Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-07-11 / 28. szám
Thursday, July 11, 19-57 AMERIKAI MAGYAR SZÓ A Irta: SÓS GYÖRGY Zlestyák mindennap ott ül a zsöllye második sorában. Ebből is látszik, hogy Zlestyák kulturált ember. Igaz ugyan, hogy ebből a zsöllye második sorból, ahol Zlestyák kora hajnaltól késő estig üldögélt, csupán két jól táplált muraközi lónak a meztelen tompora volt látható. Zlestyák ugyanis fuvaros volt. Kocsija széles bakjának oldalán kis zománctábla díszelgett, melyen ez állt:“Zsölv- lye II. sor.” Egyszer régen Zlestyák színházi székeket fuvarozott, akkor gondolta, hogy milyen jól állana egy ilyen kis tábla az ő bakján, hát átszerelt egyet. Ebből is látszik, hogy Zlestyák nem holmi humortalan ember. Zlestyák életkorát csak úgy, ránézéssel nem lehet megállapítani. Lehet, hogy negyven éves, de az is lehet, hogy hetven. Arcát millió barázda szeldeli át, és ennek a töméntelen barázdának legalább a fele állandóan mozgásban van. Valósággal olyan, mintha gumiból volna az arca, mint egy bábszinházbeli figurának, és valaki belülről állandóan a legkülönbözőbb, legvalószinütlenebb fintorokba rángatná. Például, ha azt mondja a lovaknak, hogy: “gyi”, akkor szája nemcsak képletesen, hanem a szó legszorosabb értelmében eléri két fülét, és arcának valamennyi ránca vízszintesbe fordul. Vagv ha iszik, mert néha olyan nagyr? _ nyitja a száját, hogy a pohár — akár sörös, akár boros — egész kerülete belefér. Aztán ni az ital már lent van, akkor aztán s.i úgy összeszoritja a száját, hogy az teljesen eltűrik, sőt egész alsó állkapcsa is szinte belepréselő- dik a szájpadlásába. Zlestyák tehát szerette az italt. Ebből is látszik, hogy Zlestyák nem lehet rossz ember. De kiderül ez még egyebekből is. Például, hogy Zlestyák soha nem veri meg a lovait, és a feleségét is csak hetenként egyszer, szombaton éjjel. Vannak emberek, akik félnek attól, hogy emberi gyarlóságukról tudomást szerez a világ, és ezért mindent elkövetnek, hogy hibáikat eltitkolják. Zlestyák nem ilyen ember, ő tudja, hogy a feleségét megverni az- nagyon csúnya dolog, de A megszokás hatalma Nem tudom, mi igaz az alábbi történetből, de én minden szavát elhiszem, tekintve, hogy bürokratákról van benne szó. Egy közhivatalunk nemrégen nyugdíjazott osztályvezetőjéről beszélik, aki úgy szerepel még ma is volt munkatársai diskurzusaiban, mint a paragrafus-rágás megtestesült védőszentje. A hivatalban fellelhető kimutatások, iktató- és más könyvek, jelentések, feljegyzések, szolgálati utak és labirintusok jóformán egész rendszerét ő alkotta meg a letűnt évtizedben. Ha valami körmönfont, s már fogantatásakor bonyolult, ésszerűtlen, tehát bürokratikus rendelet vagy határozat érkezett hozzá, felvillanvozódva dörzsölte kezét. Elemében volt, mint a partravetett harcsa, ha ismét vizbejut. Ilyenkor aztán úgy körüiteremtettézte saját elképzeléseivel a rendeletét, hogy tulajdon szülőapja sem ismert volna rá. Hallottam, hogy a nyugdíjazása utáni harmadik hónapban összetalálkozott egy vele együtt nyugdíjazott beosztottjával, akivel, hogy úgy mondjam, kiköpött rokonlelkek voltak. Ez a beosztott hosszú évtizedek hivatali körmölgetése folyamán éppoly vaskalapos papirtisztelővé vált, mint a főnöke. Csak ő maga nem jutott soha abba a hőn áhított, de a sors mostohaságából el nem ért lélekemelő helyzetbe, hogy tulajdon maga kreálhatott volna uj nyilvántartási könyveket, kimutatási táblázatokat és szolgálati utakat. Neki csak az jut-jft, hogy' végrehajtsa, amit mások — elsősorban a főnöke — kiókumlá'ltak. Ezt azonban szivvel-lélekkel csinálta. így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a volt főnök nagyon megörült egykori hűséges beosztottjának. — Hogy van, hogy van, Madzag kartárs? — kérdezte jovális leereszkedéssel szorongatva kezét. Hogy Ízlik a nyugdíjas élet, a pihenés? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy eleinte nem esett jól — válaszolt. — Negyven év szolgálatban, az mégiscsak negyven év. De tudja, osztályvezető kartárs, aztán nagyon kezdtem bűnét ennek ellenére soha nem rejti gyáván az otthon titkot őrző négy" fala közé. Feleségének megverését éppen ezért az utcán szokta, elvégezni minden isten áldotta szombaton éjjel fél kettő és háromnegyed kettő között. Ebből is látszik, hogyT Zlestyák rendszerető ember. Egyébként nagyon szép, harmonikus életet él asszonyával. Mindig minden pénzt hazaad, soha más nőre rá sem néz, az asszony föztjét mindig megdicséri, egyszóval családi életük kiegyensúlyozottsága példaképül szolgál a kis ferencvárosi utca minden lakójának. Zlestyák minden héten egyszer, szombaton este felöltözik, kér az asszonytól egy kis pénzt, és elmegy abba a kiskocsmába, ami ott lapul egy’ nagy ház tövében, és ami előtt a két kötelességtudó muraközi ló minden este hazatérés előtt már magától megáll öt percre, amig Zlestyák csak ugv állva fölhajt egy fröccsöt. Hétköznap csak egy fröccsöt állva. Szombat este azonban ülve és sokat. Felesége minden feleség mintaképe lehetne, mindig több pénzt ad neki, mint amennyit Zlestyák kér. “Inkább igvék, minthogy más nőre költse” — szokta mondogatni bölcsen szombat esténként a szomszédoknak Zlestyákné, mig a kocsmából várta haza az urát. Zlestyákné mindig éjjel egy óráig szokta várni Zlestvákot. Akkor átszalad a kocsmába, ahol az ura ilyenkor már azt huzatja, hogy7: “Eladom a kocsimat, el a lovamat!...’' Az asszony egytől fél ketőig könyörög az embernek, hogy elég volt, most már jöjjön haza. Pontosan fél kettőkor Zlestyák megunja, hogy az asszony huzigálja a kabátját. Elbödül mint egy7 oroszlán, aminek odazárták a farkát a rácshoz. — Menjek, azt mondod?!!! — Azzal föláll, és kimegy az asszony után az utcára, megveri, utána visszamegy, fizet, hazamegy, és alszik vasárnap estig. Egyszer, egy szombat éjjel későn mentem haunni magam. Reggel mindig felébredtem a hivatalba menés idejében és ettől kezdve nem találtam a helyem. Próbáltam olvasni, sétálni, de nem használt semmit. Hiába, amit negyven évig megszokott az ember, attól nem lehet csak ugv mirnixdirnix elszakadni. Szóval kezdett hiányoz, ni a hivatal és egyre jobban hiányzott. Amig csak rá nem jöttem az ellenszerére. — Ellenszerére? — kérdezte mohón a hajdani osztályvezető. —- És mondja csak, mi az? — Hát azt csinálom, hogy réggé1 pontosan abban az időben felkelek, mint amikor még hivatalba jártam. Azután leülök egy asztalhoz, amelyet kineveztem Íróasztalnak. És... — És ?. . . és ?. . . Mit csinál azután ? — Azután előveszem az aktáimat és azokon dolgozom. Tudja, osztályvezető kartárs, mindenféle beadványokat és felterjesztéseket irok különféle hivatalokhoz és hatóságokhoz. Ezeket iktatom, aláírom és postázom, a másolatokat pedig dossziéban rakom el. Ezzel eltelik az idő délutánig. Már olyan szép akta gyűjteményem van, hogy7 a feleségemmel össze is zördültem miatta, mert a fehémenös szekrény két polca tele van velük... Csak eggyel nem vagyok kibékülve — sóhajtott —, hogy milyen hanyagok ezek a hivatalok. Még egyetlen átiratomi-a se kaptam választ. . . Az ex-osztálvvezető, aki eddig figyelmesen hallgatta egykori alantasát, hirtelen felkapta fejét, mint a katonaló a trombita hangjára, és türelmetlenül belevágott az elbeszélésbe: — Tudja mit, Madzag kartárs, van egy remek ideám! Küldje el nekem postán azokat az átiratokat, majd én megleletezem őket. És meg is válaszolom !. . . Mi volna ebben hihetetlen? A MINIATŰR ERŐMŰ Egy7 kicsi könnyűfém bőröndben elfér az egyik prágai üzem uj gyártmánya, a csupán 23 kilogramm súlyú miniatűr erőmű. A kis agregát, amelynek 20 köbcentiméteres nyersolajmotorja egy dinamót hajt, három darab 60 wattos lámpa üzemeltetéséhez elegendő áramot termel. za. Kérdem a házmestert, hogy hány óra? — Háromnegyed'kettő lehet-— mondja magabiztosan —, az imént verte Zlestyák az asszonyt. Szóval ehhez akár órát lehetett igazítani. Igv ment ez tavaly október végéig. Akkor sötétek lettek a szombat, éjjelek. A kiskocsma tetőt- lenné vált épületén nagy sötét lyukak tátongtak. Az emberek a nyomasztó emlékek súlya alatt sokáig szorongva siettek esténként haza, s bár sok biztató jel mutatkozott, valahogy mégsem igen hitte senki, hogy ebbe a gránátáztatta kis utcába újra visszatérhet a régi, néha kellemetlen, néha lármás, de mindig kedves varázsu ferencvárosi élet. Zlestvákról egy7 kicsit elfelejtkezett az utca. Néhanapján látták, amint a két muraközivel vé~ gigtrappol az alacsony házak között. A két ló eleinte még megállt a romos kiskocsma előtt, és bizony nem nagyon értették, hogy hazatérés előtt miért nem száll le egy fröccsre a gazda. Szombat esténként sem mehetett ki természetesen ő sem. Rossz nyelvek még azt is pletykázták, hogy ősz óta nem verte meg az asszonyt. Ebben lehetett valami igazság, mert egyszer magam is láttam Zlestyákot: nagy7on megtörtnek látszott. Hosszú hónapok teltek el. Lassan gyógyulni kezdtek az utcácska sebei is. Újra kigyulladtak, este a villanyok, s egy szép napon újra kinyitott a kiskocsma is. Igaz, hegy csak nappalra. Bent a városban is megindult az élet. Úgy, ahogy7 megteltek az üzletek, volt már közlekedés, vendéglő, mégis mindenki érezte, hogy7 ez még azért sem az igazi. A kijárási tilalom megszűnését magam is bőségesen ünnepeltem az első szombaton. Hajnali három óra lehetett, mikor fölcsengettem a házmestert.^Egy kicsit féltem is, hogy morogni fog, hiszen az utóbbi időben egészen elszokott az éjszakai fölkeléstől. De nem morgott. Ragyogó arccal nyitotta ki a kaput. — Tetszik tudni, mi történt? — újságolta. — Mi? — A Zlestyák — nevetett boldogan a házmester-—, a Zlestyák az éccaka megverte a feleségét! — Csakhogy ezt is megértük! — öntött el engem is az öröm. és egy kis meghatódottságot is éreztem. Olyasfélét, mint mikor a háború után elkészült az első hid a Dunán. LÁZMÉRŐ AZ INJEKCIÓS TŰBEN A beteg ember hőmérsékletét a hóna alá, esetleg a végbelébe helyezett hőmérővel mérik. Az igy kapott érték azonban a szervezetnek csupán valamiféle “átlagos” hőmérsékletét jelzi. Márpedig az orvosnak gyakran nemcsak ezt az “átlagos” hőmérsékletet kell ismernie, hanem egy- egy gyulladásban levő szervnek a hőmérsékletét is. Ma már ezt az igényt a korszerű termisztoros tapintóhőmérő kielégíti. Vele néhány tized másodperc alatt megállapítható a bőrfelület bármely pontjának hőmérséklete. A termisztor “lelke” egy kis félvezető kristály. Ennek ellenállása a termisztor hőmérsékletének változásával párhuzamosan ugrásszerűen változik. Ha a termi.sztort valamely áramkörbe kapcsoljuk, az átfolyó áram változásából pontosan megállapítható a termisztor hőmérséklete. Ez az elve a termisztoros tapint óhőmérőnek. Csakhogy e műszer csupán a felület hőmérsékletét méri, a felület alatti szervek hőmérsékletéről azonban legfeljebb megközelítő, a mélyen fekvőkéről pedig szinte semmi tájékoztatást sem tud adni. Kísérleteztek injekciós tűbe beforrasztott termoelemekkel, de ez sem járt kielégítő- eredménnyel. Sokat lendít a probléma megoldásán J. Korognak, az oslói egyetemi kísérleti orvosi kutatóintézet munkatársának ötletes szerkezete. Krog egy 0.7 milliméter külső átmérőjű injekciós tűnek a belsejében egy különleges termisz- tort helyezett el. Ha az injekciós tüt a beteg testrészbe döfik, nagy pontossággal és gyorsan meghatározható az ottani hőmérséklet. Igv lehetővé vált, hogy a szervezetnek minden injekciózható helyén mérjenek hőmérsékletet. Az uj műszer nyilván számottevő fejlődést hoz majd a hőmérsékletváltozással járó betegségek megismerésében és leküzdésében. Ellentmondás: Egy hátralékos előfizető! Kn nszolidáció
