, ha jobb fizetést kapnának, vagy szerve­zett üzemben dolgozhatnának. Micsoda naivság! Jó volna ha a munkások meghallgatnák Hallamore elnök beszédét a gyá­rosok szövetsége évi konferenciája előtt, mikor a munkásviszonyokról jelentést tesz. Okos em­ber az. Aláírták az unió kártyákat A TV eszméje körülbelül három hónappal ez­előtt merült fel, amikor a gyár vezetősége tudo­mást szerzett arról, hogy 110 alkalmazottjuk közül több mint a fele aláírta a szakszervezeti kártyát. (Micsoda borzalom). “Ez felrázott bennünket. Azt hittük nálunk per­fekt a munkások helyzete. Rájöttünk, hogy fi­gyelmen kívül hagytunk egy fontos dolgot a mun­kások és munkáltatók viszonya között. Üzemünk olyan hirtelenül nagyobbodott, hogy 300 mun­kásból egy-kettőre 1100 lett egy év lefolyása alatt és munkásaink úgy érezték, hogy már nem részesei többé az üzemnek.” “A televízión munkásaink elé mentünk és meg­magyaráztuk nekik a cég munkások iránti né­zeteit,” mondta Hallamore. Az eredmény elsőrangú. A cég részvényei fel­szaladtak, az uj kémlelő, illetve közművelődési és szórakoztató készülékek bevezetésével. Mind- - össze 17 százaléka a munkásoknak szavazott a szervezkedésre. “Vannak olyan tisztességtelen cégek, amelyek kémkednek munkásaikra a TV-vel,” — mondta Hallamore ur, “de ez igen nagy hiba”. Felvilágositás mindössze Az elektronikus üzem főnöke csupán felvilá­gosításra szeretné használni a TV-t. Majd felállt és jogos felháborodással azt mondta: “Szeretnénk lelőni George Orwellt, aki az 1984- et irta, ami népszerüsitette azt a felfogást, hogy a televíziót kémkedésre is fel lehet majd hasz­nálni.” Ugye Mr. Hallamore utjda mit beszél! Ellentmondás: Egy hátralékos előfizető! A LAP ÉRDEKÉBEN!!!... Legyen szives nézze meg a lap borítékján a2 ön neve felett levő dátumot. HA FOLYÓ ÉV Novembernél korábbi dátum van rajta, azt jelzi, hogy el van maradva előfizetésével. Ha na­gyon sok olvasónk lesz nagyon sokkal elmaradva, képtelenek leszünk lapunkat tovább is 16 oldalon megjelentetni. Mi tudjuk, hogy ön nem akarja ezt, ezért kérjük tegyen egy szívességet nekünk, küldje be hátralékát vagy annak legalább egy kis részét, minél előbb. Köszönjük. ALEX ROSNER, Manager 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Rosner Munkástárs! Megértettem felhívását. Tudom mit jelent egy munkáslapnak ha sok a hátralékos, ezért most igyekszem egy részét letörleszteni. Csatolva küldök ... dollárt. Név: .... ................................................................... Cim: .............................................................................. Fára mászó intelem 13 Huffnágel Tihamér immár ötvenkét éve tar­tózkodik abban a finomcsontu testben, amelyre kollégái — korára való tekintettel, a háta mö­gött — azt mondják, hogy albérletnek használja a lelke. És ezt a testet azon a reggélen, a szokottnál előbb rángatta ülőhelyzetbe az ágyulövés. Mert biztosan az volt... Alvástól táskás szemekkel pislogott feleségére, aki mellén-kulcsolt kezek­kel riadtan fülelt, — Jézusom!... — suttogta az asszony. — Mit Jézusom? — bosszankodott Huffnágel, miközben papucsba rakta lábait. — Forradalom­ban nincs másképp... — Megint nem lesz hús... — sóhajtott az asszony, mert tudta: akármi történik a világ­ban, enni kell. Huffnágel szó nélkül kiment — hús... — dohogott magában — ez most a legfontosabb... még jó, hogy a történelmet férfiak csinálják... Újabb lövés rángatta dühösen az ablakokat. — Tihamér, merre vagy?! — kiálltott az asz- szony ijedten. — Nyugalom, nyugalom! — szólt vissza a fürdőszobából, ahol sietve mosakodott. Beleme­rült a langyos vízbe és a forró gondolatokba. Né­hány közvetlen szava lesz Kovács úrhoz... lesz ám, de olyan, hogy nem rakja az ablakába. Oda­lép hozzá, jó erősen a szemébe néz, igy.. .és meg­kérdezi: — “Na Kovács ur, emlékszünk-e a ne­gyedévi prémiumosztásra? Nem?.. .Igazán hem? .. .Pedig én nem felejtek. — És köszönés nélkül otthagyja. így lesz jó!.. . Nem köszöni annak a strébernek — döntött véglegesen, a hivatal irá­nyába rakva lábait a Népszínház utcán. Már a Köztársaság térnél járt, amikor egy berregő­sorozat hasra kényszeritette, olyan szabályosan, ahogy azt valamikor őrmestere beléverte. — Gép... géppuska... sorozat... — lihegte közel a sáros aszfalthoz. — Keljen fel, szomszéd, mert hólyaghurutot kap. — Vigyorgott rá egy 30 éves férfi. — Lőttek...nem hallja, hogy lőttek?... — nézett fel, de rosszul látott, mert sár fröccsent a szemüvegre. .— Egész nap lőnek — felelte a férfi és ki tud­ja miért, leköpte a hirdetőoszlopot. Huffnágel önérzetét kicsorbitotta ez a jelenet és magában fogadkozott: lőhetnek, ezután állva marad, igen...állva marad... legfeljebb elsza­lad ... — alkudozott, amig a Kőrúthoz ért. A Szabad Nép háza előtt hullámzott a tömeg. A járda mellett elégett iratok, könyvek füstölög­tek kupacban, mintha melegíteni akarnák a ki­dőlt villamosok. A bezúzott ablakokban huzat integetett a függönyökkel. Talán a nyugalmas napoktól búcsúzott... Huffnágel urnák jobban tetszett azelőtt a vá­rosnak ez a része, de hát istenem, a forradalom már ilyen. — Történelmi napokat élünk, polgártárs, tör­ténelmi napokat... — magyarázta a vele egy­idős férfinak, aki si-sapkáját tarkójára lökve, összehúzott szemekkel kémlelte az épületet. — Jó kis pusztítás — morogta fejcsóválva. — Itt se hazudnak többet... — nyugtatta Huffnágel, de továbbsietett egy csoporthoz. Az embergyürü közepén postás állt, komoly arccal, értetlenül pislogva a körülállókra. — Mit marháskodik, fater, azzal a cimerrel ? í — szólt rá egy pattanásos arcú suhanc. — Tegye le, amig nem késő! — figyelmeztette egy zöldkalapos férfi és hangjában ott remegett a tettrekész indulat. — Aki magyar leveszi — kiáltotta Huffnágel, pillanatok alatt látva, miről van szó. A postás szemében a körülötte állók fenyege­tő arca hideg utasításom... — motyogta inkább — Nincs utasításom... — motyogta inkább önigazolásul, mintsem ellenkezésnek szánva. A zöldkalapos szó nélkül odakapott a sapká­hoz és durván letépte a címert. — Földre vele! — irányította Huffnágel és a nyelvével nedvesítette szája szélét. A zománcozott címer furcsán reccsent a test súlya alatt és ez a hang kisérte tovább Huffná- gelt, aki türelmetlenségtől hajtva cikázott egyik csoporttól a másikig, hogy minden részletét ma­gába szívja ennek a változásnak, amit — ő elő­re érzett. A tömeg ide-oda lökdöste, de annyi baj legyen! — Egy leszakadt vezeték alattomo­san a lábához kapott, úgy, hogy csak a színház­nál nyerte vissza egyensúlyát. Két tank dübörgé­sére a közeli kapu alá menekült, onnan lesett óvatosan utánuk. így érkezett az Akácfa utca sarkára, ífáSVöl egy orosz katona feküdt a járdán. Többen megnézték a fiatal, zöldes-sárga arcot. kWt&í«>!l — Szerencsétlen... — suttoga egy idősebb asszony. irrp 4 — Ki hívta őket? — villantotta feléjo(rHuff- „• nágel ur a szemüvegét. ( Az asszony meleg, barna szemével megnézte . Huffnágel Tihamér vékony arcát, ráncos nyakát, majd elidőzött az orr tövén sötétedő sárpettyen. — Anya szülte ezt is... — válaszolt csendesen és továbbment. Huffnágel ur már bent járt az Akácfa utcá­ban, de még mindig a választ forgatta. — Anya szülte.. .persze, de orosz anya... és ez magyar' ügy.. .nemzeti ügy... nemzeti ügy.., coki az idegeneknek, vagy pusztuljanak!.. .Aki magyar, velünk tart, érti, vén banya ?! Úgy ám... még jó, hogy a történelmet nem... — Nézzétek az ávóst! — kiáltották valahon­nan, s a hang kiszakította Huffnágel urat a gondolataiból. Kíváncsian körbefigyelt, készen a rögtöni csatlakozásra. A kiáltás akárcsak őt, másokat is megbénított, lábukkal a továbbmenés és a futás válaszútján. Gyorsan, gyanakodva vé­gignézte az arcokat. — A jófene tudja, ki itt az ávós... — bosszankodott magában. — Az a szőke elég gyanús, de hátha... — és csalódot­tan megindult. — Viszi a bőrét a csibész! — kiáltotta az előb­bi hang. Újra megfordult. A nemrég tétovázó lábak előre lendültek és gyorsuló sebességgel feléje tartottak. Huffnágel arcán elnéző mosoly rajzo­lódott ki a szemüvege alatt. — Ne bolondozzunk ... — motyogta bizonytalanul, de egy nagy po­fon, akár a szivacs, letörölte a mosolyt. Soha nem látott emberekhez tartozó kezek, lábak ütöt­ték, rúgták, hangtalanul, félelmetesen. Huffnágel Tihamér meg akarta magyarázni, hogy tévedés, katasztrofális félreértés történt, mert ő, amióta leérettségizett, mindig tisztvise­lő volt, de értelmes hang helyett csak a szájából csordogáló vér gurgulázott a torkán., Szemüvege már ott hevert a sárban, ártatlanul, meggyaláz­va és akár gazdáját, őt is kegyetlenül taposták az indulattól eszüket vesztett lábak. Huffnágel urra is ez a sors vár, ha vékony testét az élet­ösztön váratlan erővel ki nem löki a gyűrűből. Hütlenül otthagyva szemüvegét, futott, futott sípoló tüdővel, aprókat vinnyogva, válla közé kapva riadt madárfejét — Istenem. .. Istenem ... — lihegte anélkül, hogy tudná és szinte va­kon kereste a menekülés útját. A kapu zárva, az üzletek redőnye lehúzva és sehol egy lyuk, egy pici rés, ahol a lihegő test és a vinnyogó lélek meghúzná magát. És ekkoi* — ki tudná megmondani honnan került ide — a nyirkos októberben az égig magasodik a fa, erős törzsével, szái'adó leveleivel. Huffnágel ké­sőbb se tudta megmondani, hogyan jutott a fára. Amikor a sápadt rémület mögül az értelem kilesett, alatta kavarogtak az indulattól vörös arcok s a bunkóba fogott ujjak feléje integettek. — Gyere le, te csibész! — Hozzuk le, emberek! — Varjú a fán! — nevetett egy nő, hiszté­riás hangon. És Huffnágel ur, remegő kezekkel tapogatva az ágakat, egyre feljebb húzta magát. Talán azi, égig meg se áll, ha addig nő a fa, de igy ai vé­kony ágaknál sóhajtva megpihent és félve kém­lelt alá. Az emberfejek, akár fortyogó üstben a, babszemek^ le-föl ugráltak, majd kivált az egyik: és megindult felfelé konok határozottsággal, hogy néhány méter után megtorpanjon, vissza­hulljon és elguruljon a többi után a mellékut­cába. Huffnágel Tihamér is jól látta, hogy a Maja­kovszkij utca felől lomhán, esetlenül, idegtépő» sikitással fordult be egy tank, hogy a fa is meg— remegett. Az izmai kissé megereszkedtek és vé­kony teste ösztönösen lejebb csúszott. A tank: kerek nyílásában álló katona valamit feléje kiál­tott torokhangon, de Huffnágel nem értette.. Azután kezével mutatta, hogy jöjjön le. Amikor földre ért, bizonytalan léptekkel, csap— zottan a tank mellé állt: — Huffnágel Tihamér — szólt rekedten és meghajtotta magát, sárgult illemtankönyvek szabályai szerint. A katona bó­lintott és tovább fürkészte az utca két oldalát.. Pesoldt Ferenc (Budapest) \ AMERIKAI MAGYAR SZÓ_______

Next

/
Thumbnails
Contents