Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-09-12 / 37. szám

M AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Sept. 12, 1957 Ciprusi emlék Az 1930-as évek elején történt. Famaguszta ciprusi kikötő partjára léptem. Kora délután volt, három óra lehetett. A nyár folyékony aranyában fürdött a táj. ’Visszapillan­tottam a hajóra, láttam, hófehér derekán verej­ték gyöngyöz. Körülötte a tenger, mint óriási brilliáns, vakítóan szikrázva verte vissza s szórta szét a napfényt. Emlékszem, egy matróz, a leg­felső fedélzeten, gumicsővel locsolta éppen társai meztelen, barna, ficánkoló hátát. Megindultam a parton, a gőzölgő nyárban, a macskakövek közt száradó barnás nyomon,-a forróságtól hideglelő­sen. Megszólítottam egy embert, aki az egyik rak­tár sarokra tárt kapujának árnyékából lépett elő, a felém fordított pőre hátát bori tó szőrszálak he­gyén izzadságcseppek rezegtek. A megszólított ember szembe fordult velem. Láttam rövidre nyírt szőke bajuszát, trachomas szemét, vörös or­rát, amely elterpeszkedve úgy ült borostás arca közepén, mint egy esőáztatta, püffeteg gomba. Megkérdeztem, hol a ház, amelyben Othello szüle­tett. Hályogos, gyulladt, vizenyős szemével csak pislogott, nem értett semmit a szavamból, aztán görög nyelven olyan szóáradatot zúdított rám, hogy szinte fulladoztam benne. Hiába ismétel­tem: Othello... Desdemona.. . Othello.. . Shakes­peare. .. Desdemona... — a görög szidni kezdte a forróságot, a raktárak bűzét, a nehéz gyapot­bálákat, az angolokat, az egész — távolról tündé- rien tündökletesnek tűnő — átkozott ciprusi vi­lágot. Ekkor egy másik férfi lépett mellénk, a felső teste ugyancsak meztelen volt; a fején sárgálló hatalmas szalmakalap árnyából kiváncsi arccal bámult rám. Ez az ember, amikor tudattam vele, hogy Othello szülőházát keresem, nyomban meg­értette, miről van szó és némán elindult előttem. Oly biztos és könnyű léptekkel haladt, hogy pil­lanatig sem kételkedtem abbán, hogy Othello háza felé vezet. Közvetlenül a nyomában lépked­tem, láttam a csupasz hátán végigcsorgó verej- tékcseppek kanyargását és gyors iramedását a kétes tisztaságú kis fehér nadrág szégélye alá. A parton haladtunk, mindig jobra, a félkörala- ku kikötő mentén, tátott torkú raktárak előtt, amelyekből dohos és fűszeres és hüs homály árádt elő, tapostuk a mereven álló pálmák moz­dulatlan árnyékát, s aztán újra a pőre napon, mely sárga volt, gőzölgő és lángolt. Néha egy-egy ember bukkant elő, hajlott hátukon málhát ci­peltek egyik mólóról a másikra, vagy ládákkal megrakott taligát toltak egyik ráktárból a má­sikba. Féltem, hogy egészen máshová megyünk, mint ahová igyekszem, ezért egy harmadik em­bert is megszólítottam. Ez bosszúsan megvonta gyapotbála alatt görnyedő vállát s hosszú, so­vány, meztelen karját a kikötőpart egy távoli pontja felé lendítette. Othéílo. .. Othello... — mormogta. Az én emberem, aki eddig előttem haladt, meg­értette, hogy nem bízom benne, mutatóujjával sértődötten megbicéntette nagy szalmakalapjá­nak a szélét és magamra hagyott. MoSt már egyedül folytattam utamat Desd'e- mona gyilkosának szülőháza felé. Néha le kellett hajolnom a partszegély szikláira felporzó vizhez', még kellett nedvesítenem arcomat, mert úgy éréztem nyomban lángra lobban. Messziről láttám, hogy egy alácsony, szikrázó- an fehér falu ház áll a partnak azon a pontján, amely felé a gyapjubála alatt görnyedő ember lenditette karját az irriént. De mást is láttam. Azt, hogy a ház előtt csődület, áll, emberek izga­tottan hadonásznak, vitatkoznak, s hdgy élőttük, a ház kapujában, két csendőr strázsál és vissza- visszalöki a benyomulni akarókat. Erinyi látoga­tója volfta Othello házának? — gondoltam. Csen­dőröknek kell fenntartani a rendet? Aligha. Meggyorsítottam lépteimet, ami a szikrázó, füstöl­gő, égő levegőben nem kis erőfeszítésembe ke­rült. Aztán arra' gondoltam, talán hem is Othel­lo szülőháza ez, amely felé sieték, talán valami matróz- kocsma kikötői lebüj, vagy árvérés folyik talán éppen, esetlég esketés, vagy temetés. De egv öregetek látszó asszony, aki meztelen lábbal elszaladt mellettem s amikor utánakiáltottam, megtorpant és tüzesen ifjú skarabeus-szemét rám szegezve, megnyugtatott: igen az a ház az, ott születétt Othello... S mielőtt mégkérdeztem íVolna, mi történt Othello szülőházában, miért áll előtte az a sok izgatott ember, megfordult és szélsebesen futni kezdett a ház felé. Láttam, hogy pókhálóvékonyságu fekete blúza mint da­gad vitorlaként a hátán a futásverte apró szellő­ben. Amikor a ház elé értem, mindenki elhallgatott. A gyanakvó pillantásokból, amelyek körültapo­gatták látcsövemet, fényképezőgépemet s trópusi öltözetemet, megértettem: valami kormányzósá­gi főtiszt Viselőnek, vagy talán civilbe öltözött csendőr tisztnek hisznek. A tömeg némán szét­nyílt előttem, a két csendőr is félrehuzódott s én — anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam vol­na — a legnagyobb meglepetésemre, simán besé­tálhattam Othello szülőházába. Amikor betettem magam mögött a kaput, a tömeg kint egyszerre felmoraj lőtt. » Aprócska kertben találtam magam, égő leve­gőtől megperzselt bokrok és lángolóan zöld fák vettek körül. Egy gyarmati főtisztviselő nyugal­mával és magabiztosságával lépkedtem a tornác felé. Be akartam nyitni az első ajtón. De zárva volt. Amikor a kilincs a kezembe visszapattant, akkor vettem észre, hogy valamilyen hatósági pecsét függ a záron. Csak nem Othello egykori bűncselekménye miatt tartják még mindig zár alatt a házat? — villant át rajtam az értelmetlen gondolat. Persze, ilyen képtelen gondolatot csak ilyen mindenre képes kánikula okozhat az embe­ri agyban! De végtére is a dolog egyre titokzato­sabbá vált. Ahogy ott álltam, tépelődve a ható­ságilag lepecsételt ajtó előtt és nézelődtem, han­gos zokogás ütötte meg a fülemet. A jajgatással vegyes sirás hangjai a kert végéből jöttek, on­nan, ahol- a ciprusfák sorfala zárta el a kilátást. Elindultam arrafelé. Senki sem akadt utamba. Beléptem a kertnek ciprusokkal és magnoliabok- rókkal elkerített szegletébe, előrényujtott nyak­kal, vizslán fürkésző szemmel, egzotikumot kuta­tó fényképezőgéppel a kezemben, mint valami rettenthetetlen vadász, ha a fák sűrűjéből a tró­pusi rengeteg tisztására lép elő. Egy öregasszony ült ott egy vas-széken és ke­servesen zokogott. Mellette, balról és jobbról, egy-egy csendőr állt, az egyik papirost és ceruzát tartott kezében. “Ohó, itt a titok nyitja !” — gon­doltam magamban — ezi az öregasszony valami­lyen bűnt követett el.. .” Csak futó pillantást vethettem a zokogó vénasszony feketére égett, cserzett, csuparánc arcára, összevisszahányt boglyaként meredő hófehér hajára, az egyik csendőr máris mellettem termett. Igazolásra szó­lított fel. Aztán arra utasított, hogy azonnal hagyjam el a szinhelyet. Visszalépett a szakadat­lanul jajgató öregasszony mellé, én meg kisiet­tem a ciprusok és magnóliák mögül. Elindultam a kapu felé, amelyen túl a tömeg egyre izgatot­a honosítás kérdéseiről KÉRDÉS: Magyarországon születtem 1890-ben. Apám akkor amerikai polgár volt. Tízéves ko­romban kerültem az Egyesült Államokba. Ameri­kai polgár vagyok-e vagy pedig honosittatnom kell magamat? FELELET: Ha atyja az ön születése előtt bár­mily rövid ideig is az Egyesült Államokban la­kott, Ön születésénél fogva amerikai polgár. Ez a szabály azonban amerikai polgárok olyan gyer­mekeire vonatkozik csak, akik 1934 május 24 előtt születtek külföldön. Más-más szabályt al­kalmaznak, aszerint, hogy pontosan mikor volt az illető születésnapja és mindkét szülő vagy csak az apa vagy csak az anya volt polgár. ‘Ha megbízható tájékoztatást óhajt, vásárolja meg a Common Council for American Unity, 20 West 40th Strebt, New York 18, N. Y. kiadásában meg­jelent “How to Become a Citizen of the US” ci- mii könyvet $l’-ért. KÉRDÉS: Mint égyetemi hallgató kerültem az Egyesült Államokba három évvel ezelőtt. Főisko­lai tanulmányaimat már befejeztem és most gya­korlati kiképzésen megyek keresztül, a Beván­dorlási Hivatal jóváhagyásával. Ennek a befejez­te után, első kéd'véztnényés kvótát kaphatok, mint specialista, de maradhatok-e az országban állandó lakosként, addig is mig a kedvezményes kvótát kiadják? FELELET: Maradhat. A Bevándorlási Hivatal újabban így döntött. Amerikai lakosok is folya­tabban zúgott és hadonászott. Ekkor egy férfit pillantottam meg, a tornác egyik kőoszlopának támaszkodott és cigarettázott. Úgy állt ott, szi- kárán, meztelen felsőtesttel, a napban szikrázó bordáival és mozdulatlanul, mint egy bronz-szo­bor. Harminc-harmincöt éves lehetett. Vékonj és görbe lába egykori angolkórt jelzett. Arcánál* mély ráncaiban kékesfekete árnyékok lapultak, Hozzáléptem, megszólítottam. —Ez Othello szülőháza? — Ez, uram — felelte csaknem hibátlan angol­sággal,1 anélküli, hogy megmozdult volna. Villog* szeme, karvaly orra s a szája szegletében csüng*' sodort cigaretta bizalmatlanul nézett szembe ve­lem. — Nem tudná megmondani, mi történt itt? — kérdeztem. — Gyilkosság — felelte. Megint az a képtelen gondolat villant fel a fe­jemben, hogy Desdemona meggyilkolásáról van szó. Mosolyogva hessentettem el magamtól ezt a gondolatot. Uj^ra a férfihez fordultam. — Ön a ház ura? — Nem. Annak az asszonynak vagyok a ro­kona, akit a csendőrök ott kihallgatnak — s a ciprusok felé bólintott. — Mit követett el? —ő semmit. A lányát meggyilkolták. Ebben a szobában itt — s a férfi balkezének hüvelykujjá­val a háta mögé bökött, pontosan a lepecsételt ajtó irányába. A csonkig égett cigaretta, úgy látszik, megperzselte az ajkát, mert hirtelen és mérgesen kiköpte. — Az öregasszony a ház gazdája? — érdek­lődtem. —- Si. .. — felelte váratlanul olaszul. Aztán megint angolul folytatta. — Egy megvadult gö­rög ölte meg a lányt. A vőlegénye volt. Matróz. Jövő hét vasárnapján akarták megtartani az es­küvőt. Már ki voltak hirdetve. Elhallgatott. A kocsikeréknagyságu, ronggyá foszlott szalmakalapot kitolta a homlokából. — És ? — faggattam. — Dária, igy hivták a lányt, boldogan fogad­ta. A fiú aki hosszú útról jött, az első este el­ment egy kocsmába. A barátai hecCelni kezdték. Hogy a menyasszonya igy meg úgy... Uram, egy szó sem igaz. Madonna volt az a lány, én mon­dom magának, madonna. Az az őrült matróz meg iderohant. Éjszaka volt. Faggatni kezdte a lányt. Egyre jobban nekivadult. Nem hitt neki. Hajnal­ra megfojtotta. — Ttt ebben a házban? — kérdeztem. — Si. .. — és a fiatalember rovátkákkal teli, fekete mutatóujjával ismét a háta mögé bökött, a lepecsételt szoba felé, amelyben — mint később megtudtam — Othello született. Egymásra bámultunk. A görög újra cigarettá­ra gyújtott. Én mozdulatlanul álltam előtte. A hőség ördöge a tarkómon lovagolt, sarkantyú­ját a torkomba vágta. Szirmai Rezső modhatnak első kedvezményes vizűmért. Ha a kvóta betelt volna, a Hivatal rendszerint meg­engedi, hogy a jelölt az országban maradhasson, addig is, amig a kanadai elővizsgálat utján meg­szerzi a vízumot. KÉRDÉS: Egy nőismerősöm bevándorlóként érkezett Amerikába. Törvénytelen gyerméket ha­gyott Németországban, akit nem hozhatott ma­gával, mert a kvóta már betelt. Gyermeke atyjá­val itt most házasságra lépett, miáltal a gyermek óhazai törvények értelmében törvényessé vált. Behozható-e a gyermek most már kedvezményes kvótában ? FELELET: Igen. Amerika e tekintetben elis­meri az óhazai törvényeket. Common Council Az újságok “Munkást Kereső” rovata meg­mutatja, hogy milyen a helyzet. Az újságok csökkenést mutatnak az apróhirdetésekben. Há­rom new yorki újságnál 13 százalékos volt a csökkenés, mig Detroitban 40—50 százalékos esés mutatkozik az elmúlt évi üzleti hirdetések­kel szemben. ★ DZSAKARTÁBAN szombaton közös közleményt adtak ki a jugoszláv—indonéz gazdasági tárgya­lásokról, amelyeket a jugoszláv gazdasági kül­döttség Szvetozar Vukmanovicsnak, a szövetségi végrehajtó tanács alelnökének vezetésével foly­tatott indonéziai látogatása alkalmával.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents