Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1957-09-01 / 36. szám
cl ... __Í_4_______________________________________ AZ ÉN RAISKÁM... Miska egyéniség. Még csak az általános iskola alsó tagozatába járt, de már hallottam hírét. Személyesen két éve kerültünk egymással kapcsolatba. Ő beiratkozott az 5/á-ba, én meg az osztályfőnöke lettem. Akkor még 'nem sejtettem, mekkora keresztet vettem a hátamra. Valami balsejtelem már a beiratkozásnál gyötört. Miska ugyanis egy sziu indián teljes harci díszében jelent meg a beiratkozásnál. Az öccsének valami bőrgombája volt és ő, állítása szerint, csupán a betegség megelőzése céljából, az öcs- csének kiirt lila szinü gyógyszerrel totemfigurákkal festette tele nemcsak a kezét, hanem az arcát is. S erre szemmelláthatólag büszke is volt. Kezét ezen kívül láttam feketének az utkövezés- nél használt szuroktól, barnának az érő dió héjától, plezurosnak, bekötöttnek, piszkosnak, csak természetes színűnek nem. A gond aztán az első tanítási napon jelentkezett, de csövestől. Tanító bácsi kérem, megvert a Miska! örökké csak a Miska! A második óra szünetében szörnyű zsivaj, harci lárma hallatszik ki az 5/á-ból. Ezek ölik egymást? Valósággal rájuk szakítom az ajtót. A mennyezetet verő porfellegben gyerek gyerek hátán. Észre sem veszik, hogy rájuk nyitottam. Teljes tüdőből kell kiáltanom. Osztály, vigyázz! Egyszerre vége szakad a verekedésnek. Kit hol ért a vezényszó, ott áll meg. Az egyik az asztal tetején, a másik a pádon, csak a helyén nincs senki. Mit csináltatok? — kérdem az osztályt. Verekedtünk!.. .Mondja valaki a siri csöndben egész természetes hangon. Ki kezdte a verekedést? Az osztály kórusban kiáltja: A Miska! Most már kicsattant belőlem az indulat. Miska, gyere elő! Az előbbi hang tulajdonosa, egy dugasznyi kis emberfióka, tör magának utat a gyermekrengetegben. Miska, hát mindig te kezded? — szólok rá csendesen, korholólag. ő felveti azt a kakastaréjos buksi fejét, rám néz nagy csodálkozó szemekkel, aztán ugyanazzal a tekintettel, de most már lenézőleg végig méri az osztályt. Hát ezek nem mernek semmit sem kezdeni! A tábla felé fordulok, hogy el ne nevessem magamat. Miskát természetesen megbüntettem. Miska külön egyéniség. Neki három perc elegendő arra, hogy megoldja azt a számtanpéldát, melyen az átlagtanuló tiz percig rágódik a táblánál. Soká törtem a fejemet azon, hogy mit csináljak ezzel a gyerekkel. Ha dolgozik, se lát, s hall. Mint egy művész, kit a múzsa homlokon csókolt, úgy dolgozik. De ezt is olyan Miska-módon teszi. Egyszer helyettesítenem kellett a rajztanárt. Valami fontos ügyben hivatták a tanácsba. Az első órán a rajzlap felét vonalas, a másik felét kockás beosztással kellett megvonalazni. Miután a gyerekek felrakták a rajzlapot a táblára, megmagyaráztam, hogy hogyan lehet szemmértékkel, csaknem milliméter pontossággal megfelez ni a távolságot. Miska különösképpen nagy érdeklődéssel figyelte a magyarázatot s azután elkezdtek dolgozni. Csönd volt, csak a piciny emberkék apró lélegzése hallatszott, meg,, hogy ott hátul, a harmadik padban, Varga hegyezi a ceruzáját. s ebben a nagy alkotó csendben Miska felegyenesedik, s félhangosan nagy fellélegzéssel száll ki belőle a megelégedés: A szentségit, de pontosan eltaláltam! Gond, gond, nagy gond ez a gyerek. Ha a gyors észjárásából adódó szabadidejét nem kötöm le valamivel, akkor megmarad örökös rendbontónak. Valami olyan munkát kellett rábíznom, ami többletmunka, de nem nyomja el, ellenkezőleg helyes irányba fejleszti egyéniségét. Némi megbeszélés után megtettem az úttörőben ra.ftanács-elnöknek. Az osztályban ettől kezdve rend volt egész az iskolaév végéig. Elnyertük a legtisztább osztály-vándorzászlót, s a kerületi versenyeken egy-két vándorzászlót. A botrány az iskola év végén, af záróünnepélyen tört ki. Miska megvert egy gyereket, aki nem akart neki szót fogadni. Miskát le kellett váltani a funkciójáról. Azután jött a következő év és a nagy felfordulás. Az állam kártyavárként omlott össze. A becsületes emberek tehetetlenül topogtak. Nem volt irányitó felső erő. Szétbomlottak a korábban erős közösségek. Szétesett az úttörő-mozgalom is. A mi kis iskolánkban csomagoltunk. Raktuk a szertárba az úttörőcsapat zászlóit, felszerelését azzal a titkos reménnyel, hogy hátha szükség lesz még rá. Ezekben a napokban, különösképpen pedig mikor a megvert ellenforradalom az iskolákra vetette ki a hálóját gyakran eszembe jutott a Miska. Csak baja ne történjen ennek a kis eleven eszü, eleven kezű modern Huckleberry-nek. Egy percre sem hagytuk magukra a gyerekeket. Nevelőtársaimmal valóságos őrségállást csináltunk. Nagyon nehéz és nagyon kemény szolgálat volt ez, különösen egy peremvárosi iskolában. S egy napon, mikor szörnyül- ködve olvastuk, hogy egyes iskolákban a gyerekek akasztósdit játszanak, nálunk is rendkívüli esemény történt. A kisebbik Varga gyerek — a bátyja a nyolc- á-ba jár — egy nagy élmunkás jelvényt hozott be az iskolába. Árgus szemekkel figyeltem mi fog történni. Az osztály Varga köré csoportosult. A csillag kézről kézre járt. Majdnem mindenki felpróbálta. Varga féltékenyen őrködött fölötte. Szemmel láthatólag féltette, s semmi pénzért el nem árulta volna, hogy hogyan jutott hozzá. Amikor egyszer messze került tőle, a túlsó sorban levő Tóthoz, elvette a fiuktól és elzárta a tolltartójába. A csillagnak felment az ázsiója. Először egy bicskát ígértek érte. Varga feleletül elzárta a tolltartóját a táskájába. Most már mutogatni sem volt hajlandó. Tresánszki a bélyegalbumát kínálta érte az argentin bélyeg nélkül. Ngm adta. Vpgül is Miska vette meg az uj emeletes tolltartójáért, a gombfoci-csapatért, a csúzliért és ráadásul meg kellett Ígérni, hogy egész éven át használni engedi az arany festékét. Ezzel ő lett a nap hőse. Feltüzte a csillagot a télikabátjára, nagy szeretettel megigazította, aztán kétszer végig sétált a folyosón, hogy a többi osztály is lássa. Csöngetés után, mikor levetette a télikabátját, a csillagot szinte szertartásos mozdulatok közt valósággal leszerelte a nagykabátról és áttette a kiskabátjára. Egy darabig még próbálgatta, hogy hol mutat jobban. A kabát hajtókáján, vagy a mellén. A végén mégis a mellére tűzte a csillagot. Mintha csak csoda történt volna, a Miska most hátratett kezekkel feszesen, peckesen ült a padban. Néha rám pillantott, hogy észre veszem-e? Egy darabig nem hívtam fel felelni, pedig sokszor jelentkezett. Végül mikor az egyik nehezebb kérdésnél csak ő jelentkezett egyedül, nem volt más megoldás, fel kellett hivnom. Nagy piros ötöst kapott a feleletéért és a magatartásáért egyaránt. Nem volt aznap nála boldogabb ember kerek e világon. Ugv ment haza az iskolából, mint valami tábornok a győztes csatából. A csillagot természetesen újra kívülre tűzte a télikabátjára. Mikor kikisértem az osztályt a kapuig, még egyszer vissza nézett rám, kicsit kérdően, kicsit büszkén, mint azon az első tanítási napon. Valakinek csak el kell kezdeni f Szabó József (Budapest) MA MIHOZ — Elbeszélés — “Mert nézd, Mami, én nem tudnék máshol élni, mint ezen a kis Magyarországon. Minden este bőgnék. Nem tudnék búcsúzni Nagyitól, meg a pajtásoktól. Jól tetted, Mami — amikor a disz- szidálási láz volt, nem vittél külföldre. Mit is csináltál volna te ott, Mamikám ? Te nem tudsz kar- batett kézzel ülni, ott pedig minden gépre, gombnyomásra jár”. így mondta az én 11 éves Katikám, mikor este az ágyban beszélgettünk. Mert hogy az osztálytársa kivándorol a szüleivel Angliába. Most mit válaszoljak? Beszélni kezdtem, először minden szót latolgatva, később elfelejtve, hogy egyetlen életcélom, boldogságom, egy 11 esztendős, mindenre fogékony gyerek figyel rám. Katikám, szeretem benned ezt a nagy hazaszeretetei, meg az érdeknélküliséget, de miért gondolod, hogy én csak ilyen sok munkával tudom elképzelni az életemet? Például, ha több ruhánk volna, nem kellene állandóan mosnom, vasalnom. Igen, gyermekem, én is szeretem a hazámat, de látod, ha sok gondom van, veled is türelmetlenebb vagyok, aztán én is szeretnék még szebb életet élni — mondtam neki és hirtelen észbekaptam, ki figyel rám, abbahagytam a beszélgetést. Ez a levél jött a napokban a szerkesztőségbe: Kedves Mami! Ugye nem haragszik, ha igy szólítom én is, de nem irta meg a nevét, ami különben nem is baj: Mami, ez a legszebb név a világon. Igen, Mami, a Katiknak könnyebb. A hazaszeretet is, az érdeknélküliség is. A haza az ő számukra még játszótér. Az ő kis vállukat még nem nyomja a kis 'haza, a háztartás terhe és a nagy hazának, sem érzik még gondjait. Ez igy van jól. De mikor lesz már az, hogy a mi vállainkat is selyemkendövei simogatja, s nem gonddal nyomja az élet? — sir fel az ön sorai mögül a kérdés. Most én kérdezem: mit válaszoljak? Kezdjem azzal — kezdhetném joggal —, hogy én is éltem külföldön és láttam, hogy többen sirnak, mint nevetnek abban a “gombnyomásos paradicsomban”. Mondjam azt — mondhatnám joggal —, hogy Kanadában — igaz — olcsóbb a hús, de nincsen színház. Hogy New Yorkban magasabb a bér, de nyolc óra munka után olyan vagy, mint a kifacsart citrom. Mondjam azt — mondhatnám joggal —, hogy a munkásh^talom a régi veze.tők minden bűne és hibája ellenére is — jobb, mint az úgynevezett gombnyomásos élet. Mondjam azt — s főképp ezt mondhatnám joggal —, hogy a mai vezetők az elmúlt hónapokban többet adtak a népnek, mint Ígértek, hogy soha olyan őszinte, emberi szó nem hangzott el a parlament szószékéről, mint mostanában. De tudom azt is, hogy az őszinte szóból, ha reggelizni még lehet is, de az ebédhez már kevés. Mit tartogat hát számunkra az élet? Vajon csak az tart itt bennünket a Duna-Tisza táján, hogy magyarok vagyunk, hogy,az idegen kenyér, keserű kenyér? Tudom, hogy van sok ember ebben az országban — méghozzá a javából —, akinek elég a Szózat szava: “Itt élned, halnod kell”. S tudom azt is, vannak sokan, akiknek viszont elég a gombnyomásos élet. (Vagy talán, akik azt hiszik, hogy elég.) Tudom, hogy ránk is férne egy kicsivel több “gobnyomás”, hogy a Mamiknak kevesebb mosni-vasalni valójuk legyen, hogy a Mamiknak több türelme legyen a Katikhoz. Hogy a Mamik ne a Katiktól vegyenek leckét hazaszeretetből. Előbb azt mondtam, hogy az őszinte szó kevés. Való igaz. Különösen, ha arra int: ne várjuk, hogy holnapra már mindenki vehet a bőség kosarából. Mégis. E szónak mégis más a csengése, mint annak az intésnek, amelyik arra figyel- meztett, hogy ne együk meg ma azt a tyúkot, amelyik holnap aranytojást tojna. A mai szónak más a csengése, mert nem felesleges áldozatot követel, mint az idézett hasonlat. Más a csengése, mert fedezetként állnak mögötte az ellenforradalom, e fájdalmas lecké óta eltelt hónapok. Nem az október utáni “kacsa-liba” időkre gondolok. De gondolok nyolc hónap intézkedéseinek, törvényeinek s nyomukban béremeléseinek hosszú sorára. A közeljövőre nézve most sem ígérnek aranytojásokat, sőt kevesebbet Ígérnek, mint azelőtt. Azt mondják: most többre nem futja. De hozzáteszik, s igy igaz: rajtunk, most már igazán csak rajtunk múlik, hogy mosógépe is legyen a Mamiknak. Hogy a mi hazánkban egyre nagyobb “játszótere” legyen a Mamiknak is. Kedves Mami! Vasárnap este kint jártam a Margitszigeten. A Palatínusról özönlött a nép, kacagás hallatszott a szabadtéri moziból, meleg volt, a párocskák a sötétre vártak, az öregek a sörre. Jó volt, vidám volt, s nekem eszembe jutott a Szabad Európa minapi ostoba kommentárja a “buskomor letargiáról, ami elönti az országot”. Nem, ne féljen, nem azt akarom kincstári módon mondani, hogy a mosoly egyedül a kormány érdeme. De azt igenis mondom, hogy a margitszigeti vidámság mögött az is van, hogy lassai és visszavonhatatlanul mosolyra derülnek hétköznapjaink is. Mami erre azt felelheti, hogy a bársonyszékben, vagy akár á szerkesztőségi Íróasztalnál a lelkesedés is könnyebben megy, min a mosóteknő mellett. Nem hiszem, hogy igy van, de erről majd máskor. Különben is: nem kincs tári lelkesedés az, amit kérek. Még csak nem i: türelem. Ellenkezőleg. Azt kérem, járjon nyitott szemmel és legyen türelmetlen. Igen, türelmet len mindazzal szemben, ami késlelteti annak bizonyos mosógépnek a megvásárlását. Legye türelmetlen a maga kis posztján, a bürokráci val, a “csalhatatlansággal”, a selejttel, az iga ságtalansággal, az intrikával, a demagóg tűrt. metlenséggel és az indokolatlan borúlátással szemben. Csak a kis Katival legyen türelmes. Róbert László ■if- rtőmdM?. lOb’I o í fiojq .-f-yf-'-f AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, September 5, 1957
