Amerikai Magyar Szó, 1957. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-29 / 35. szám

12

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, August 29, 1957

Irodalom Művészet

Pillangós

f Irta: TAMÁSI ÁRON

Szombatra virradtunk.

Amikor fölébredtem, jókor reggel, még a nap láthatatlanul buzgott valahol a hegyek háta mögött. Zsenge tagjaim zsibbadtan fájdogáltak, mert előző napon sokát szolgáltak a mezei dologban s bizony még csak őszre várták, hogy hét esztendősek legyenek.

Augusztus végén jártunk.

Mélyen kék volt az ég s rajta még akkora felhő sem volt, amelyik legalább zsebkendőnek elég lett volna. Bizonyos voltam tehát, hogy mondjanak a zsenge tagjaim bármit, ismét a mezőre kell menni.

De vajon melyik helyre, s kivel?

Mert azon a napon két helyünk is volt, amelyen várt minket a sarju. Az egyik helyen, vagyis “Vadmalom”-nál, meg kellett szárítani, amit tegnap lekaszált apám; a másik helyen pedig aznap akarta levágni apám a sarjut.

Vártam és füleltem, hogy a hétnek erre az utolsó napjára mi lesz hát a sorsom. Kicsi ter- vezgetés után apámék abban egyeztek meg, hogy én menjek anyámmal sarjut takaritani Vadmalomhoz, a leányocska nővéremet pedig atyám veszi maga mellé.

De akkor apamnak még eszébe jutott valami, amit szinte elfelejtett.

— Hát a kicsi buba?! — kérdezte.

Vagyis a kicsi testvérem, aki félesztendős sem volt akkor.

•— őt mi magunkkal visszük — mondta anyám.

Mindenki úgy látta, hogy ezenmódulag nincsen rosszul rendezve a nap, csak éppen a nővérem pusmogott magában, hogy neki messze és igen szunyogos helyre kell mennie. Dehát fellebbezés nem volt, hanem elmentek. Mi anyámmal még egy darabig otthon maradtunk, hadd kapjon egy kicsit nagyobb erőre a nap. Aztán anyám valami ennivalót és gyümölcsöt telepitett a tarisznyába s útra készítette a kicsi bubát is, akinek tejet is vittünk.

S szerencsésen megérkeztünk Vadmalomba.

Ott a hét sarju-boglya helyszínén anyám legel- sőbben a kicsi gyermek részére keresett alkalmas helyet. Végül egy nagy vackorfa alatt állapodott meg, ahova a nap is, a gyér ágak között, oda tudott sütni, de ahol félig árnyékos volt mégis a hely. Ott a fa alatt sarjuból ászkot csinált anyám, az ászkot ruhával letakarta, s arra fektette a kicsi bubát, akit Ágnesnek hívtak s akiből aztán nagyon eleven és kedves leány lett.

Nekem pedig azt mondta anyám, hogy nyugtassam a tagjaimat, vagy töltsem bármivel ‘kedvemre az időt, csak éppen a bubára is gyakorta vessek egv-egy tekintetet.

Már ebből az első szóból is láttam, hogy a munka tekintetében nem apámmal vagyok, hanem éppen ellenkezőleg; de azért valahogy úgy gondoltam, hogy mégsem lesz egészen igazságos, amit anyám, az ő melengető és jóságos szivével, az én javamra csinálni akar.

Mert ha valakinek, akkor neki igazán segítenem kell a munkában.

De amikor ezt lassan elgondoltam magamban, akkor ő már a boglyákat rázta; én pedig még a kicsi gyermek mellett heverésztem, aki patakocska módjára gügyögött és azokkal a csepp kezeivel fogdosta a fényes levegőt. Hanem aztán, mintha ott a fa alatt nem is volna jó nekem, hamarosan felálltam s kezdtem a tegnapi rendeket széjjelvenni.

— Mégsem nyugszol? — kérdezte anyám.

— Unom magam — mondtam neki.

— Keress madarakat — folytatta anyám.

— Hol vannak a madarak ?

— Szálldosnak.

így beszélt velem, kedves és lebegő módon. Éppen ellenkezőleg, mint atyám, aki ha szólott néha, a szavaival nagy és erős fákat idézett előttem, amelyek kérgesen és néha teli gyümölcs- csel, borúsan ültek meg a nehéz földön. Anyám nem olyan fákat, hanem virágos ágakat idézett elém; olyan ágakat, melyeken a levelek szinte harmatosak voltak, rajta pedig a virágok villanyári nap

doztak a változó fényben s a virágok szirmai céltalanul szálldostak is néha, mint a pelyhek.

Már nem is éreztem, hogy valamicskét is fájnának zsenge tagjaim.

Amikor elrázta anyám a boglyákat s széjjelvertem én is mind a rendeket, a kicsi buba mellé mi is leültünk a nagy vackorfa alá. Anyám körülnézett, majd a fák teteje és az ég felé is vigyáz- kodott a szeme.

— Már menésre készülődik a nyár — mondta.

— S hova megy? — kérdeztem.

— Megy a vándormadarak után. A nép még buzogva igér neki mindent, hogy valahogy marassza, de az ősz a fülébe suttog már.

Csakugyan lebbent egy-egv fuvalom, amelyben mintha lett volna is valami suttagó nesz. Azt hallgattam gyermeki füllel, miközben a folyócskán túl vadgalambok szálltak; majd a legnagyobb vizi fűzfára, egy kicsit goromba módon, rárepült egy varjú. Nagy, száraz ágra szállt, melynek a tövében mintha fészek üldögélt volna; de meglehet, hogy csupán gyülevész ágak haszontalan csomója volt.

Azt néztem, magamban találgatva anyám megszólalt ismét:

— A jövő héten már te is iskolába fogsz járni.

Abban a percben, ahogy ezt kimondta, az én

szemem otthagyta a fészket a fűzfán és a varjut a száraz ágon, mert olyan dolgot, hogy én iskolába járjak, a bizonyosság hangján most hallottam először.

Mint a nagy hir, ugv futott keresztül bennem a szó.

Az első, amit éreztem, valami furcsa kíváncsiság volt, melyet az öröm párája vett körül. De ugyanakkor volt idegenkedés is bennem, mert az iskola leckét juttatott eszembe, amit tudni kell; s ha pedig nem fogom tudni, ami szinte bizonyosnak látszik, akkor szégyenbe kerülök mindenki előtt s még azt is mondani fogják nekem, hogy szamár vagyok.

Erre a gondolatra mérges lettem hirtelen.

— Kell menni az iskolába? — kérdeztem.

— Kötelező — mondta anyám.

Erre ismét a varjút kezdtem nézni, amelyik a csőrét éppen akkor fenegette a száraz ágon.

— A varjú nem vándormadár? — szóltam.

— Nem.

— S miért nem?

Anyám elnevette magát.

— Azért, mert várja a disznóölést — mondta.

Igaz, gondoltam, mert a múlt télen amikor disz

nót öltünk, folyton ott settenkedtek a varjak, de olyan erőszakosan és nagy izgalommal, mintha régóta csak erre az alkalomra vártak volna.

— Én inkább vándormadár léniák — mondtam. — Mert akkor ősszel elmennék s csak más tavasszal jönnék vissza, s igy legalább látnék sok világot.

— Azok sem járnak össze-vissza — folytatta anyám. — Mert ugyanegy helyre mennek mindig s tavasszal is a tavalyi helyükre jönnek vissza.

— Úgy tudják az utat? — csodálkoztam.

— ők úgy —- mondta anyám.

Ezen nagyon elgondolkoztam, mert csodálatosnak tűnt előttem. Bár sokszor elnézegettem a fecske madarakat, soha nem láttam, hogy azok gondolkoztak volna, mert vagy repültek mindig, vagy énekeltek, esetleg tollászkodtak is. Miképpen tudhat tehát egy ilyen kicsi madár oly hosszú utón egyenesen haza találni! Vagy például az a lődörgő gólyamadár, amelyik gondolkozni látszik ugyan ültében a fészken, de bizonyosan a békák felől s nem a vándoruton.

— Nohát, pedig nem járnak iskolába! — mondtam.

Anyám ezen is nevetett, de aztán többet az iskoláról nem szólt. Inkább megforgatta a sarjut, hogy száradjon egyet a másik oldalán is. S ebben a munkában csakugyan nem tudtam segíteni neki, mert csupán egyetlen villát hoztunk volt. így csak ültömből néztem, hogy milyen ügyesen s majdnem lányosán mozog munka közben. Néha egv-egy gyíkocska is villanva futott el a megemelt sarju alól s pillangók lebegtek a szökdöső sáskák és a lekaszált virágok fölött.

De aztán eluntam a nézegetést és hányát feküdtem. Mivel azonban az iskola visszajött s egészen közrefogott ismét, valamit tennem kellett, hogy elűzzem magamtól. Egy fűszálat kerestem s azzal cirógatni kezdtem a kicsi bubának az arcát. A gyermek először nevetgélt, de aztán húzogatni kezdte az orrát, majd tüsszentett egyet s utána pedig sírni kezdett,

— Mi baja van a kicsinek? — kérdezte anyám.

— Kényeskedik.

— Játszódjál vele!

— Attól sir — mondtam, így múlt az idő.

Délebéd után anyám megforgatta még egyszer a sarjut, de ezzel csak a módját adta meg inkább, mert immár száraznak lehetett mondani. Mivel a harmaton kívül egyéb nem is érte, véle maradt az illata is, nemkülönben az a vidá- mitó zöld színe.

Öröm volt feltakarni és ismét boglyákba rakni. De az öröm mellett belepirult mégis a munkába az arcunk; s nekem bizony bágyadoztak a tagjaim is újból, ámbár nem úgy, mint reggel, hanem inkább megszelídülve és kellemesen.

— No mára elég volt — mondta a végén anyám.

Lebujt a nap is,

S mi megindultunk a kicsi bubával elől az ösvényen s én utána a nagy szerszámokkal. Szép- leptiben és kellemes bágyadtságban mendegél- tünk. Szép volt, igy munka' után, a világ. A test jóféle fáradalma szelídre és puhára szűrte a színeket, amelyek mosolyogva búcsúztak a földtől. Hajladozva úsztak az ökörnyálak, miközben a lég megszűrte a hangokat is, hogy megpuhitva hul- lámoztassa tovább. A tücskök szavának már egy kicsit panaszos árnyéka volt és a szöcskék hegedűjét is megütötte már a harmat. Valahol ökör bődiilt el, s egy-egy ló nagyot fújt.

Aztán ezüstpor hullott a földre.

És reánk is, akik némán mendegéltünk, hallgatván a halványodó estében, hogy az éjszaka miképpen közeledik, így értünk haza.

De nemcsak a munkából, hanem a hétnek mind a hat napjából is, mert másnap vasárnap következett,

BB3BEBBRi3SBBE5SEaB!ZB£BB3£iES!S3SS£BBBBBBBB

A LÉGCSŐ ÉS A HÖRGŐK falát boritó apró szőrök (un. csillószőrök) mozgása révén az elnyelt porszemecskék részben eltávoznak a testből, részben a tiidőholyagocskákba jutnak. A szilikóziskutatás keretében állatokon radioaktiv porrészecskékkel (uránium, plutonium és hasadási termékeik) kísérleteket" hajtottak végre. Ezek szerint az elnveletett por 70—80 százaléka két hónap alatt kiürül a szervezetből.

«BBSEttSBHSaKBEBBBBBBBEBBBBBBBBEaBBaaaiSBB

KÉSZÜL AZ ÜKKEPS KAPTÁR!

— Küldje be üdvözletét —

Töltse ki az alanti szelvényt:

MAGYAR SZÓ KALENDÁRIUM 130 East 16th Street New York 3, N. Y.

Tisztelt Szerkesztőség!

Büszke vagyok lapunk 55 éves múltjára. Én is szeretnek hozzájárulni 1958-as kalendáriumunk előállítási költségéhez.

Csatolok $......................................t üdvözletre.

1. üdvözlöm 55 éves lapunkat és további sikereket kívánok!

2. Üdvözlöm szülőhazám népét és kívánom,

hogy békében, megértésben dolgozzanak céljuk elérésében.

3. Üdvözlöm a világ dolgozóit, akik egy célért

a békéért és boldogságért dolgoznak. Üdvözlöm Amerika népét, a szabadság és demokrácia harcosait.

Név: ....................................................................

Cim: .....................................................................

ÜXK HAYVJAM -