Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-09-26 / 39. szám
Thursday, Sept. 26, 1957 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Tizenkét év mult el azóta, hogy a hirosimai pokol borzalmai megrázták az emberiséget. Alig több ez, mint egy évtized és mégis sokan hajlamosak elfelejteni az emberiség egyik leször- nyübb és legnagyobb katasztrófáját: Hirosimát. Ebben a virágzó japán városban 250,000 ember halt meg az első atombomba áldozataként. 1945 augusztus 6. Reggel 8 óra 15 perc. Ebben a pillanatban egy 400,000 lakosú várost semmisítettek meg atombombákkal asszonyostól, gyermekestől, öreg és fiatal emberekkel együtt. Pedig ez a reggel egy szép, nyugodt, nyári napot Ígért. Az ég csodálatosan kék volt, egy felhő- foszlány sem úszott rajta. Egyszerre csak három repülőgép érkezett a város fölé. Köztük az “Eno- la-Gav”, amelyből kioldották az atombombát. A bomba egészen kicsi bomba volt, ezért azt “báby- bombának” nevezték. A város centrumára hullott a számítások szerint 57.0 méter magasságban robbant fel és 60 méter átmérőjű tűzgolyót alkotott. Ennek a tűzgolyónak a hőmérséklete 55 millió C fok volt. Hirosima sorsa meg volt pecsételve. Forró, tüzes füstfelhő nyelte el a várost, ügy elnyelte, mintha soha nem is lett volna. Ma már megbízható számadataink vannak az áldozatokról. A robbanás központjától 500 méteres körzetben a halálos áldozatok száma 98.4 százalék, mig 600—1000 méteres körzetben 90 százalék, 1100—1500 méteres körzetben 22.6 százalék volt. Azonnal elpusztult 100,000 ember, s további tízezrek haltak meg az atomsugárzás későbbi hatása folytán. A japán hivatalos jelentések szerint több mint 250.000 ember esett áldozatul az első atombomba támadásnak. A hirosimai egyetem bölcsészeti fakultásának professzora, Ogura Toyofumi szemtanúja és szenvedő részese volt a tragédiának. Élményeit könyv ben dolgozta fel, amely német és francia nyelven jelent meg. Ebből a könyvből idézünk néhány megdöbbentő részletet. Hirosima nincs többé “A robbanás után a városból különös arckifejezés ü emberek vonszolták magukat elő. Egy ember meggörbült kormány« kerékpárt tolt maga előtt. Egy rongyokban csüngő munkaruha alól egy nő meztelen combjai látszottak. Férfiak és nők ruházata különös módon szétszakadozott, vagy elégett. Az arcok egyik oldala megdagadt. A végtagokból vér csöpögött és a különös némaságban. üres árckifejezéssel, zavaros tekintettel jöttek elő ezek az emberek. Jöttek felém... A közeli Hi-ji-yama parkba futottam, amely egy dombon terül el, Hirosima feküdt előttem. Egy elégett föld hatalmas fekete foltja. Semmi sem volt felismerhető. A lángok borzalmasan tomboltak, és megvilágították a betonépületek csonkjait, amelyek olyanok voltak, mint a kisértétek. Az országút két szélén nagy tömegben hevertek a sebesültek és az elégett emberek. Egészen, vagy félig meztelenül. De egy sem volt teljesen felöltözve. Egy fa árnyékában meztelen nő feküdt, csípője körül ronggyal. Nem mozdult. Felsőteste, karja és melle bíborvörös, szétzilált haja belehullott az arcába. Egy férfi, aki bakancsáról ítélve, katona lehetett, szétvetett lábakkal hevert a domb. lejtőjén és felsőtestén nem volt bőr. A város nem volt többé. . . ■Jk Ez történt Hirosimában. Emberek, emlékezzetek! A HALÁLRAÍTÉLT ^ERIKEK JAJKIÁLTÁSA 1957-ben 185-en pusztultak el a hirosimai bomba következtében. Ezeket csak kisebb fokban érintette a kisugárzás, de abból soha ki nem gyógyultak. Az áldozatok közül egyesek még mindig életben vannak. Alant közöljük egy 19 éves fiú kétségbeesett felhívását az emberiséghez. 7 éves volt 1945-ben. Ártatlan gyermek, kinek fogalma sem volt arról, hogy mi történt, minek lett ő az áldozata. Masaíko Saito, 19 éves ifjú lassú agóniában várja halálát. A Hirosimára dobott atombomba következtében kínlódik ez az ifjú hét éves kora óta. Saito agóniáját leírva az alábbiakban fordult a harmadik atom- és nidrogénbomba-ellenes világkonferenciához, melyet Tokióban tartottak a múlt. hónapban. “1953 nyarán tudtam meg, hogy atomkisugárzást kaptam. Eleinte csupán erős lehangoltságot, tompultságot éreztem, arcom rendkívül halvány lett. Az orvos nem mondott diagnózist... Nagyon erős fejfájásokat kaptam és gyakran elájultam. Közben középiskolai felvételre készültem. Nehezen dolgoztam gyengélkedésem ellenére, de bizony sehogyse ment a munka, egyre rosz- szabbul és rosszabbul éreztem magamat. 1954 februárjában többször az ájulás pontján voltam vérszegénység következtében. Mikor vizsgázni mentem, olyan gyenge voltam, hogy szinte vánszorogva mentem fél az iskola lépcsőin. Az orvosi vizsgálat után akkor csak annyit mondtak, hogy nagyon vigyázzak magamra. A felvételi vizsga után vérvizsgálatot vett az orvos és megállapította, hogy a normálisnak harmadára estek úgy a fehér, mint a vörös vér sejtjeim. Ezt hosszú ideig titokban tartották előttem. •Vért javító orvosságokat, injekciókat kaptam, de nem állott be semmi javulás. A Nagaszaki- egye'tem orvosi fakultásának fejéhez ,Dr. Tomon- ga professzorhoz fordultunk. Megállapította, hogy rendkívül súlyos az esetem. Mondanom sem kell, hogy milyen szívfájdalommal fogadtam a diagnózisát. Szeretett iskolámat is fel kellett adnom, azt hittem csak egy időre. 1954 julius 14-én a Naga- szaki-egyetem kórházába vittek dr. Osajima kezelése alá. Szüleim örömére vagy féléven keresztül betegségem nem rosszabbodott. 1956 március 18-án ismét rosszul lettem. Iszonyú fejfájásokat kaptam, alig bírtam lélegzeni. Nemcsak az orvos, de a gyakorlóorvosok is rendkívüli injekciókkal és.(.vérátömlesztésekkel igyekeztek rajtam segíteni. Kritikus állapotban voltam, az orvosok már majdnem feladtak. Félóránként tiz kámfor injekciót adtak, hogy megmentsenek az életnek. Csodák csodájára 3 nap múlva jobban lettem, elmúlt a közvetlen veszély. Egy hónap múlva ismét tompultság vett erőt rajtam, hirtelen erős orrvérzéseket kaptam és légzésem egyre nehezebb lett, de fejem ezúttal valahogyan tiszta volt. A specialista kezelése egy időre megállította orrvérzésemet, néhány nap múlva azonban újra kezdődött. Barna vér jött, 40 celzius fokú lázzal, arcom feldagadt. Rettenetes fájdalom vett rajtam erőt, közel álltam, hogy elveszítsem eszméletemet. Állapotom ismét életveszélyessé vált, az orvosok megmondták szüleimnek, hogy nincs remény életbenmaradásomhoz. Ekkor már nem láttam, kezeimmel, lábaimmal semmi sem éreztem, beszélni sem tudtam. Szüleim állandóan ágyam mellett álltak, dagadt arcomat jéggel borogatták, hogy fájdalmamat csillapítsák. Apám csak azt mondogatta: “Mindent megpróbáltunk, hogy meggyógyulhass fiam.” Anyámmal együtt állandóan ápoltak, mióta csak megbetegedtem! Betegségem tudatäüan már régen öngyilkos lettem volna, de szüleim szeretete megállította kezemet, illetve elhatározásomat. Az utóbbi időben állandó fájdalmak közepette élek, iszonyú fejfájásaim vannak és állandóan lázas vagyok. Nincs egy nap, hogy jól érezném magam. . . Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy felhívjam figyelmüket az atombomba áldozataiba és e szörnyű betegségre, amely ellen' nincs gyógyszer. Ellene vagyok minden háborúnak, különösen az atom- és hidrogénbombával való kísérletezéseknek. Tiltsák el használatát, csupán az emberiség javára használják fel. Talán a két nagyhatalom vezetőinek is vannak fiai és azokat is érhetné az a szörnyű tragédia, ami engem ért. Mondjanak le erről a kegyetlen fegyverről. Ha az atombomba okozta betegség meg nem támadott volna, ma boldog ifjú lennék, mint egyetemi hallgató. Részemre mindez megszűnt), örökre eltávozott erre minden lehetőség Az ifjúság örömteljes napjai régen megszűntek számomra. Hét éves koromban halálra Ítéltek. Tisztelt képviselők, csupán azért irtani le helyzetemet, hogy ismerjék meg, mit jelent az atombomba-kisugárzás rettenetes betegsége. Kérem - Önöket, emeljék fel szavukat az atom- és hidroIfjukori bűnözés és a felnőttek felelőssége Egy 16 éves brooklyni iskolás fiú vitriollal ön» tötte le az iskola padján ülő barátját, akivel haragban volt, csaknem megvakitva áldozatát és súlyosan megsebesítve 10—12 más diákot is. Ez a borzalmas gonosztett ismét a fiatalkort bűnözés és általában az amerikai fiatalság problémáira tereli a gondolkozó amerikaiak figyelmét. Valahányszor egy ilyen megdöbbentő esemény történik, a nagy lapok hasábjai megtelnek elitéi» cikkekkel, a rendőrség, az iskolai hatóságok “vizsgálatot” indítanak, a felelősséget a szerencsétlenségért egymásra tolják. Aztán lassankiot lecsillapodik az izgalom, amig egy kis idő múlva ismét valamilyen borzalmas esemény, gyilkosság nem kavarja fel a kedélyeket. A fiatalkori bűnözés problémája egyik jellemző megnyilvánulása a tőkés társadalom erkölcsi, politikai és gazdasági válságának. Amilyen mértékben fokozódik ez a válság — és ne higyje senki, hogy az a nagy prosperitás amelyet élvezünk (már aki élvezheti), annak jele, hogy megszűntek a tőkés társadalom belső bajai — olyan mértékben fokozódik az ifjúság válsága, az ifjúsági bűnözés rákbetegsége. Ez nemcsak a mi véleményünk. Meglepően őszinte formában foglalkozott e kérdéssel — képzeljük el éppen a republikánus Herald Tribune hasábjain — egy amerikai szociológus, Margaret Parton. Rövid cikk keretében alig tudnánk jellemzőbb elemzést adni e kérdésnek, mint néhány idézéssel mélyenszántó cikksorozatából: “Az ifjúsági bűnözést tanulmányozni, annvf mint az életet tanulmányozni. Mert a serdülő gyermekek magatartását is ép annyira lehetetlenség megérteni a társadalom egyéb megnyilvánulásainak figyelembevétele nélkül, mint ahogy lehetetlenség csupán egy levél tanulmányozása révén a fának az életfolyamatát megismerni. “Gyermekeink az amerikai társadalom mai formái között nőttek fel és minden tettük kapcsolatban van e társadalommal., s aki tanulmányozza e kérdést, előbb-utóbb megdöbbenéssel jut el annak megállapításához, hogy a mai nemzedéknek mekkora hányada nő fel nyomortanvákon,. elhanyagolt iskolákban, szennyes utcákon. De* ugyanakkor csak émelygéssel vesszük tudomásul annak a társadalomnak a kétszínűségét, amelynek van arca erkölcsi értékeket hangoztatni a tanítókkal a gyermekek előtt, erkclcsiségeí ‘tanítani’ az iskolában, ugyanakkor, amikor e társadalom az Írott, a nyomtatott, a hangoztatott sző minden formáján, a sajtón, a rádión, a televízión* keresztül, a gyors meggazdagodás, a nemi kérkedés. és az erkölcstelenség ezer más megnyilvánulását vetíti a társadalom — s köztük a gyermekek elé — az élet legkívánatosabb céljai és értékeiként.” Hát ehhez nem sokat tehetünk hozzá a magunk- részéröl. Legfeljebb utalhatunk a fiatalkorúak: között kétségtelenül nagy mértékben terjedő élet- felfogásra, hogy “úgy sem tudjuk, mit hoz a jövő, talán az egész emberiség elpusztul, éljünk, élvezzünk hát amig lehet”. És, amikor a fiatalok: azt olvashatják a lapokban, hogy országok, nemzetek vezetői miként taglalják annak lehetőségét,, hogy egv-egv “tiszta” vagy “piszkos” bombával öt, tiz. vagy százmillió emberéletet lesznek képesek elpusztítani, hogy “meredek” politikát hajszolnak, el lehet képzelni azt, hogy az emberi élet szentségének fogalma mily pusztító hatásnak te* védik ki a fiatalkorúak zsenge lelkében. Mondjuk ki nyíltan és kertelés nélkül, ha van Amerikában fiatalkori bűnözési probléma, ezer- szerte hatványozott formában beszélhetünk, felnőttek, speciálisan a társadalom vezető s mérvadó rétegeinek bűnözési problémáiról is. És az előbbit nem fogják tudni alapvető formában megoldani, mindaddig, amig társadalmunk lendítő kereke a gyors meggazdagodás, embernek ember által való kizsákmányolása, elnyomása s az ezzel1 velejáró erkölcsi rákfene marad. ÚTBAN A 7000 MÉTER FÖLÉ. — Három francia hegymászó indult szeptember elsején Párizsból Nepálba, hogy'felderítse a Himalája hegység 7710 méter magas, Dzsannu heVü ósucsát, amelynek meghódítását jövőre kísérli meg ;egy francia expedíció. génbombák ellen, hogy megmenthessék szeretett gyermekeiket e szörnyű katasztrófától. , őszinte reményem és óhajom, hogy a jövőbeni az emberiség megszabadul a háborútól való szörnyű félelemtől és~az atomenergiát az emberiség: javára fogják felhasználni”. Hirosima emlékére
